Jakupcsek Gabriella: „Ma már ez a szakma minden tekintetben irányított, és napjainkban a sokszínűség helyett a megfelelésről szól az egész"

Mindig újságírónak készültél?

Soha nem készültem újságírónak. Azzá lettem, mert a rendszerváltás ideje alatt Európa egyik legérdekesebb helye volt Magyarország, és amikor ebben az időszakban egy nemzetközi újságírói ösztöndíjjal Franciaországban voltam, akkor izgalmasabb volt hazajönni, mint kint maradni. Ráadásul akkoriban jelentősége volt annak, amit csináltunk, nem is beszélve a rengeteg lehetőségről a médiában. Ma már ez a szakma minden tekintetben irányított, és napjainkban a sokszínűség helyett a megfelelésről szól az egész.

Miért lett vajon hangsúlyosabb az évek folyamán az emberek életében a megfelelés?

Valószínűleg bizonytalanságból, vagy abból fakadhat, hogy nincsenek egyértelmű konszenzusok sem erkölcsi, sem anyagi értelemben. Ahogy nincs társadalmi konszenzus sem az értékek mentén, vagyis általában másoknak akarunk megfelelni önmagunk helyett, aminek a hátterében többek között félelem, szorongás, vagy épp egoizmus állhat. Ezt a fajta megfelelési kényszert egy társadalmi közeg hívja elő, és mi ilyen társadalomban élünk: mindenki azt hiszi, hogy a másiktól függ, ami egyébként így is van.

Én is mindig meg szerettem volna felelni valakinek, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a mi szakmánk nem az átlagember megfelelésével jár. Viszont ez semmiféleképpen sem egyenlő önmagunk feladásával, amit nekem is meg kellett tanulnom kezelni. Miután jelenleg nem intézménynél dolgozom, így most kizárólag a magammal szembevetett erkölcsi hitelemnek kell megfelelnem, s ez igencsak jóleső szabadság.

Ösztönös érzelem vagy tudatos döntés?

Ösztönös döntés, és a megérzésnek óriási szerepe van abban, hogy jó döntést legyünk képesek hozni. Ebből kiindulva, ha az ösztönöm valami ellen van, akkor hiába tudatos, nagyon nehezen megyek bele. Az arcom, a jelenlétem, az egész személyiségem érzelmileg telített, és tudok uralkodni az érzelmeimen, többnyire azért, mert 32 éven át napi szinten a talkshow műfajában dolgoztam, ahol viszont kikerülhetetlen az érzelmi intelligencia. De ezt javarészt a múltunkból is hozhatjuk magunkkal...

Mit hozol elsődlegesen a gyerekkorodból?

Egyenes beszédet, bizalmat, kulturáltságot, vagányságot és kíváncsiságot. Anyukám rettentően kíváncsi és szabadgondolkodó volt, és engem is hagyott szabadnak lenni. Ugyanakkor nagyon korán el is várták tőlem, hogy a szabadságomért cserébe megbízható legyek: be kellett tartanom bizonyos szabályokat, hogy másokat ne kelljen. Ezt valahogy nagyon jól csinálták a szüleim, és igyekszem ezt továbbadni a saját gyerekeimnek.

A kamaszlányomnak is elsődlegesen az egészséges felelősségvállalást próbálom megtanítani: vagyis amit ő tesz, azt nem csak magával, hanem a közvetlen környezetével is teszi, hiszen éppúgy, ahogy saját magunk iránt, úgy a másik ember felé is felelősséggel tartozunk.

Emlékszel arra, hogy te mikor találtál rá a saját hangodra?

Ez egy hosszú út. Körülbelül 16 éve tudom, hogy mit nem vállalok el, és az már a saját hangnak az abszolút tudatos megtalálása. A köztévé után, az első könyvem megjelenésének időszakában álltam fel először, mert előtte én is tartottam attól, hogy vajon mi lesz, ha hangosan kiállok azért, amiben hiszek. Nem magam miatt álltam ki akkor sem, hanem olyan ügyek miatt, amik méltatlanul voltak elhanyagolva vagy olyan emberek miatt, akik nem tudták megvédeni magukat.

Akik azt hiszik, hogy el kell viselniük a rossz környezetet, a még rosszabb főnököt, és ha hangot adnának neki, akkor ők lennének a hibásak. Akik beleragadnak valami rosszba, mert úgy vannak vele, hogy nincs más lehetőségük. Tudom, hogy a félelem lebénít, viszont a nem döntés is döntés. Amikor valaki nem dönt, akkor is döntött a sorsa fölött. Ha engedünk a döntésképtelenségnek, ha hagyjuk, hogy a félelem legyőzzön minket, akkor felettünk fognak dönteni.

A Csakazértis szerelem című legújabb könyvedben szerepel Vera, a független nő: a tökéletes karrier és élet, de házasság és gyerek nélkül. Miért olyan nehéz elhinni az embereknek, hogy így is lehetünk boldogok?

A társadalmi elvárások miatt, hiszen egy nagyon erős nyomás van a nőkön, hogy szülni kell, hogy férjhez kell menni. Ez alapvetően a női létezésnek a legfőbb eleme. Vera az egyik legközelibb barátom, így pontosan látom, hogy valóban egy kiteljesedett életet él. De van egy tétel, amin azonban el kell gondolkodni: az ember először társat keres magának, és utána vállal gyereket. Manapság ez kezd megfordulni, s a projektszerű gyerekvállalások kerülnek előtérbe: itt az idő, itt a férfi, akkor gyorsan vállalom, és ha aztán elválunk, akkor elválunk, na bumm.

Oda kanyarodnék vissza, ahonnan elkezdtük a beszélgetést: nincs konszenzus, nincsenek erkölcsi támpontjaink, és emiatt nagyon sokan borzasztó elveszetteké válnak, ami pedig azt eredményezi, hogy az emberek a pillanatnyi boldogságukba fognak kapaszkodni. A boldogság azonban ennél jóval több.

A boldogságkeresés is az origója a Csakazértis szerelemnek.

A mai napig látom azt a rengeteg tabutémát – a negyven feletti nők láthatatlanságát akár a médiában, akár a hétköznapi életben, illetve az álságos elvárásokat –, ami ebben a korosztályban egyaránt körbeveszi a nőket és a férfiakat, és ebből jött létre az előző könyvem, A napos B oldal. Ott tíz témát vetettem fel, aminek a nem titkolt célja az volt, hogy szemléletváltást provokáljak ki. A turnéim után lévő diskurzusokon azonban egyértelműen megmutatkozott az, hogy mindenki, kivétel nélkül a boldogságot keresi.

A boldogtalan azért, mert boldogtalan, a boldog azért, hogy megtarthassa, de valójában az, hogy mindenki szeressen és szeretve legyen, ez egy alap emberi ösztön. Így született meg a Csakazértis szerelem című könyvem, mint egyfajta folytatás, és arra igyekszik rávilágítani, hogy igenis illik 40 felett szerelemről beszélni, mert ez sem csak a fiatalok privilégiuma.

Elárulhatom, hogy ma már érlelődik a folytatás – az anyaggyűjtés zajlik éppen –, amiben nagy valószínűséggel az anyasággal, vagyis a szülőség kérdésével fogok foglalkozni, mert ez a téma a férfiakat is érinti. Őszintén megvallva, mindig a női nézőpont lesz többségben attól függetlenül, hogy világéletemben fiús anya voltam, felnőtt fiaim vannak, a munkatársaim 90%-a férfi, vagyis nem tudok nem szólni hozzájuk. Mégis alapvetően a női lelket próbálom megtámogatni, hisz én is az vagyok, de nagyon szeretem a férfiakat.

Mi a jó szülő és gyerek kapcsolatának az ismérve?

Bizalom és példamutatás! Erről számtalan jó könyv szól, például Orvos-Tóth Noémi is ezt feszegeti: vitathatatlan, hogy van egy sorsunk, amit viszünk generációkon át, de közben hiszem, hogy van egy nagy adag tudatosság is, amivel ezen tudunk alakítani. Bár személy szerint nehezen tudom elfogadni, hogy eleve vannak elrendelt dolgok, mindenesetre hiszek abban, hogy a személyes mintám az pozitív-negatív értelemben is nevelő célzatú.

Molnár Kata pszichológus a folytatásban is ott lesz majd melletted?

Igen, nagyon szeretném folytatni Katával a közös munkát, mert egy csodálatos szakemberről beszélünk. Bár ő nemcsak szakember, hanem egy fantasztikusan érzékeny személyiség is, akitől én magam is rengeteg támogatást kapok. Azonban én nem vagyok szakember, és rettentő fontos a számomra, hogy a tutit ne én mondjam meg: beszélhetek érzelmekről és bírhatnak motiválhatóhatással a szavaim, viszont ha valaki ráismer önmagára az egyik történet által, akkor jobb, ha van egy olyan személy, aki szakmailag alátámasztja azt, amit mondunk, aki eligazgat, aki tudatosítja benned, hogy te most ezt és ezt éled meg.

A Csakazértis szerelem azoknak szól, akik erőt akarnak meríteni. Egyfajta szemléletváltás, viszont ezt az utat mindenkinek magának kell megtennie. Azok, akik sodródnak, akik menekülnek a valóságukból, ők nagy valószínűséggel el sem fogják olvasni.

Neked volt olyan, amikor nem mertél szembenézni a valósággal?

Helyekről menekültem el például: amikor olyan szerződésben, olyan stábban voltam, aminél azt éreztem, hogy édes jóistenem, legyen már vége. Vagy, amivel szakmailag vagy erkölcsileg nem tudtam egyetérteni. Nem szabadna ezt kérni, mert ez azt jelenti, hogy megyek a bizonytalanság felé, de volt ilyen, ahogy a magánéletben is: az ember tudja, hogy döntenie kell, de még nem áll készen rá. Vagy mikor valamit nagyon szeretnénk, de a másik egyelőre nem tart ott, ahol mi.

A megcsalással sem tudunk mindig szembenézni, pedig mindenkivel előfordult már, csak nem mindenki vallja be. Én bevallom. Hiszen, amikor váltasz, akkor vagy te váltasz, vagy téged váltanak le. Aki nem maga dönt az érzelmi életéről, az rosszul fogja megélni, mert valaki más dönt helyette arról, hogy hogyan lesz tovább, és ez nálam sem volt másképp.

Talán egyrészt ezért, másrészt meg már megszoktam, hogy változatos életem van, ami azt is jelenti, hogy valamitől mindig el kell köszönnöm, így az elfogadásnak egészen nagy gyakorlója vagyok. Nem haragszom senkire, csak vannak emberek, akikkel egyszerűen nincs dolgom.

Te hogy fejezed ki a szereteted?

Hűha, én tettekkel és szavakkal is nagyon ki tudom mutatni az érzelmeimet, és támogatóan szeretek. Jelzem, hogy itt vagyok, ha bármikor szükség van rám.

És neked mire van szükséged ahhoz, hogy a másik jól tudjon téged szeretni?

Ugyanerre, képzeld el! Valószínűleg azért is így szeretek, mert nekem is erre van szükségem: ez ad érzelmi és fizikai biztonságot. Hiszek az egyenes és biztos érzelmekben, és úgy hiszem, hogy egy gyereknek is ez adja meg a gyerekkori biztonságát: ha bízhat a testvérében, a szüleiben, a szomszédbácsiban, ha nem hagyják ott, illetve nem hagyják magára, ha baj van, illetve ha támogató társadalomban él.

Egy nem kapcsolódó utolsó kérdés, de mi a legtúlértékeltebb érzelem manapság?

A pénzhez való viszony.