„A család nem zárja ki a munkát, a munka nem zárja ki a családot" - Horváth Lóczi Judittal beszélgettünk
Horváth Lóczi Judit személyesen vezetett körbe minket műtermében, miközben arról mesélt, hogyan képes ilyen mesterien összeegyeztetni az anyaságot és a művészeti munkáját.
Ezen a hétfő reggelen úgy ébredezett a tavaszi természet, ahogy a város. Gyorsan, sietve, csak Horváth Lóczi Judit állt türelmesen a Móricz Zsigmond körtéren, hathetes kisfiával. Ahogy odaértem hozzájuk, már indultunk is a híres Szentendrei Régi Művésztelepre: Judit itt alkot és dolgozik közel négy éve. Még útközben megjegyzi, izgatottan várja, hogy megérkezzünk, mondván ez egy igazán különleges atmoszférájú hely, majd meglátom.
Elvarázsolt kastély
A Művésztelepre érve úgy érzem magam, mintha egy eldugott szigeten lennék, békés, nyugodt környezet, talán csak néhány rigó zavarja meg a csendet. A zöld területen kőházak sorakoznak, bennük műtermek, tele a legkiválóbb magyar képzőművészek alkotásaival.
„Egy héten háromszor-négyszer látogatok el a műtermembe. Reggel elviszem a nagyobb gyerekeket iskolába és már indulok is. Délután pedig irány a város, hogy az iskola végére odaérjek a fiúkért” – magyarázza Judit, majd azonnal hozzáteszi, hogy csak az elmúlt néhány hónapban volt másképp. A képzőművész legkisebb fia a hetekben született, így jelenleg ritkábban tud Szentendrére látogatni, habár a szülés után is aktívan dolgozik. Kérdezem is, hogyan csinálja, amelyre határozottan azt válaszolja: ez döntés kérdése.
„Több harminc-negyven év körüli művésznőt ismerek, akik nem mernek gyermeket vállalni, mert nem akarják megtörni a karrierjüket. Pedig a család nem zárja ki a munkát, és a munka sem zárhatja ki a családot. Nem mondom, hogy ez egy könnyű feladat, de fegyelmezettséggel és egy támogató társsal igenis lehet együtt tovább építeni a művészkarriert és megfelelni a családanyai feladatoknak.
Judit élete ékes példája annak, hogyan lehet egyensúlyban tartani a munkát és a magánéletet: erről tanúskodnak a műtermében sorakozó festmények is. A művésznő két legújabb festményére mutat, amelyen egyenletes geometriai formákba zárt színek játszanak egymással. Majd a telefonjáért nyúl, és mutatja a képet, amely ihletet adott a festményhez: a mű az alig néhány éves kisfia lego tervei alapján készült.
„Szerencsés vagyok, mert a fiaim örömüket lelik a kreatív dolgokban, és előszeretettel terveznek nekem festményeket, én pedig megalkotom azokat. De olyan is előfordult már, hogy a kiállítások előtti nagy hajrában hazavittem a festményeket a lakásunkba, és a fiúk segítettek kiszínezni az üres részeket, ezt nagyon élvezték.”
Fókuszban az anyák
Gyermekei festményekre, sőt, kiállításokra is inspirálják Juditot. Először 2018-ban nyitott dedikáltan anyasággal foglalkozó csoportos kiállítást, hogy alkotótársaival együtt felhívja a figyelmet az anyaság nehézségeire és szépségeire.
„Mindig meglep, hogy a nők mennyire ellenségesen tudnak viselkedni egymással, miközben a legtöbben azért aggódnak, hogy vajon biztosan mindent jól csinálnak-e. Ezért fontosnak tartom, hogy a művészet reagáljon az anyákat érintő kérdésekre, és megmutassa nekik, hogy nincsenek egyedül.”
Judit szülőséggel kapcsolatban készült alkotásait elsőként a Faur Zsófi Galéria fogadta be. De mielőtt azt hinnénk, hogy figurális anya-gyermek ábrázolásokról van szó, érdemes tisztázni, hogy a képzőművész főként absztrakt képeket és szobrokat készít. Alkotásaiban bátran játszik az élénk színekkel, mégsem giccses. A műtermében állva úgy érzékelhető, mintha valósággal vibrálnának a képek, ugyanakkor mégis egyfajta belső békét árasztanak magukból, köszönhetően a professzionális szín- és formahasználatnak.
Homor Fatima szerint ahhoz, hogy a mesterséges intelligenciát jól tudjuk használni, folyékonyan kell beszélni legalább egy idegennyelvet
Judit a magyar képzőművészet elismert mestereitől tanult, mint például Kelemen Marcel, Barabás Márton és Konok Tamás, de nagy hatással van rá Marina Abramović performansz művész is. Egyedi stílusában megtalálhatók geometrikus elemek és különböző ipari megoldások: ilyen a lézervágás vagy a faipari munka. Mint mondja, csak azt nevezhetjük művészetnek, amiből árad valamiféle energia, aminek van mondanivalója, megszólít, kérdéseket tesz fel, és nem csak egy jó, de üres vizuális kompozíció. Mert ez utóbbi megmarad a dekoráció szintjén, ami nem feltétlenül baj, hiszen erre is szükség van.
Hiteles művésznő
Horváth Lóczi Judit nemcsak egy anya, nemcsak egy képzőművész, hanem példa, aki életével igazolja, hogy a művészet nem egyenlő a bohémsággal, és az anyaság nem egyenlő a beszűkülő élethelyzettel. Ahogy a képei, maga is vibrál, sugárzik belőle a lendület. Mi kellett mindehhez? Megfigyelés, tervezés és alkotás.
„A munkám nem csak abból áll, hogy festek a műteremben, része az is, hogy megfigyelem a jelenségeket, formákat, színeket, kiállításokra járok, megbeszéléseken veszek részt a készülő kiállításokról, vagy éppen rendben tartom a műhelyt, miközben itt van velem a legkisebb gyermekem, és közben a másik két fiamról sem feledkezem meg. Mert a művész, aki szeretné megmutatni a műveit, nem zárkózhat be az elefántcsont várába” – mondja Judit, miközben elhagyjuk Szentendrét, úton vagyunk vissza a városba.
Lassan eljön a búcsú pillanata, de még elmeséli, milyen fontos számára, hogy bebizonyítsa, a művészekkel szembeni negatív előítéletek (mint az alkoholizmus, az éjszakázások stb.) már a múlté.
„Amikor kamaszként a fejembe vettem, hogy festő leszek, a szüleim arra kértek, hogy inkább válasszak egy polgári szakmát, mondván a művészetből nem lehet megélni, és egyébként sem túl jó a képzőművészek híre. Ezért tájépítésznek mentem, néhány évet dolgoztam a szakmában, és közben folyamatosan képzőművészeti iskolákban tanultam. Majd eljutottam arra a pontra, hogy már művésznek mertem nevezni magam. Nincs ennél csodálatosabb érzés!” - zárja a beszélgetést Horváth Lóczi Judit.