Karafiáth Orsolya: „És különben is, épp csak picit belevariálok, csak a mosoly fölé emelkedem, fogd a kezem”
Anna hirtelen nem is emlékezett arra az estére, de aztán Ági, feladva a hirtelen találkozásuk elején felvett udvarias hangot, emlékeztette rá. Azóta sem tudtam megbocsátani, mondta. Minden rossz ott kezdődött.
Anna szabadkozott, hogy olyan rég volt, ők még egyetemisták voltak, nem is tudta már, hányadevések, de a vége tájt, mert akkor jártak Andrással két éven át. Illetve mentek egymás agyára, buliztak, szakítottak és békültek ki, valami kiismerhetetlen forgatókönyv és logika szerint. Mégis, az a vacsora, ahová nem voltak meghívva, sőt, ahol tulajdonképpen kifejezetten nem akarták, hogy odamenjenek, hirtelen más fényben tűnt fel előtte.
Ágiék nem akarták hogy menjenek, de ők szerettek csak úgy beállítani, nézni, amint a mosoly odafagy a házigazdának és a feleségének az arcára, egy pillanatig megállni ebben a már nem is mosolyban, és élvezni, hogy nem tudnak mást tenni, mint egy kényszerű mozdulattal beinvitálni őket is. Hiszen a házigazdák jó fejek, akik a többiek, a meghívott vendégeik előtt nem fognak botrányozni.
Amúgy meg mindig minden ugyanolyan volt. Az állandó vendégek, a nagybetűs barátok ültek a fő helyeken, és Annáék előre tudták, mire hogy fognak reagálni. Zizike például egy ponton túl butaságokat mond, de olyan eget verőeket, hogy csak az újak állnak le vitatkozni vele.
Amikor beléptek, Zizike épp arról vihorászott, hogy isteni viccet hallott, hogy a költő inkább pénzköltő, és volt, aki udvariasan nevetett, volt, aki Zizike háta mögött mutatta az új csajának, hogy ne ijedjen meg, nem az egész társaság kuka, csak Zizike kettyós kicsit, valaki csuklott, és Zizike ettől még hisztérikusabban kezdett vihogni, mert azt hitte, végre közönségre lelt.
Ha lenne mit költenetek, nem lenne csóró az egész banda, nem költenétek ilyen lehangoló dolgokat, kontrázott a saját szövegére Zizike, és ekkor azért volt esély arra, hogy a buli végképp beleáll a földbe.
András ekkor adta át a csokrát a háziasszonynak, mert igen, csokrot is hozott, igaz, az anyjától lopta el, a vázából, elég régi volt már, a víz, amiben állt, beposhadt, és az elsőre csinos csokor rothadt belül, de akkor is csokor volt, és a csokor az enyhülésé, aki csokrot hoz, az feloldozást kaphat azért, ha előző héten, és ez valóban nem volt túl ügyes gesztus, sugárban lehányta a házigazdáék új tapétáját.
Nem direkt, nyilván, de a tényen ez nem változtatott. Ági észrevette, hogy a csokor rohad, nyilván, a szaga is erős volt, de úgy tett, mintha meghatódna, vázába tette a virágot. El kellene mennem mosdóba, mondta ekkor András, mire a Ági arcán megint átvonult a már ismert árnyék. Kikísérjelek, kérdezte aggodalmasan, mire András a legszebb mosolyával jelezte, hogy tanult a múltból, és elindult kifelé.
Gyere te is, fogta meg Anna kezét. Az óriás puzzle-t egy távoli, addig lezárt szobában találták, noha tényleg nem oda tartottak, a fene se tudja, hogy jutottunk oda. Azta, kiáltott fel András, né már, a Mona Lisa! Figyelj, igazítsuk már egy kicsit ki a mosolyát. Ne hülyülj, ezt hetekig csinálták, és már majdnem készen van, lehelte Anna. Majdnem, de nem egészen, vigyorgott András.
És különben is, épp csak picit belevariálok, csak a mosoly fölé emelkedem, fogd a kezem, szóval így, és persze most sem volt teljesen józan, és így belezuhantak a képbe, bele a híres félmosolyba, és Anna először sokkot kapott, aztán nevetőgörcs tört rá, aztán meglátták a házigazda feleségét az ajtóban, és innen nem volt tovább.
Megyünk, motyogtam, kikászálódva a kirakós darabjai közül.
Az ajtóból még visszanézett, és látta, hogy egyedül a kezek maradtak épen. Fejünk lesunyva mentünk a házigazdánk felesége után, aki konyhában zokogva mesélte el a többieknek, mi történt. Hogy az évfordulójukra készült a nagy puzzle, hogy be akarták kereteztetni.
Az a mosoly meg amúgy is tök béna volt, vigyorgott András. És higgyétek el, nem ment annyira tönkre a kép, hamar kirakjátok újra! Nem rakták, a Jófejék nemsoká szétmentek, Zizike meg totál meghibbant, hónapokat tölt a mai napig ilyen-olyan műintézményben.
Ott kezdődött, a szétütött kirakósnál, nézett most Ági Anna szemébe. Ami az este után, tudta meg, majdnem elkészült. Még hónapokig szenvedtek vele, de valami nem stimmelt. Jelkép lett a kép. Tudtuk, hogy ki kellene tudni raknunk, így a kép a kapcsolatunk tükre lett.
A majdnem kész életünké.
Ami sehogy sem állt össze. Nem illettek össze a darabok. És a férjem védett téged, Anna. Ági hangja itt már magasba csapott. Kiderült, szerelmes beléd. Anna vállat vont. Erről nem tudtam, erről nem tehetek, mondta.
De azt mélyen elhallgatta, hogy abban biztos volt, hogy a nagy puzzle sosem fog összeállni. A mosolyt ugyanis András zsebre vágta. A farmerja zsebében találta meg hetekkel később, amikor ki akarta mosni a cuccait. És amúgy is, semmi nem jelent semmit, soha nem tudjuk, kinek az életébe fogunk pontosan beleilleni.