„A képzőművészetben is alap a fizikai és mentális állóképesség” - interjú Horváth Éva Mónika képzőművésszel
Horváth Éva Mónika képzőművésszel műhelytitkokról, nőiségről, alkotói függetlenségéről beszélgettünk – és egy örökzöld témáról, a szerelemről.
Nagyon izgalmas ma művésznek lenni, és ezt a nézetet osztja Horváth Éva Mónika is, aki szerint sokkal szabadabb a művészi lét, mint bármikor, de ezzel együtt a felelősség is nagyobb. Az alkotás számára nyitás mindenre, amit még nem látott, és örül annak, ha újra megtalálja az, amit pedig már látott és tapasztalt.
Mesélted, hogy a téli időszakban a konyhátok sarkába húzódva, egy átlagos méretű asztalnál dolgozol, holott karnyújtásnyira van az otthonotok különlegessége, a csodás, múltszázadi műterem.
Télen én is összehúzódom, intimebb légtérben érzem jól magam, bensőséges közelségben a képeimmel. Inkább nyáron használom a műterem nagy terét: a nagy műfajokhoz mérten nagyobbak a gesztusaim, ami az erőnlét számára is nagyobb kihívás. A képzőművészetben is alap a fizikai és mentális állóképesség.
Hogyan teremted meg ezt az állóképességet?
A lehetőségek szerint egészségesen élek, szeretetkapcsolatban - ami az élet totális szeretetéről szól. Georges Bataille filozófus beszél az egyik művében erről, a testek szerelmének, a szívek szerelmének, és a szent szerelemnek a triásza kapcsán. Az idei Valentin napi Aranyeső című kiállításomnak is ez az üzenete, ahogy az eddigi legtöbb munkámnak.
A már említett „téli képek” ceruzával, a „nyáriak”, a nagyok olajjal készülnek – de a performanszaid során extrém „anyagokat” is használsz, például tojásokat.
Képzőművészként az anyagok különösen fontosak számomra, de a tojás több mint anyag: „szuperanyag” – és egyben az élet szimbóluma.
A modern élet szorongásai közt egyre nehezebb a cselekvőképesség megélése – ennek az élménynek a felfokozott terepe, számomra, a performansz.
Az említett alkalommal 120 tojást tudtam mérművesen kirakni egy emelvényen.
A komédia katartikus módja lehet a személyes traumák feldolgozásának - tíz éve hunyt el Robin Williams
Mérművesen? Az mit jelent?
A teherhordó képesség növelésére ennyi tojásra volt szükség. A tojásokra jött egy plexilap, amin próbaként először egy macska ugrált - majd egy táncosnő, aki mellé én is becsatlakoztam.
Mondhatni, borotva élen táncoltatok: nem törtek el a tojások, ami kész csoda…
Inkább „csak” fizika, meg geometria. Szerencsés vagyok, hogy kísérletezhetek, játszhatok, többek közt ez a művészi függetlenségem záloga.
Hogy indult a művésszé válásod?
Igazából észre se vettem, hogy azzá váltam, már nem is tudom, hány évtizede. Belenőttem, hamarabb mostam ecsetet, mint készítettem egy tojásrántottát. A szüleim és barátaik képzőművészek voltak, ezért van, hogy mélyebben ismerem a festészeti hagyományokat, és a műhelymunkáról is többet tudok, mivel többféle technikával találkoztam.
Mint nagyon sok művészpalánta, gyerekkoromban különböző művésztelepeken játszadoztam, elsősorban anyám mellett, és több mindenkit láttam alkotni közelről, Bálint Endrétől kezdve egészen a Szász Endréig. Magamba szívtam a képzőművészet praxisát, amiben a folyamat megtervezése, logisztikája is nagyon fontos.
Kezdve onnan, hogy beszerzed az ecsetet?
És tisztán tartod. Ismerni kell a receptúrákat, melyik festék milyen hígítóval működik. Mindenki tudja, hogy a ceruzát hegyezni kell, csak azt nem, hogy nem mindegy, hogyan. Engem Tóth Tibor tanított ceruzát hegyezni, ő egy művészetteoretikus volt, a Báthory utcában lakott, ahol felnőttem.
Sok-sok apró titok van … Hogy hogyan forgatod a ceruzát rajzolás közben - ami a színváltósoknál különösen érdekes. Én összesen három színváltós, és egy nem színváltós ceruzával készítettem mind a százötven kis képemet – bár lehetne huszonöt kiló cerkám, meg lehetne ezerféle színű is.
Ez is a titkok egyike?
Hogy megszabom, mit igen és mit nem, az eszközhasználatban? Annyiban igen, hogy az eszközkorlátozással felszítom az alkotói fantáziámat, és egyben a szabadságom határait feszegetem. Aztán vannak az anyaghasználatban is trükkös dolgok.
Nem minden arany, ami fénylik a képeken?
Néha trombitaréz… De volt, hogy arany hatású kozmetikumot használtam, máskor meg, rétegekben felhordva, összekevertem mindhármat.
Igaz, hogy még egyetlen papírt sem dobtál ki, amire elkezdtél rajzolni? Sose rontod el?
Nem hiszem, hogy van elrontott rajz: csak rajz van. Ha elakadsz, akkor várni kell, tudni kell, hogy amit elkezdtél, azt be is fogod fejezni - mint bármit az életben. Ez a bulldog típusú kitartás is a szabadság felé visz. Csak ehhez nekem sok idő kell. Hat-nyolc éven át fejlesztem a kis képeket - és a nagyokat is. Érdekes dolog, hogy ezt a mai, művészeti ipari termelésben is meg lehet valósítani, ez az egyik legizgalmasabb alkotói élmény a negyven-ötven éves működésem alatt.
Soha nem festem át a már meglevőt, hanem maximálisan tiszteletben tartva, mindig folytatom őket, akár több éven keresztül.
Ahogy szeretem a rajzoknál is, ha az első pillanatban letett vonal végig ott van. Nem radírozok - inkább lavírozok…
Ez is az apró titkok egyike?
Ez egy grafikai eljárás, amivel elérem, hogy a vonal ne eltűnjön, csak kicsit hátrébb kerüljön: ott van, de már nem a páholy elsősorban ül. Ennyi idősen ilyen lettem… A múltkor is, eltörtem egy csorba poharat és két napig nem tudtam túltenni magam rajta. Nem szeretem a pusztítást, a háborúsdit, semmit, ami tönkretesz, kárt okoz.
Mikor megismerkedtünk, van vagy húsz éve, azon gondolkodtam, mit jelent számodra az akkori képeid egyik fő motívuma, a piros tűsarkú cipő? A mostani, a nagy képeidet látva az érdekelne, mit jelent számodra a tömeg?
A tűsarkú cipő egyrészt nekem is ugyanazt jelenti, mint neked: fölveszed, megfeszül a vádlid, más a statikád…
Has behúz, mellkas kitol?
Kihúzod magad. A bennünk szunnyadó nő kap ilyenkor egy lehetőséget. Az intimitás – ami „a piros tűsarkú” egy másik vonatkozása - egészen más viselkedéssel közelíthető meg, mint a tömeg, de mindkettő belső megélés kérdése. Tudok a saját nőiségem húrjaim pendülni, tudok befelé utazni – és tudok a tömeggel együtt lenni, kitárulkozóan figyelni.
Eddig három-négy hosszabb, hat-nyolc éves szakaszom volt az alkotói folyamatban. Ami ezeket összeköti, az az érzelemmel átitatott viszonyulás ahhoz, amit vizsgálok. Hogy ezt milyen eszközzel oldom meg, azt a téma dönti el: az olajjal készült nagy képeken a monumentalitás más témákat hoz elő.
Befolyásol-e az alkotásban, hogy egy művésszel élsz együtt? A férjed az Európa Kiadó zenekar frontembere, Menyhárt Jenő. Van-e neki köze ahhoz, hogy megjelent a képeiden az a bizonyos „a tömeg”, amit említettünk, a koncertek közönségeként vagy, akár utcai demonstrálókként?
Azért ez nem ilyen egyszerű… Az igaz, hogy elkezdtem újra, már felnőttként a tömegrendezvényekre, koncertekre figyelni, és ebben ott volt Jenő művészete is, amire kíváncsi voltam, amit megszerettem, és a legnagyobb rajongója lettem… De minden azért alakulhatott így, mert ugyanazt a nyelvet beszéljük mindketten: a rácsodálkozás nyelvét.