Ingrid Bergman ötven éven át uralta Hollywoodot, és egy pillanatig sem félt önmaga maradni
Ingrid Bergman kétségkívül a huszadik század egyik legikonikusabb színésznője volt, akit kiemelkedő alakításáért négy Golden Globe-, három Oscar-, két Primetime Emmy-, egy BAFTA- és egy Tony-díjjal is kitüntettek öt évtizeden át tartó ragyogó karrierje során. Vajon mi volt az ára a fényűző karriernek? Ennek jártunk utána.
Ingrid Bergman svéd színésznő az egyetemes filmtörténet legnagyobb klasszikusaiban játszott főszerepet, és a legmeghatározóbb rendezőkkel dolgozott együtt: munkásságával napjainkig inspirálja a filmkészítőket. 1915-ben született, édesanyját mindössze kétévesen vesztette el, tizenhárom éves korában pedig édesapja is elhunyt. Ezt követően szülei és testvérei nevelték, ő pedig édesanyja ruháiban, édesapja kiürült fotóstúdiójában rendezett színházi jeleneteket.
Svédország és Hollywood meghódítása
Ingrid Bergman ösztöndíjjal tanult a svéd királyi színiakadémián, ahol hamar kivételes szerepeket osztottak rá. Az első nyári szünetben felvették egy svéd filmstúdióhoz, így otthagyta az iskolát, hogy teljes állásban a filmezéssel foglalkozhasson. Karrierje hajnalán közel egy tucat svéd filmben szerepelt, és hazája filmiparának legnagyobb tehetségeivel volt alkalma együtt dolgozni.
Első főszerepét az 1936-os Intermezzo című filmben kapta Gösta Ekman oldalán, és ez volt az a film, amelynek köszönhetően 1939-ben Hollywoodba invitálták, hogy az alkotás angol nyelvű feldolgozásának hősnője legyen. Ekkor még alig beszélt angolul, a film azonban hatalmas sikert aratott, és pillanatokon belül a hollywoodi filmcsillagok közé emelte a páratlanul karizmatikus színésznőt.
Aki rendben van magával, annak tényleg boldogabb a párkapcsolata? Szakértőt kérdeztünk
Ingrid Bergman számára az igazi áttörést a Kertész Mihály rendezésében készült Casablanca (1942) hozta el, amelyben Humphrey Bogart volt a partnere. Érdekesség lehet, hogy ugyan a közönség legfőképp emiatt a film miatt zárta a szívébe, minden idők legismertebb romantikus drámájában nyújtott alakítása nem tartozott a kedvencei közé. 1943-ban az Akiért a harang szól című filmben láthatta a közönség – ez volt az első színes filmje, amelyért élete első Oscar-jelölését is kiérdemelte.
1944-ben George Cukor Gázláng című filmjében brillírozott Charles Boyer oldalán, a férje által az őrület szélére kergetett nő szerepének lenyűgöző megformálásáért pedig élete első Oscar-díját is elnyerte. Az ezt követő években a Szent Mary harangjai (1945) és a Szent Johanna (1948) című filmekben nyújtott alakításáért is jelölték az arany szobrocskára, ezt követően azoban (rövid időre veszített) a népszerűségéből.
Az olasz kitérő és a méltó visszatérés
Ingrid Bergman és Alfred Hitchcock az Elbűvölve (1945), a Forgószél (1946) és A Baktérítő alatt (1949) című filmeken dolgoztak együtt, azonban az utóbbi sikerét már beárnyékolta a természetes szépségű színésznő afférjának híre Roberto Rossellini olasz filmrendezővel. A svéd tehetséget lenyűgözték a neorealizmus atyjának alkotásai, így ő maga kereste meg a rendezőt a közös munka reményében.
Ingrid Bergman és Roberto Rossellini aStromboli(1950) forgatása közben szerettek egymásba. A színésznő több mint tíz év házasság után hagyta el férjét és lányát, sőt már terhes volt, amikor házasságot kötött a rendezővel, akitől három gyermeke született. Az amerikai közvélemény annyira botrányosnak ítélte a történteket, hogy szó szerint elüldözték a színésznőt az Egyesült Államokból.
Rossellini ikonikus Európa ‘51 (1951), Nők vagyunk (1953), Itáliai utazás (1954), Johanna a máglyán (1954) és Félelem (1954) című filmjein való közös munka után Ingrid Bergman elvált a rendezőtől. Jean Renoir Elena és a férfiak (1956) című filmjét követően, hét év kihagyás után az Anasztázia (1956) című drámával tért vissza dicsőséggel Hollywoodba, és el is nyerte második Oscar-díját az alakításáért.
Ingrid Bergman további két hosszú évtizeden át tündökölt a filmvásznon. Az 1974-es Gyilkosság az Orient expresszencímű filmmel bekerült azon kevés nők közé, akik három Oscar-díjjal büszkélkedhetnek. Utoljára 1978-ban, Ingmar Bergman Őszi szonáta című filmjében szerepelt, 1982-ben, a 67. születésnapján hunyt el mellrákban.
A legendás színésznő élete végére nemcsak svédül, németül és angolul, de olaszul és franciául is folyékonyan beszélt. Elsöprő nemzetközi sikerével kitörölhetetlen nyomot hagyott a filmművészeten, éppúgy, ahogy a mozi szerelmeseinek szívében.
Az önazonosság mindenek felett
Ingrid Bergman mindig is színésznő akart lenni, és semmi nem állhatott a ragyogásának útjába. Még 25 éves sem volt, amikor Svédország már a lábai előtt hevert, fantasztikus tehetségét ráadásul a legnagyobb példaképei mellett bizonyította a filmvásznon. A nyelvet és a közönséget nem ismerve bizonytalanul vágott neki az Egyesült Államoknak, de lelkiismeretessége és egyedi kisugárzása pillanatok alatt elvarázsolta Hollywoodot.
Ezt követően a világon mindenkihez eljutott a színésznő tiszta szívű szorgalmának és smink nélküli szépségének híre, a filmkritikusok pedig nem győzték méltatni a tehetségét. Ingrid Bergmant egyértelműen a szerelmi életét övező igazságtalan botránykeltés sem akadályozta meg abban, hogy bocsánatkérés nélkül önmaga maradjon.
Az Olaszországban töltött éveket követően Hollywoodba visszatérve a tőle megszokott odaadással folytatta a munkát, bebizonyítva, hogy nem számít, mit gondolnak rólunk mások, csakis az számít, mi mennyire hiszünk önmagunkban.