Jenővári Miklós: „Gyorsan kellett felnőnöm”

jenovari-miklos-glamour
Jenővári Miklós, a Madách Színház fiatal tehetsége, számos nagy musicalszerepben bizonyított már, köztük Marius és Raoul karakterében is
Fotó: Madách Színház/ Jardek Szabina

Marius A nyomorultakban, Bert a Mary Poppinsban, játssza József Attilát és Kazinczy Lajost, de láthatjuk Az Operaház Fantomja hősszerelmes Raouljaként is. Bár még csak 26 éves, Jenővári Miklós a musicalirodalom számos nagy szerepében bizonyíthatott már.

Épp a Pretty Woman esti próbájára siet a Madách Színházba, de annyi ideje még pont van, hogy a nagykörúton leüljünk egy pohár ital mellé beszélgetni. Miklós elárulta, hogy pont az ilyen egymás szemébe nézős beszélgetéseket szereti ebben a felgyorsult világban.

Nagyon sűrű évek vannak mögötted.

Tíz előadásra van jelenleg szerződésem a Madách Színházban. Bő két év alatt tíz új szerep, gyakorlatilag próbafolyamat próbafolyamatot ért – betanulás, beugrás és új bemutatók. Tényleg nagyon sűrűnek bizonyult, de már otthon érzem magam.

glamour plusz ikon A munka egy folyamatos tanulás és kutatás - beszélgetés Horváth Judittal, az Iparművészeti Múzeum kurátorával

A munka egy folyamatos tanulás és kutatás - beszélgetés Horváth Judittal, az  Iparművészeti Múzeum kurátorával

Speciális a helyzeted, ha már csak az életkorodat és az eddigi főszerepeid számát nézzük. Mintha minden egy picit korábban történt volna az életedben, mint általában megszokott ezen a pályán.

Tizenhat évesen érettségiztem le, akkor vettek fel a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, Novák Eszter és Selmeczi György osztályába, huszonegy évesen kaptam meg a diplomámat. Jelenleg huszonhat vagyok, és valóban, ennyi idősen nem szoktak ennyire bekerülni a sűrűjébe, inkább ilyenkor végeznek az egyetemen. Viszont nekem öt éve van diplomám, ha innen nézzük, annyira már nem kitűnő ez a teljesítmény.

Ha azt nézzük, hogy az osztálytársaid tizenkilenc évesek vagy idősebbek voltak az egyetem első évében, te pedig tizenhat, az a három év elég nagy korkülönbség ennyi idősen.

Rengeteg. A legidősebb osztálytársam, Széles Flóra – akivel jelenleg is játszom a Madáchban – nyolc vagy kilenc évvel idősebb nálam. Az egyetem elején egy-két év is rengeteget számít, a legtöbb osztálytársam már elvégzett egy OKJ-t, játszott színházakban. Nagyon boldog voltam, hogy bejutottam, de az első két évet nagyon megszenvedtem.

A Pretty Woman próbái közben Miklós elárulja, hogy szereti a személyes beszélgetéseket ebben a felgyorsult világban.
Fotó: Madách Színház/ Jardek Szabina

Gyorsan kellett alkalmazkodnom és felnőnöm, megtanulnom a színházi „közlekedést”. Ahogy felvettek, azonnal mononukleózisos lettem, fél évig be sem tudtam járni. Szerencsére nagyon jó osztályközösségem volt, és nagyon hálás vagyok Novák Eszternek is, csodálatos pedagógus, nagy segítséget jelentett nekem.

Mikor érezted először azt, hogy te is „teljes értékű” osztálytárs lettél? Hogy te is „ott vagy már”, ahol ők.

Szerintem a negyedik év vége felé, amikor megcsináltuk szabadtéren a Bonnie és Clyde musicalt. Én játszottam Clyde-ot, ott már éreztem, hogy megállok a magam lábán. De az első három évben olyan szempontból is mellékvágányon éreztem magamat, hogy a vizsgaelőadásainkban nagyon kis szerepeket csináltam, és amikor megkérdeztem, miért, azt a választ kaptam, hogy

nekem még nagyon sok időm van, a többiek élveznek előnyt.

Nálam ez picit eltolódott. De soha nem éreztem azt, hogy kirekesztett lennék az osztályközösségben.

Több évet töltöttél Nyíregyházán. Szokták mondani, hogy pályakezdőként csupa olyan feladatot kaphatsz vidéken, ami a fővárosban nem biztos, hogy megtalál.

Amikor negyedéves lettem, nagyon el akartam menni Budapestről. Vidékre vágytam, szabadúszni, nagy szerepeket játszani minél több helyen. Azt gondoltam, hogy sokféle típusú színházat kell látnom, így azonnal elmentem, amint lehetett. Jártam aztán Székesfehérváron, Veszprémben, Nyíregyházán, Nagyváradon – Budapesten pedig csak független produkciókban dolgoztam.

Bár csak huszonhat éves, Miklós már tíz szerepet játszik a Madách Színház előadásaiban, többek között a Nyomorultak és a Mary Poppins főszerepeit.
Fotó: Madách Színház/ Jardek Szabina

Ennek a kicsúcsosodása lett Nyíregyháza, az egyetlen hely, ahova leszerződtem. Többek között azért, mert beütött a Covid, és úgy éreztem, jó lenne egy kicsit lecövekelni valahová. A nyíregyházi társulat épp akkor újult meg, elképesztően jó csapat alakult ki.

Két éve karácsonykor álltál be a Madách Mary Poppins előadásába. Belegondoltál már abba, hogy ez alatt a két év alatt annyi nagy szerepet eljátszhattál, ami másnak egy pálya alatt sem adatik meg?

Az biztos, hogy nagyon jó érzés és megtisztelő, hogy Szirtes Tamás Igazgató Úr ennyire bízik bennem. Van bennem egyfajta büszkeség, de inkább magamban élem meg, nem egy kifelé éreztetett „valakiság”.

Menő, hogy a musicalirodalom ilyen nagy szerepeit megcsinálhattam, de azt is el kell mondanom, hogy nekem soha nem volt szerepálmom vagy kitűzött célom, hogy nekem el kell játszani ezt vagy azt a boldogsághoz. Mindig a dombocskát nézem, ami előttem van, nem az egész hegyet – érek, ameddig érek.

Sokfélét játszol. Melyik szerep az, ami után nagyon elfáradsz, vagy már az egész napodat meghatározza, ha azt játszod este?

Minden előadás máshogy tesz próbára. A Mary Poppins nagyon sokat kivesz az emberből fizikálisan, sok a tánc, észnél kell lenni, amikor a háztetőn ugrálok. Koncentrációban résen kell lenni. Az Én, József Attila nagyon megvisel, de az nem fizikálisan, hanem az általam legjobbnak ítélt előadásmódban kell prezentálnom József Attila-verseket, ami nem egyszerű feladat.

Miklós arról mesél, hogyan nőtt fel gyorsan az egyetem első évei alatt, és miként vált „teljes értékű” színésszé.
Fotó: Madách Színház/ Jardek Szabina

Kazinczy vokálisan állít elképesztő kihívás elé. De igazából ebben a színházban nem nagyon tudok olyan feladatot mondani, amit ágyból kikelve, kicsit álmosan, félvállról meg lehet csinálni. Mindennél nagyon észnél kell lenni, hol így, hol úgy kell nagyon figyelni.

Sokan sznobériából szidják a zenés színházat, miközben azért egy durván nehezített terep.

A musicalnek az a nagy félreértése, hogy meg lehet csinálni nagy technikai odaadással, „csak” szépen elénekelve és eltáncolva. Így is lehet siker, hiszen ezek virtuóz dolgok. Viszont a hozzáadott színházi értéket minden esetben a szellemi „mögéállás” biztosítja.

Sokszor láttam a Nyomorultakat, külföldön is. A mostani premier energiájában viszont éreztem valami igazán különlegeset, amit eddig nem tapasztaltam.

Szirtes Tanár Úr sokat beszélt arról, hogy mennyit fiatalít a darabnak a mostani interpretációja. A próbafolyamat négy hónapig tartott, ez magyar viszonylatban nagyon hosszú. Az első felében még nem tudtam, hogy az a tény, hogy sok fiatal dolgozik az előadásban, hozzáad-e majd bármi pluszt a végeredményhez. Azt éreztük, hogy nagy a feladat, mindenki egy kicsit megrettent.

A Nyomorultak premierje egy különleges energiát hozott a színpadra, amit Miklós is érzett a fiatal szereplőgárda miatt.
Fotó: Madách Színház/ Jardek Szabina

Ez mind szakmailag, mind anyagilag, mind szellemileg hatalmas tőkét, befektetést igénylő musical, nem csinálja meg minden évadban valamelyik színház. Egy színész életében hatalmas mérföldkő eljátszani ebben egy szerepet. Végül igaza lett Tanár Úrnak, a fiatal energiák, a „most meg tudom mutatni” attitűd valóban hozott a darab hazai életébe egy eddig talán ismeretlen élményt.

Számodra a történetben mi a legnagyobb érték?

A mai világ nagyon nagy hiányosságaira mutat rá. Az utóbbi időben erősen előtérbe került az „én”, hogy nekem mi a fontos. Olyan fogyasztói társadalomban élünk, ahol a nemzet vagy az egész világ összességéről kevesen gondolkodnak, még kevesebbet tesznek érte. A Nyomorultak egy olyan időszakba enged bepillantást, amikor az embereknek gyakorlatilag minden fontosabb volt, mint saját maguk. Erről nem lehet eleget beszélni.

Nálunk alig vannak archaikus hősök, akik maguknál jóval magasztosabb eszményekért feláldozzák az életüket – miközben egy országgal odébb emberek halnak meg a hazájukért az orosz-ukrán háborúban. A Nyomorultak tele van ilyen hősökkel. Feláldozzák az életüket a szabadságért, a boldogságukat a szerelmükért, mindenüket adják más gyermekéért. Az ilyen súlyú meggyőződések nagyon hiányoznak a mai világból.

glamour plusz ikon Az agy dopaminrendszerének legnagyobb ellensége: a közösségi média

Az agy dopaminrendszerének legnagyobb ellensége: a közösségi média

A világból, ami robog körülöttünk. Te viszont egy nagyon klasszikus alkat vagy, az Instagramot is alig használod. Azért nem ez jellemző a huszonéves színészekre.

Huszonhat évesen egy büszke boomer vagyok. Keveset instagramozok, soha nem néztem TikTokot, a Facebookon is csak a szakmából fakadó kíváncsiságomat élem ki, megnézem, melyik kollégával épp mi történik. Valahogy az az érzésem, hogy

a közösségi média nem azokat az értékeket helyezi előtérbe, amelyek nekem fontosak.

Nem érdekel, hogy mások tudják-e, hol nyaralok, nem akarom megmutatni, hogy éppen hogyan nézek ki. Nincs bennem vágy, hogy ismeretleneknek bizonyítsam, hogy van-e elég pénzem, jó-e a csajom, elég szép vagyok-e, elég jó autóm van-e. Nincs bennem kényszer, hogy tudják az emberek, hogy mi van velem.

Az Instagram és közösségi média világában Miklós büszkén vallja magát „boomernek”, aki inkább a valódi, személyes élményeket keresi.
Fotó: Madách Színház/ Jardek Szabina

Miközben szerintem a legtöbben ezt a kényszerüket vagy vágyukat élik ki ezeken a platformokon. Nem tartom egészségesnek, ha valaki csak innen várja a pozitív visszajelzést. A valódi beszélgetéseket, leüléseket, közös élményeket keresem. Az érdekel, ami éppen a jelenben történik.

Ez alapján arra következtetek, hogy mivel nem kapsz nézői visszajelzéseket online, a taps előadás végén számodra valami igazán értékes dolgot jelent.

Igen, és ha például előadás után valaki megállít a művészbejárónál vagy a színház előtt, az utcán, az nagyon jól tud esni. Színészként valószínűleg kellene, hogy foglalkoztasson a közösségi médiás publicitás is, de ez tényleg nem érdekelt sohasem.