Az irodalomterápia és a pszichológia szerelemgyereke: ismerd meg az alkotáslélektant

Amíg az irodalomterápia inkább a befogadásra fókuszál, az alkotáslélektan, ahogy arról neve is árulkodik, az alkotásra. Miért fontos különbséget tenni a kettő között?

Az irodalomterápia egy egészen pontosan körülhatárolt gyakorlati módszer, aminek bár van egy aktív, szövegalkotó részterülete is, valóban főként a szövegek befogadásával dolgozik. Az alkotáslélektan területe ettől alapvetően független, természetesen tanulhat egymástól a kettő, de a kérdésre válaszolva kezeljük most külön.

Az egyik fontos különbségtétel tehát, hogy az egyik egy módszertan egy segítő szakma, a másik egy tudományos kutatási terület, a pszichológia egyik vizsgálati tárgya.

Azért fontos ebben különbséget tenni, mert más kompetenciákat, más képzettségeket és alapvetően más attitűdöt igényel a kettő – magam is máshogy vagyok jelen a két területen. De ezek egyelőre a két szakterületről szóltak, ha az a kérdésünk, hogy alkotás és befogadás között mi a különbség, mondjuk talán nem kell túlságosan magyarázni, de alapvetően az, hogy két különböző emberről és a művészeti alkotás két különböző oldalán lezajló folyamatról van szó, amiknek természetesen sok ponton különbözőek lesznek a pszichológiai tényezői is.

Kiket vársz az alkotáslélektanra fókuszáló csoportra?

A csoporttervezés során számomra is ez volt az egyik legnehezebb kérdés. Az volt a célom, hogy létrehozzak egy csoportot azoknak, akik valamilyen formában foglalkoznak irodalmi alkotással, azaz írnak vagy írni akarnak valamit, és úgy érzik, ennek vannak számukra olyan lelki aspektusai, amiket szeretnének tisztábban látni, amik esetleg nehézséget is okoznak nekik. De az egyik ilyen dilemma sokszor az írói identitás körül jelenik meg, mikortól és mitől író valaki, nevezheti-e magát annak, ekként definiálja-e magát, stb.

Emiatt rögtön kiesett a képből, hogy írókat és költőket nevezzek meg például a csoport felhívásában, inkább arra törekedtem, hogy minél tágabb legyen azoknak a köre, akik magukra ismerhetnek benne. Így lett a szöveg szintjén végül „az irodalom területén alkotók” a megnevezés, amibe szabadabban bele lehet férni és teret ad azoknak, akik az alkotók, művészek között keresik a helyüket.

Milyen tipikus dilemmákkal, mintákkal esetleg írói sajátosságokkal találkoztál munkád során?

Az előbb említett identitás-kérdés mellett vagy azzal összefüggésben nagyon gyakran megjelenik az íróság környezet általi „elfogadottsága”: a művészek sokszor kapnak olyan megjegyzéseket, hogy „jó, de mi a normális munkád”, és egyébként valóban ritka a főállású író, aki ma Magyarországon nem dolgozik valami mást az anyagi biztonság, a társadalmi elismertség érdekében.

Ez rendesen megnehezíti, hogy valaki autentikusan és egészlegesen írónak definiálja magát – volt olyan kliensem, aki egy új társaságba lépve el sem árulja, hogy ír, vagy olyan, aki családi elvárások miatt más pályát választott és félve, rejtegetve próbál néha az írás felé fordulni. De szintén gyakoriak az önfeltárással kapcsolatos dilemmák, az ezzel járó kiszolgáltatottság, a kritikák elbírása és kezelése, a mások mit fognak szólni ahhoz, ha róluk írok le valamit kérdése, a megosztás vágya, ami különböző lelki okokból mégis elakad, csak tovább tartva a belső feszültséget.

Ezek szerint minden író „beleírja” magát a szövegeibe?

Mivel a szöveg általa és belőle születik meg, én úgy gondolom, igen, de ezt nem csak úgy kell elképzelni, hogy a történetbe írja bele magát, vagy róla szól a mű. Ha a történetben ő nincs is benne, benne van a nyelvben, a szóhasználatban, a világban, a gondolatrendszerekben. Mivel nem léphetünk ki magunkból, a szövegünkbe a legkülönbözőbb tudatos és tudattalan módokon beletesszük az emlékeinket, tapasztalatainkat, világnézetünket, hangulatunkat, ötleteinket, képzeletünket, döntéseinket, mindent, ami minket felépít. Azzal dolgozunk, amink van, mással nem tudunk.

Foglalkozom szövegalkotással és az a tapasztalat, hogy egy idő után teljesen eltávolodom az írásaimtól, mintha nem is az én tollamból származnának. Ennek mi az oka, valamilyen fejlődés-elfejlődés?

Elképzelhető, de persze ezt így nehéz megmondani. Szerintem olyan ez kicsit, mint bármelyik emberi kapcsolat, leginkább talán a szülő-gyerek kapcsolat, ahol még az „alkotás” folyamata is megvan: lehet a tiéd, foglalkozhatsz vele, gondozhatod, még létre is hozhatod, de a másik alapvetően egy önálló létező. Lehet, hogy eltávolodtok, találkoznak majd vele mások, viszonyulni fognak hozzá, érik őt különböző ingerek, telik felette az idő. Onnantól, hogy létrejött, „külön életet él” és így szerintem természetes, hogy egy idő után az alkotó maga is távolabbról nézi.

Pontosan hogyan zajlik egy ilyen csoportos óra?

Az általam vezetett csoport egy alkotáslélektan fókuszú önismereti folyamat a pszichológiai tanácsadás és az irodalomterápia eszközeivel.

Alapvetően a meghatározott tematika szerint előre kidolgozott struktúra mentén dolgozunk, de ez igazából csak a felhasznált szövegeket és tervezett altémákat érinti, mivel alapvetően (csoport)analitikus szemléletben dolgozom, a szövegekről való beszélgetést és a csoport dinamikáját már nem, azok sokkal inkább strukturálatlan módon, szabadon történnek.

Ez nagyjából úgy néz ki, hogy az alkalom elején közösen elolvasunk egy szöveget, amiben valamilyen az íráshoz, alkotáshoz kapcsolódó elem tűnik fel, majd arról kezdünk beszélni, az hogyan van jelen a csoporttagok életében, ők hogyan gondolkodnak róla, milyen érzelmeik és élményeik kapcsolódnak hozzá. A lényeg minden esetben a saját élmény és a közös gondolkodás, nem pedig az olvasott szöveg „megfejtése”.

Mi az oka annak, hogy nem saját szövegből dolgoztok?

Főleg az a törekvés, hogy minél kevésbé legyen a csoportból szövegműhely, ahol a csoporttagok akarva-akaratlanul szakmai, írói szemmel néznének egymás szövegeire – és a sajátjaikra –, ami megnehezítené a befelé és az egymásra figyelést. Az ilyen műhelyeknek nagy hagyománya van és sok elérhető bárki számára, de ezeken kevesebb figyelem – ha egyáltalán – jut az alkotás belső folyamatainak vizsgálatára, az írói identitás kérdéseire, félelmeire, nehézségeire.

Ez teljesen természetes, hiszen nem is azért vannak ott a résztvevők, a műhelyvezetők sem pszichológusok, de attól még mindannyian emberek, akikben ha tudatosul, ha nem, ha megosztják, ha nem, jelen vannak az íráshoz kapcsolódó belső tartalmak. Mindennek megvan a helye, de úgy láttam, ennek ezelőtt igazán mégsem volt, így megpróbáltam megteremteni. Az általam vezetett csoportokon nem azon van a hangsúly, hogy hogyan lehetne még jobb egy szöveg, mit lenne érdemes javítani rajta, – nem a szövegekre figyelünk, hanem az alkotóikra. És ezért hagyjuk is kint a saját szövegeket.

Mik a leggyakoribb sztereotípiák az alkotókkal kapcsolatban, és hogyan hatnak ezek az önismereti folyamatokra?

Jelenleg nagyon divatos a traumairodalom, traumaírás mind az irodalom, mind a mentális egészség irányából közelítve, ami egyértelműen felerősítette azokat a meggyőződéseket, hogy ilyen típusú élményekből kell és lehet (nagy) művet írni. Ez több szempontból is problémát szül. Egyrészt az írni készülő, vágyó alkotóknak (és az olvasóknak is) azt a képet mutathatja, hogy a nehéz és traumatikus, de legalább rapszodikus vagy bohém életre szükség van a művészethez, így ők gyakran megpróbálnak ennek a szerepnek megfelelni.

Másrészt a felsoroltak értelemszerűen nagy szenvedésnyomást okoznak, ami az egyik alapvető tényező a professzionális segítség felkereséséhez. Ezen a ponton egymásnak ütközik a kettő: művész szeretnék lenni, amihez ilyen életet kell élnem, de ez az élet nehéz és azért szeretnék jobban is lenni, de mi lesz a művészetemmel, ha jobban leszek? Ez egy nehéz és gyakori dilemma, ami akár például vissza is tarthatja az embert attól, hogy szakmai segítséghez forduljon.

Az alkotásra is pozitív hatással van egy ilyen pszichológiai folyamat vagy ez kizárólag a lelki egészségről szól?

Én úgy gondolom, hogy igen, van pozitív hatása az alkotásra is. Az eddigi tapasztalataim alapján a tudatosság és az önreflexió nem vesz el az alkotói kreativitásból, tehetségből, ihletből és a többiből, sőt, sokkal inkább segít érteni és mélyíteni azokat. A pszichológiai tanácsadás és az önismeret nem kigyógyítás, visszautalva az előző témára, a traumából sem, vagy bármi másból, de segít rálátni, értelmezni és kevésbé fájdalmas módon a helyére illeszteni, hogy aztán úgy lehessen vele tovább élni.

Azok közül, akikkel egyéni vagy csoportos folyamatban dolgoztam, többek azóta leadták a rég halogatott kéziratot, befejezték vagy épp elengedték az elakadt munkáikat, visszatértek az elhanyagolt, de vágyott szakmai közeghez, könnyebben és magabiztosabban állnak a kritika elé, bátrabban definiálják magukat írónak, és kevesebb feszültséggel vannak jelen a művészi identitásukban. Ezek szerintem pozitív hatások.

Milyen útravalóval távoznak a csoporttagok?

Amit eddig a legtöbben visszajeleztek, hogy habár önmagukért, saját kérdéseikkel és nehézségeikkel jöttek, a legtöbbet attól kapták, hogy találkoztak másokkal, akik szintén szembesültek már azokkal a kérdésekkel és nehézségekkel és így meg tudták osztani egymással a gondolataikat. Ez a csoportterápiás helyzetekben gyakori élmény, ezért is nélkülözhetetlen eszköz a csoport.

Az, hogy közösen beszélték át a dolgokat, enyhítette a vállukon a terhet, amiről addig azt hitték, egyedül cipelik és új nézőpontokat, távlatokat mutatott nekik. Mindezzel a közös élménnyel párhuzamosan egyénileg is megerősödtek és közelebb jutottak ahhoz, hogy önazonosan, saját belső világukra figyelve haladjanak tovább, alkossanak és alkotóként létezzenek.

Kitti könyvajánlója, amit mindenkinek érdemes lenne elolvasni

• Simone de Beauvoir: Minden ember halandó - Találkozik egy halandó és egy halhatatlan, megpróbálják szeretni egymást és néhány száz oldalon át elmesélik, miért nem fog menni. Ha valami elolvasásának értelme van, akkor az ez a könyv. A regény tökéletes irodalmi eszközökkel mutatja be az egzisztencializmus tételeit, így még ezzel az irányzattal is megismerkedünk anélkül, hogy filozófiai szöveget olvasnánk.
• Jack Kerouac: Művésztelep - Nem mindenki szereti a beat irodalmát, de nem is kell ahhoz, hogy ez a könyv fontos legyen. A Művésztelep, Kerouac egyik utolsó könyve abban segít, hogy jobban lássuk, mi van a bohém művészélet mögött és után. Ezzel árnyalódhat a mi képünk is az írókról, mint különc figurákról és jobban megismerhetjük az izgalmas életet élő szerző mögött az ennek a terhét cipelő embert.
• Szív Ernő: Az irodalom ellenségei - Szív Ernő tárcákat is jó olvasni, ha az ember arra kíváncsi, mégis min dilemmázhat egy író. Rövidebb szövegek, sokszor humorral, iróniával, de fontos gondolatokkal.