Karafiáth Orsolya: A fehér macskák jót jelentenek
Nem szereti a macskákat, mondta Anna Livinek, majd egymásra néztek, és rögtön szavalni kezdték, hogy “Mintha az lenne a lakása, / agyamban ide-oda jár / egy szép nagy macska.”, és ezzel ki is mondták az ítéletet Krisztián felett. Azaz ki akarták mondani, de nem ment.
Mert amúgy Krisztián irtó aranyos, kezdte Anna, és Livi tétován bólogatott. Meg azért negyvenöt körül ritka az olyan történet, ami egy koncerten kezdődik, és úgy folytatódik, ahogy a gimiben szokott. Hogy egyiküknek sincs még gyereke, kötött munkája, de mindketten jól élnek amúgy. Szóval hogy egy kapcsolat csak önmagáért alakulhasson. A koncert után, még éjjel sétáltunk egy kicsit, idézte fel Anna, és az utunkat nem egy fekete, hanem egy hófehér macska keresztezte. És a
A fehér macskák jót jelentenek. Boldogságot, jó szerencsét, sikert.
Angliában viszont, mondta ajakbiggyesztve az ünneprontó Livi viszont egyenesen a balszerencse állatai, tragédiát vagy pusztulást hirdetnek. A fehér nem szín, mondják. Aki fehér, az szellem! Mi bajod a szellemekkel, nevetett fel Anna. A szellem jó, gyógyító ereje lehet, van! Ha a macskaszellem a szívedbe karmol, a szíved onnantól elbír mindent! Tudod, Livi, az életben semmi nem fekete-fehér! És amúgy is, egy szellemen könnyebb átlátni, nem igaz?
De aztán, folytatta Anna, eljutottunk abba a belvárosi utcába, amit mindig kerülök. Mert vannak ilyen utcák, a Szinyei Merse például. Ha arra is kell mennem, akkor lehajtom a fejem, nézem az aszfaltot. De már ott is mintha régi lábnyomokat látnék, a nagymamáét. A kukák! A régi szaguk is itt van az orromban. Tomot és Jerryt idézik, de inkább Mufurcot, azaz Butch-ot, a kedvencemet, folytatta. Mogorva, fekete macska ő, aki jól ért az egérfogáshoz. Tom ellenlábasa, imádom, ahogy hadonászik a halcsontvázzal.
Nos, felnéztem, és a fekete hajú szép Krisztián őt idézte. Ezek mesék, legyintett Livi. Mesék? A mesékben is ott vannak a jelek! És megint egy emlék ugrott elé, a másik mamáék nappalija, a faltól falig könyvespolc, és Vlagyimir Szutyejevtől a Vidám mesék! A három kiscica, kiáltott fel, azóta mászkálnak az emlékeimben. Kis gombszemük van, beleférnek pont egy kis nosztalgiabújtatóba.
„A három fehér kiscica meglátott az udvaron egy békát, és – uccu neki! utánafutottak. A béka beugrott egy ócska kályhacsőbe. A kiscicák – hopplá! – utána. A béka szépen tovaugrándozott, és a kályhacsőből előbukkant három fekete kiscica.”
De ez akár jó jel is lehet, nézett rá Livi. Utalás arra, hogy örökké léteztünk és valamilyen formánkban örökké létezni is fogunk mindannyian! És akkor könyvekről is beszélgettünk, mert kiderült, nagyon hasonló nemcsak a zenei, hanem az irodalmi ízlésünk is.
Előkerült Kundera, meg Murakami, meg mindenki. Aztán a régiek is, és a rész, nyilván a korábban előttünk átfutó fehér macska miatt, amikor az Arany emberben meghal egy fehér cica. A rész, amikor Timár azt fejtegette Timeának, hogy igen, vészhelyzetben ő magát védné, és nem törődne egy ártatlan kis élet, egy fehér cica megmentésével.
„Timéa ránézett a szemeiben ülő könnyek prizmáján keresztül a férfira, aki ezt mondá. Egy idegen, előtte érthetetlen világba pillantott be e könnyeken át:
Hogy nekünk szabad a más szegény ember malmát az örvénynek taszítanunk azért, hogy a magunk hajóját megmentsük, s szabad egy macskát a vízbe fojtanunk azért, hogy magunk ne vesszünk a vízbe.
Ezt ő nem akarta megérteni. S e perctől fogva nem hallgatott Timár tündérmeséire, hanem kikerülte őt, ha meglátta.”
Krisztián amúgy jól reagált, kérdezte Livi, mire Anna mosolyogva felelt, hogy tökéletesen. Hogy mindent megtenne azért, hogy másokat is mentsen. Persze az ésszerűség keretein belül. De megpróbálná. Szeretem ezt a részt, mondta erre Livi, mert felmutatja, hogy néha egyetlen mozdulaton, egyetlen rossz gesztuson múlik a szerelem.
Elmeséltem neki, folytatta Anna, hogy gyerekkoromban volt egy fehér macska kabalám, és hogy az apám sokat mesélt arról, hogy milyen állatok is ők a valóságban. Például a fehér macskák általában süketek. Már Charles Darwin is megemlíti ezt az 1868-ban megjelent, Az állatok és növények megváltozása a háziasítás állapotában című könyvében, hozzátéve, hogy a látásuk viszont kiváló, sőt, a hangrezgésekre, mint amilyen a zene is, csodálatosan és ügyesen reagálnak.
És erre Krisztián annyit mondott, hogy ő biztos abban, hogy minden hiányosságunk megerősít valamiben. És akkor meséltem el neki, hogy ez a fehér macska a képzeletbeli barátom is volt, és néha azt hittem, elmosódnak a határok kettőnk között.
A szerelem is ilyen, válaszolta erre Krisztián. De míg a fiatal szerelem hagyja magát elsodorni, a felnőtté félős, a sok csalódás miatt, óvatos a sok csalódás miatt és túl válogatós is. Ez meg csak úgy. A félelem miatt. Azt gondoljuk, hogy a gyerekeknek élénkebb a fantáziája a felnőttekénél, folytatta. Ez azonban nincsen így.
A képzeletünket, képzeteinket a saját tapasztalatokból, élményekből és emlékképekből építjük, amiből sokkalta bővebben rendelkezünk, mint a gyerekek.
Csak ők a meglévő kicsikét bátrabban használják. Mi meg már álmodni sem merünk. A sok csalódás és a félelem miatt. Ezt már Livi mondta. Mert nézz magadra. Találtál egy indokot, egy félindokot, hogy valakit, aki amúgy tetszik, eltávolíts magadtól. Nem szereti a macskákat. Na és? De hát… kezdett bele Anna, és aztán elhallgatott. És arra gondolt, elege van a félelemből. Nem múlhatnak a dolgok ilyesmin.