Karafiáth Orsolya: „Nem tudtam azóta sem igazán feldolgozni, hogy a külseje miatt bárkit hátrébb lehet tolni”
Szép az, akit szépnek látunk. Más kérdés, hogy ő milyennek látja magát, ha tükörbe néz. Erről is mesél nekünk Karafiáth Orsolya író, költő, dalszerző, aki nyár eleje óta már a GLAMOUR szerzői stábját is erősíti.
Aki ismeri Karafiáth Orsolya munkásságát, az pontosan tudja, hogy az életében milyen szerepet kap a test, a testkép, és a megjelenés. Visszatérő elem ez a regényeiben, és az életében is.
Bringával érkeztél. Nekem ez újdonság.
Nekem is. Régebben is bringáztam, de tizenvalahány éve elütöttek, akkor abbahagytam. Idén szoktam vissza, miután a nyár közepén, hajnali kettőkor, a rakparton megtámadtak. A járvány alatt lett a szenvedélyem a gyaloglás, éjszakánként kilométereket mentem egyedül a támadásig, amikor egy férfi elkezdett követni, kirántotta a vállamat. Két ember a segítségemre sietett, mert visítottam, mint a malac. Csak a szerencsén múlott.
Meg a lélekjelenléteden.
Igaz. Utána kezdtem el megint biciklizni, így nem érnek utol.
Karafiáth Orsolya: „Engem nem lát összeomolva senki. Csak én tudom.”
Sokan csodálnak, és nem csak férfiak, a megjelenésed miatt. Te elégedett vagy azzal, amit, akit a tükörben látsz?
Most épp ruhát venni voltam és majdnem elsírtam magam a próbafülkében, hogy már megint híztam.
Majd két évtizede, hogy először találkoztunk egy irodalmi táborban. Irigylésre méltó arányokkal bíró lány voltál – aki a strandon nem mert fürdőruhára vetkőzni.
Akkor épp nyolcvanegy kiló voltam, ami azért nagyon sok.
Manapság sok extrém duci lányt látni, akik jól tudják „viselni” a súlyukat.
Nekem is tetszenek. Én is tetszettem, elhízottan is a férfiaknak, de magamat egy „tehénnek” láttam, miután egy buliban, ahol poénból elbújtam, valaki az mondta: „de jó, hogy a Karafiáth, az a kezelhetetlen tehén nincs itt”.
Voltál valaha elégedett magaddal?
Kamaszként még szerettem, csinosnak tartottam magam. De harmadikos gimisként az akkori szerelmem otthagyott egy fehérnemű modellért, ami nagy törés volt. Előkapott egy katalógust: ott állt a lány narancssárga fürdőruhában, és tényleg szép volt. „Persze te sokkal jobb fej vagy, okosabb is, kettőtökből lenne jó valami mix”, sóhajtotta a fiúm. Összeomlottam, elkezdtem koplalni, hogy olyan legyek, mint az a modell, fogytam és fogytam, végül orvos táplált fel. Utána meg zabálás-rohamokat kaptam.
A regényeidben visszatérő motívum a testképzavar. Ilyen mély nyomokat hagyott benned kamaszkori kudarc?
Nem tudtam azóta sem igazán feldolgozni, hogy a külseje miatt bárkit hátrébb lehet tolni. Bár, pár éve, mikor egy könyvbemutatón összefutottam azzal a hajdani fotómodellel, kiderült, hogy őt meg azzal nyomasztotta az a fiú, hogy milyen okos volt az előző barátnője – de ez egyikünket sem vigasztalt.
A közösségi oldalakon megosztott fotóidon magabiztosan mosolyogsz barátaid, ismerőseid körében, mindig új fazonnal, frizurával, extrém szerkókban. Ez is csak maszk lenne?
Meg játék. Az öltözködést gyerekkoromban is önkifejező eszköznek tartottam. Anyám varrta a viccesnél viccesebb ruháimat. Ő sosem mert öltözködni, bár nagyon szép volt. A honvédségnél dolgozott, ahol ez nem volt „téma”, ezért minket, gyerekeket öltöztetett.
A gimiben viszont már úgy éreztem, hogy ciki vagyok, hogy olyannak kéne lennem, mint a többi lánynak.
Nem voltál elég trendi?
Akkor még a trendi szót nem használtuk. Mindenki azokban az egyen-csíkos, gépi kötött pulcsikban járt… Emiatt kezdtük a húgommal apám farmerjait, ingjeit hordani, holott addig én magam terveztem a ruháimat. Még megvannak a kezdeti szabásminták, az egyikre azt írtam rá: ettől döglik a légy.
Fested is magad, bevállalósan. Ez is egyféle rejtőzködés?
A vastag smink? Igen, ahogy a parókák is. Olyan szinten sminkeltem, még nem régiben is, hogy az már parodisztikus volt. Volt egyszer, jó régen egy karikatúra rovat a Pesti Estben, hétről hétre aktuális témákkal. Egyikben engem parodizált Gróf Balázs grafikus. A sminkem volt a célpont, főleg a fekete szemem, amiről más helyütt Szily Laci újságíró megjegyezte, hogy Karafiáth überdepressziós sminkje láttán egy patkányos vízigót is elsírná magát.
A parókáid is a vintage-jegyében izgalmasak: a 60-as, 70-es éveket idézik. Anyáink őrizték a szekrényben a „vendéghajat”, alkalmi viseletek kiegészítőjeként. Divat volt.
Most megint egyre inkább az. Néha a könyvbemutatókon élvezem ki a vintidzs iránti vonzalmamat, alkalmanként hozzáöltözöm egy-egy témához. Az egyik Margó Fesztiválon egy Petőfi életrajzot Szendrei Júliának öltözve mutattam be, korabeli viseletben, hajjal.
Ez már szinte színészi játék. Az sem áll távol tőled?
Nem hát! A regényeim szereplőibe is belebújok, mikor a könyvemhez készítek ajánlókat, trailereket, videókat.
Egyszer említetted, hogy a tested munkaeszköz is. És hogy ezért is félsz az öregedéstől.
Anyám is rettegett tőle, a nagyanyám még nyolcvan évesen is emiatt sportolt. A legutóbbi könyvemben, az Egymás könyvében róla mintáztam a hős nagymamáját. Egyszer, mikor feljött hozzánk egy udvarlóm, a nagyi föllebbentette a blúzát: „nézd meg fiam a mellemet, ez a test, ennyit ér, a kisunokámból is ez lesz majd, akkor is szeretni fogod?”
Ugyanebben a könyvedben a tragédia árnyéka vetül egy fiatal nő testére.
Igen, bár az Egymás könyve elsősorban egy barát elvesztéséről szól. A hős, aki mindig irigyelte, csodálatosnak látta „a másikat”, magát figyelte benne, attól a traumától lesz hipochonder, hogy a barátnője halálos beteg; a rák emészti fel a testét.
Te is hipochonder vagy?
Az vagyok, a neten diagnosztizálom a tüneteimet rendszeresen.
Gyakran vagy beteg?
Nem, de a családomban is sok fájdalmas betegséget kísértem végig.
Hogyan lazítasz? Elutazol? Elbújsz a világ elől?
Akár órákig is tekerek a bringámmal, a hidakon, a Duna-parton.
Ha elutazom, akkor is dolgozom, különben úgy érzem, felesleges vagyok. De szeretek is dolgozni.
Ha hazaérek, már azon pörgök, mit kell leadnom, elintéznem, mi az, amit még bevállalhatok. Legjobban viszont akkor érzem magam, ha az ágyban heverészek, mikor nem lát senki, senkivel nem törődve… Bár ott is dolgozom. Az ágyban élek: akkor vagyok én a legigazán.
Kitaláltad az alteregódat is, aki a közösségi médiában férfinéven fut. Ő az egyik legodaadóbb rajongód, lelkesen oszt meg híreket Karafiáth Orsolya irodalmi és közéleti sikereiről, mindennapjairól. Mindkettőtök példaképe David Bowie énekes, költő, vizuális guru.
Engem Bowie művészi szabadsága, kreativitása, átalakulásai vonzottak mindig, bár ez a fajta játékosság Magyarországon nem annyira jön be. Itt, mintha tilos lenne változni. Pedig, aki kapaszkodik abba az imidzsbe, amiben egyszer népszerűvé lett, a saját paródiájává válhat az idő múlásával.
Nekem a legnagyobb gyönyörűség, ebből a szempontból is, a változás.
Mennyire kockázatos ez, művészként?
Nagyon. Kevesebben is vannak, akik felvállalják az ezzel való játékot, mert, aki mindig egyforma képet mutat magáról, ahhoz egyszerű viszonyulni, annál tudják, mire számíthatnak a rajongók, az olvasók, a nézők.
Mások levetett ruháit hordani is ennek a játéknak a része? Ruhacseréket is szoktatok szervezni a barátaiddal, mesélted.
Összejövünk, beszélgetünk, teázgatunk, kávézgatunk, csereberélünk; egymást is felvesszük magunkra kicsit a másik ruháival.
Játékos kedved legújabb bizonyítéka a gúlázás. Egymás hegyén-hátán egyensúlyoztok barátaiddal, ismerőseiddel – és a húgoddal. Ez valami gyerekkori élményből jön?
Nem, ez egy teljesen új dolog, mi Emberi Piramisnak hívjuk. Volt, mikor a húgommal nehezen jöttek össze az együttlétek, úgyhogy igyekeztük a találkozásainkat ünnepivé tenni. Erről szóltak a #végreegyütt projektek, amikről éveken át posztoltunk. De kellett már valami más, úgyhogy, most minden találkozáskor újra és újra felépülünk.
Karafiáth Orsolya novelláival minden hónapban találkozhatnak olvasóink a GLAMOUR+ felületén.