Azt mondták neki, hogy a gyereke mellett lenne a helye, erre megmászta a Mount Everestet - Junko Tabei története
Hihetetlenül inspiráló Junko Tabei története, aki a hírnév ellenére is megőrizte szerénységét, mert neki csak a hegymászás szenvedélye számított. Megmutatta egy a férfiak által uralt területen, hogy a női hegymászók is vannak olyan erősek és kitartóak, hogy hegyeket hódítsanak.
Junko Ishibashi 1939-ben született a fukusimai Miharuban, hét gyermekből az ötödikként. Gyenge gyereknek tartották, de ennek ellenére tízévesen már hegyeket mászott. Élvezte a sport nem versenyszerű jellegét és a csodás természeti tájakat, amelyek a hegy tetejére érve tárultak a szeme elé. Bár szeretett volna többet mászni, a családjának nem volt elég pénze egy ilyen drága hobbihoz, így Junko Tabei nem sokat mászhatott a középiskolás évei alatt.
Angol és amerikai irodalmat tanult a Showa Women's University-n és egy darabig úgy tűnt, hogy tanár lesz, de aztán ismét fellángolt benne a régi szenvedélye és visszatért a hegymászáshoz.
Nem akartak vele férfiak mászni, így megalapította a Női Hegymászóklubot
Néhány férfi szívesen fogadta Junko Tabeit mászótársaként, de többségében kritizálták. Akkoriban még leginkább férfiak űzték ezt a sportot, ezért nem értették, mit keres köztük Tabei. Ám őt nem lehetett eltántorítani és hamarosan megmászta Japán összes főbb hegyét, beleértve a Fudzsit. Azután úgy döntött, hogy megalapítja a Joshi-Tohan Clubot (Női Hegymászóklub) csak nők számára, mely a hatvanas években az első ilyen jellegű csoport volt Japánban. Junko Tabei később kijelentette: a férfi hegymászók bánásmódja ösztönözte a klub megalapítására.
Bár a szíve sokáig csak a hegymászásért dobogott, idővel ez megváltozott, és beleszeretett egy másik hegymászóba, akivel a Tanigawa-hegyen találkozott. A közös szenvedély hozta össze Junkót és Masanobu Tabeit, akik össze is házasodtak. A párnak két gyermeke született: egy lány, Noriko és egy fiú, Shinya. A férj, aki egy japán magazinnál dolgozott, lelkesen támogatta feleségét a hegymászásban, és anyagilag is segített neki finanszírozni a költséges hobbit.
Két évig vizsgáztatták, mielőtt eldöntötték, hogy ő mehet az űrbe - interjú Kapu Tiborral, a következő magyar űrhajóssal
A hegymászás tanította meg segítséget kérni
A Joshi-Tohan Club 1970-ben indult el első expedíciójára, megmászva a nepáli Annapurna III hegyet Nepálban. Sikeresen feljutottak a csúcsra egy új útvonalon a déli oldalon. Junko Tabeit és egy másik tagot, Hiroko Hirakawát választották ki, hogy teljesítsék az utolsó mászást a csúcsra két serpa vezető kíséretében. Az Annapurna III. emelkedőn szerzett tapasztalatai alapján Junko Tabei rájött: ő és a többi japán nő számára küzdelmes volt, hogy összeegyeztesse a hagyományos japán értékeket a hegymászás teremtette kihívásokkal.
Ugyanis Japánban nem szokás nyilvánosan, illetve feltűnően kifejezni az érzelmeket. A japán embereket a visszafogottság és a teljes önuralom jellemzi, miközben igyekeznek mindent egyedül megoldani, hogy ne okozzanak másoknak kellemetlenséget. Ám nem szabad, hogy ez bárkit megtévesszen, hiszen ettől még nem érzéketlenek, egyszerűen csak nem tartják illendőnek rászabadítani másokra a heves, sokszor nehezen kontrollálható érzelmeket.
De mikor az ember a fagyban, a térdig érő hóban gázol, és kezdi azt érezni, hogy egyre kevésbé ura a testének, miközben egyre nehézkesebbé válik minden egyes lépés, érthető, ha már nem képes csendben tűrni a viszontagságokat. Így végül Junko Tabei is beismerte, a hegymászás őt és a többi nőt is rávette arra, hogy nézzenek szembe a korlátaikkal és tanuljanak meg segítséget kérni, egymásra támaszkodni. Hiszen egyáltalán nem szégyen felvállalni az érzéseiket és az embert próbáló helyzetekben segítséget kérni.
Ettől senki sem lesz gyengébb, éppen ellenkezőleg: ez a valódi erő és bátorság jele.
Az első nő, aki megmászta a Mount Everestet
Miután Junko Tabei és Hiroko Hirakawa sikeresen feljutottak az Annapurna III csúcsára, a Joshi-Tohan Club úgy döntött: megküzd a Mount Everesttel. 15-en vágtak neki a nagy útnak, többségük dolgozó nők, akik különböző szakmákból származtak. A nők között volt Tabei édesanyja is. Bár 1971-ben folyamodtak mászási engedélyért, négy évet kellett várniuk, hogy helyet kapjanak a hivatalos mászási menetrendben.
Addig Tabei segített szponzorokat találni az expedícióhoz, bár gyakran szembesült a maró kritikával, miszerint a nőknek inkább gyereket kellene nevelniük, nem pedig hegyet mászniuk. Végül sikerült támogatókat találnia, de még így is minden csoporttagnak 1,5 millió jent kellett fizetnie. Tabei zongoraleckéket adott, hogy előteremtse a szükséges összeget, emellett pénzt takarított meg azzal, hogy néhány felszerelését maga készítette el, például vízhatlan kesztyűt varrt az autója üléshuzatából, és nadrágot a régi függönyökből.
A hosszú kiképzési időszak után a csapat 1975 májusában megindult hat serpa vezetővel a Mount Everestre és a média árgus szemekkel figyelte a vállalkozó szellemű nőket. Az út nem volt zökkenőmentes, mert egy lavina betemette őt és négy hegymászótársát, de szerencsére senki sem halt meg. Az incidens következtében megsérült Tabei alig tudott járni, és két napot kellett töltenie a felépüléssel, de azután megállíthatatlanul menetelt tovább.
A magassági betegség miatt nem minden nő menetelhetett tovább a csúcsra és elegendő oxigénpalack sem állt rendelkezésükre, így a csapat a csoport fejét kérte meg, hogy hódítsa meg a hegyet. Végül tizenkét nappal a lavina után, 1975. május 16-án, serpa vezetőjével, Junko Tabei lett az első nő, aki elérte az Everest csúcsát. Talán még fel sem fogta igazán, mit vitt véghez, de már óriási népszerűségnek örvendett.
Katmanduban felvonulást rendeztek a tiszteletére, amikor visszatért Japánba, a tokiói repülőtéren ezrek fogadták. Üzeneteket kapott Nepál királyától és a japán kormánytól, televíziós minisorozat készült az Everest-expedícióról. Ám nem olyan nő volt, aki élvezte a médiafigyelmet, és kényelmetlenül érezte magát a hirtelen jött hírnévtől. Később azt mondta a médiának, hogy jobban szeretné, ha úgy emlékeznének rá, mint a 36. emberre, aki feljutott az Everest csúcsára: „nem akartam az első nő lenni az Everesten."
A későbbiekben Tabei folytatta hegymászó törekvéseit, végül minden kontinens legmagasabb hegyére felmászott. Kipipálta a bakancslistáján a Kilimandzsárót, az Aconcaguát, a Denalit, az Elbrust, a Mount Vinsont és a Puncak Jayát. Ezzel ő lett az első nő, aki megmászta mind a hét hegycsúcsot. Továbbá személyes célja volt, hogy a világ minden országában felmásszon a legmagasabb hegyre, és élete végére ezek közül legalább 70 hegyet teljesített.
A legszebb az egészben, hogy soha nem fogadta el a vállalati szponzorálást a Mount Everest után. A nyilvános megjelenéseken túl, hegymászó túrákat tartott, valamint helyi gyerekeket tanított zenére és angolra, így tudta finanszírozni a hegymászást. Ezenfelül a barátai és támogatói néha élelmiszert és felszerelést adományoztak neki. Még akkor is folytatta a mászást, amikor 2012-ben gyomorrákot diagnosztizáltak nála, és végül 2016-ban hunyt el.
Junko Tabei többet tett annál, minthogy megmászta a Mount Everestet: bebizonyította, hogy egy gyermekes anya számára sem létezik lehetetlen és nincsenek megvalósíthatatlan álmok.