Leánykereskedelem áldozatainak állít emléket legújabb kötetében Huszti Gergely

Idén júniusban jelent meg az Úrilányok az Adrián második része, az Adria Csillaga. Mi fogott meg annyira a Monarchia aranykorszakában, hogy egy egész sorozatot szentelsz ennek a történelmi korszaknak?

Lehet, hogy furcsa lesz, amit mondok, de valamiért úgy érzem, van valami közöm ehhez a korszakhoz. Sajnos (egyelőre) nem kutattam vissza a családfámat (bár tudok egyet s mást a családi legendáriumból), de inkább valamilyen érzelmi kötődésem van ezekhez a viszonyokhoz, ezekhez az alakokhoz, ehhez a korhoz.

Érdekes, hogy a második kötet megírásával még fontosabb lett számomra a megfelelő, nyelvi közeg kialakítása. Természetesen nem tudhatom, pontosan hogy szólaltak meg akkor az emberek, de az volt az alapgondolatom, ha sikerül megközelítenem a Monarchia nyelvi közegét, és abba beágyazni a fekete-fehér szereplőket, az ad egy pluszt, egy extra vetületet a dolognak, egyúttal megkönnyítem az olvasó dolgát, hogy belehelyezze magát 1913-ba.

Köteteid főszereplői fiatal, identitáskereső lányok. Mi ragadott meg annyira ebben a nőalakban, hogy vissza-visszakanyarodsz hozzá?

Alapvetően mindkét kötetnél azt kerestem, ki az a szereplő és az a társadalmi státusz, amellyel a legnagyobb ívet lehet bejárni az identitáskeresésben: így lyukadtam ki mindkét esetben olyan, fiatal lányoknál, mint Ada, Dalma vagy Krisztina. Egy regény döntéshelyzetek sokasága, így sokkal gyümölcsözőbb egy olyan karakterrel dolgozni, aki szenvedő helyzetből indul, és elkezdi kiküzdeni a maga döntéseit a világ ellenében.

Persze, meg lehetett volna írni mindkét történetet egy férfi szemszögéből is (és nyilván ott is nagyon érdekes dolgok történhetnek), de a férfiaknak kevésbé volt küzdelmes az élete: teljesen természetes volt, hogy meghoznak egy döntést. A nőknél ugyanez egyáltalán nem mondható el, sőt!

Egy 18-20 éves lány sorsa ott és akkor eldőlt, amikor eldöntötte, hogy nem vállalja fel az évszázadok óta rá rótt szerep (feleség és anya) valamelyikét és kilépett a nagyvilágba. Innentől számos út állt előtte: a második kötet burkolt témája például a leánykereskedelem, hiszen a szebb jövő reményében rengetegen váltak emberkereskedők áldozatává. Ha bármely ponton túl akartam mutatni a lányregény műfajon, akkor ezt hoznám fel, hiszen ebben a kötetben már nem az a kérdés, hogy kit szerethetek, kihez mehetek hozzá: kitágul ugyan a mozgástér, de a szabadság ígéretéből számos út egyenesen a pokolra vezet.

Ha már felhoztad a leánykereskedelem témáját: mikor és hogyan találkoztál először a szerencsétlen sorsú „hungarák” történetével?

Ha az ember levéltáraz, meg könyvtárba jár, igazi kincsekre lelhet. Belefuthat például olyan kötetekbe, amelynek kapcsán hamar rájön: a prostitúciónak elég kiterjedt irodalma van. Amikor Bécset vizsgálgattam, azt az információt találtam, hogy nagyjából harmincezer „örömlányt” tartottak számon a császárvárosban az első világháború előtt. Ez egy borzasztó szám!

Ennek kapcsán szöget ütött a fejemben, hogy Bécsből nagyon sok mindent meg lehet mutatni, de izgalmas szemszög lehet nemcsak az arisztokrata, nagypolgári vonulatból nézni a metropoliszt, hanem megvizsgálni, kik azok, akik ezt az egészet „kiszolgálták”. A cselédek, a főzőasszonyok, a bárcás lányok... Vajon hogy működött az az árnyék réteg, amelyről keveset írtak a korabeli írók? (Vagy azért, mert természetes volt, és irodalmilag nem volt érdemes megemlékezni ezekről az emberekről, vagy azért, mert etikailag megkérdőjelezhető a dolog, hiszen az írók közül is sokan igénybe vették a bárcások szolgáltatásait.)

Izgatott, hogy mi történik akkor, ha egy lány (kvázi kitörési szándékkal) eljut ide-oda, egyszer csak belekerül ebbe a közegbe, majd rálát azoknak a bűnszövetkezeteknek a működésére, amelyek Egyiptomtól Isztambulon át Buenos Airesig közép-európai, főképp magyar lányokkal kereskedtek. Ezeket a szerencsétlen sorsú lányokat hívták hungaráknak.

A mai napig létezik a mondás, miszerint a magyar lányok a legszebbek...

Pontosan! Elgondolkodtam például azon, mi van akkor, ha ez a mondás már száz évvel ezelőtt is megvolt (hiszen semmi sem születik csak úgy), mi pedig megörököltük ezt a gondolatot! Ugyan már nincs meg hozzá az esetleges rossz felhang, de nem tudhatjuk, valójában honnan származik a gyökere.

Krisztina története ugyan szerencsésen végződik, de azért megvillantod, hogy jócskán újjá kell építenie magát. Hogy látod, ha ma kiszabadul valaki egy ilyen közegből, létezik valamiféle megváltás? Be tudnak gyógyulni a sebek?

Nehéz kérdés, mert nem vagyok eléggé szakavatott ahhoz, hogy egyre konkrétan rálássak. Krisztinát részben az menti meg, hogy van egy biztos anyagi háttérrel rendelkező, elismert családja, ahova így vagy úgy, de hazamehet: ez a közeg meg tudja menteni attól, hogy visszakerüljön a körforgásba. Ugyanakkor nem hiszem, hogy ő egy átlag történet.

A leánykereskedők nagyrészt cselédsorból származó, vagy árvaházból szökött, onnan kikerült, tehát anyagilag kiszolgáltatott lányokra utaztak. (Kisebb arányban beszélhetünk olyan, Krisztina-szerű, felsőbb körökből származó lányokról, akiket el lehetett kápráztatni a hírnév, pénz, utazás, sztárság ígéretével.)

Míg a Krisztina-félék neveltetésüknél fogva könnyebben tudták azt mondani, hogy eddig és ne tovább, számszerűsíthető adatokból tudható, hogy a lányok közül nagyon kevesen kerültek elő: örökre eltűntek a Buenos Aries-i lebujok mélyében, a családjuk hiába kerestette őket. Ezek rendkívül tragikus történetek.

Mindkét kötetben megjelenik a spirituális szál: az Adria Csillagában például Dalma rendszerint diskurzust folytat halott ikertestvérével, Flórával. Hogy állsz a spiritualitással? Tapasztaltál valaha olyasmit, ami nehezen megmagyarázható?

A hit szóval zavarban vagyok, mert ez is olyasmi, ami könnyen félrevisz. Inkább azt mondanám, hogy vannak megmagyarázhatatlan élményeim. Ha nagyon akarom, persze, meg tudom őket magyarázni, és racionalizálni, de nem hiszem, hogy erre feltétlenül szükség van.

Dalma és Flóra földöntúli kapcsolata végiglapozható teljes ateista racionalizmussal, majd mondhatjuk rá azt, hogy ez egy hülyeség, hiszen nem lehet beszélni a halottakkal: az illető csak belemagyaráz bizonyos jelenségekbe valamit, mert van egy sérülése, egy vágya, egyúttal nagyon fiatal. Én erre azt mondom, hogy a világ akarja körülötte racionalizálni mindazt, ami az ő személyes tapasztalata.

Annak a híve vagyok (és ezt gyakorlom magammal és a környezetemmel szemben is), hogy a személyes, szubjektív élményt elvenni nem lehet. Nem írhatom felül a te szubjektív élményedet, amikor elmeséled nekem, hogy beszélsz a rég halott nagymamáddal, és úgy érzed, van köztetek kapcsolat. Érdekes, hogy egyszerre tudunk működni a telefonokkal, órákkal, és meetingekkel, mindeközben pedig tudunk valami mást is képviselni, vagy elfogadni magunkban, vagy a másikban. Olyasvalamit, amit szeretünk.

Szerintem ez gyönyörű, és ezt sem megindokolni, sem föloldani, sem eldönteni, biztos, hogy nem tisztem. Az értelmezés lehetőségét ráhagyom az olvasóra, meghagyom neki ezt a lehetőséget, és együtt élek vele. Akárcsak a regényben, úgy az életben sem szeretném eldönteni, kinek van igaza.

A szereplők mindegyikén erős fricskát vesz a sors. Tudjuk, mit hoz számukra a történelem azzal, hogy az utolsó lapokon kiderül: lelőtték az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét...

Már az első könyvben is izgatott a nagy történelem és az egyéni sorsok viszonya. Azt gondolom, ha túlértékeljük valaki regénybeli szerepét, azt kezdjük képzeljük, hogy a világ róla szól, mindenki más pedig csak statiszta. Ez egy óriási tévedés, amelyet csak egy nagy, történelmi kontextus tud helyre tenni.

Tudatosan hagytam nyitva azt a kérdést az utolsó oldalakon, hogy vajon mi történik azokkal a karakterekkel, akik 1913-ban még mindannyian a maguk kis „Facebook-valóságában” éltek. Aztán jön a világtörténelem, amely csinál egy iszonyatos söprést. Így el lehet mélázni azon, hogy hova fognak kifutni ezek a vágyak, ezek a vektorok, és kinek sikerül túlélnie mindazt, amit ráruházott a történelem.