Szexuális tabukat dönget, de traumaoldó regényként is megállja a helyét Horváth András Dezső első könyve
Noha a nők traumáiról és azok feldolgozásáról számos, rendkívüli alkotás született a #metoo mozgalom óta, a férfiak megküzdési stratégiáiról keveset hallani a közbeszédben, mi több, bizonyos problémák (így például a férfi szexualitást érintő kérdések) a mai napig tabunak számítanak. Horváth András Dezső könyve, a Legjobban a nőktől féltem emiatt olyan tátongó lyukat töm be, amelyről azt sem tudtuk, hogy létezik. Az újságíróból forgatókönyvíróvá, majd íróvá avanzsált alkotóval traumafeldolgozásról, szexualitásról és az apák szerepéről beszélgettünk. Interjú.
„Végül megfogadtam a pszichológusom tanácsát és felhívtam egy kurvát.” Ezzel a tételmondattal kezdődik Horváth András Dezső első regénye, a Legjobban a nőktől féltem. Bár rövid szemelvényekből tevődik össze a teljes történet, András kötetét bizonyos fejezeteknél le kellett raknom. Sokszor mellbe lökött az a nyers őszinteség, amivel az oldalakon találkoztam. Talán ettől rendkívüli alkotás ez, és ezt a mostanra népesre duzzadó olvasótábor is bizonyítja: a sokkhatáson túl rengetegen rezonálnak András főhősével és szexuális frusztrációival. Miért nem mernek nyíltan beszélni a férfiak a problémáikról? Hogyan tudnak kilépni a helytelen apa-mintákból? Ezekre a kérdésekre kerestük közösen a választ.
Köteted főszereplője egy traumatikus esemény után képtelen lesz szexuális kapcsolatot létesíteni a nőkkel: az őt ért megrázkódtatás összefonódik az első intim kapcsolata eseményeivel. A szex tehát kikerülhetetlen, központi témája a regényednek, amelyről nyersen, kitárulkozóan írsz. Annak tudatában, hogy önéletrajzi ihletésű a történeted, mennyire volt számodra komfortos ilyen formában írni a szexről?
Bár ez a regény erősen önéletrajzi ihletésű, leszögezném, hogy azért nem teljesen én vagyok. Ez egy fikció, bár tény, hogy nagyon sok minden megtörtént velem. A kiinduló konfliktus, magyarán a verés valós sztori, a főhőshöz képest annyi a különbség, hogy én utána nagyon hamar összeraktam az ok-okozati összefüggéseket. Az persze egy dolog, hogy az ember intellektuálisan megért egy érzelmi problémát, nagyon más kérdés, hogy érzelmileg mikor jut el a feldolgozáshoz. Sok-sok évig jártam terápiára, és az első pár év azzal telt, hogy egyáltalán ki tudjak mondani bizonyos szavakat. Ebből kifolyólag viszont az, hogy beszéljek a szexualitásról, nem volt számomra új.
Sokat segített a folyamatban, hogy ez már egy „kész”, letett csomag, nem az írás közben tépegettem fel a gyógyulatlan hegeket. Ez lehetőséget adott arra is, hogy egy picit eltávolodjak a karaktertől. Nagyon tiszteletem azokat az embereket, akik a saját életüket mesélik el egy-egy kötetben, és bár valóban nagyon sok minden benne van ebben a regényben az én életemből, valójában egy fantasztikus játéktér volt nekem, hogy bármit megmutathassak, amit a fantáziám elbír.
Feltételezted írás közben, hogy lesz olyan, aki traumaoldásra használja majd ezt a könyvet?
Sejtettem, hogy vannak emberek, akik hasonló problémákkal küzdenek (férfiak és nők egyaránt), de hogy ennyien tudnak majd kapcsolódni a történethez, azt el se tudtam képzelni. Már a könyvbemutató utáni napon elkezdtek áramlani felém az olvasói történetek. Sok nőtől kaptam olyan reakciót, hogy „jaj de jó, mert most már jobban értek egy férfit, aki évekkel ezelőtt eltűnt az életemből”. Mások pedig örömüket fejezték ki, mert mélyen tudtak rezonálni a karakter szexuális szorongásaival és a testiséggel kapcsolatos problémáival.
Szerintem a nők sokkal előrébb tartanak az önismeretben, mint a férfiak, sokkal bátrabban felvállalják a saját sebezhetőségüket. A férfiakban még mindig jelen van egy olyasfajta félelem, ha én elmondom, hogy nem vagyok tökéletes, vagy van valamilyen problémám, akkor nem leszek elég férfias. A férfiaktól épp ezért nagyon-nagyon különböző történeteket kaptam: hogy kivel-mi történt, ki-milyen furcsa elfojtásokba menekült.
A másik érdekes vonal a trauma oldásban az apa-vonal. Ez számomra is meglepő volt. Amikor az első apás jelenetet megírtam, elkezdtem érezni, hogy bennem is mozog valami ezzel kapcsolatban, írás közben pedig egyre fontosabb lett ez a szál. A szerkesztőm, Ughy Szabina egyébként azt mondta, szerinte ez a könyv egyáltalán nem a szexről szól, ez egy apa-regény.
„Ez az ország állandóan veszít azokból az emberekből, akiknek nagy képzelőereje van, és ez most is így van” - Interjú Csányi Vilmos etológussal
Azt mondod, a férfiak kevésbé bátran merik felvállalni a saját szorongásaikat, félelmeiket. Nehezebben állnak neki a traumaoldásnak. Miért van ez?
Szerintem ez különböző társadalmi és kulturális berögződéseknek „köszönhető”. Az én elméletem szerint minden generáció a szülők traumáit hordozza elsősorban, nem feltétlenül a saját korosztályáét.
Kései gyerek vagyok, az édesapám második világháború alatt, 1940-ben született. Ő olyan elképzelhetetlen traumákon ment át (menekülttáboroktól kezdve az 1956-os forradalmon keresztül), amiket ma el sem tudunk képzelni. Gondolj bele, milyen volt 16 évesnek lenni '56 októberében, halottakat, haldoklókat látni a saját szemeddel, vagy négyévesen kirohanni egy amerikai tank elé. (Ami a regény egyik fontos jelenete is.)
Ez a generáció olyan traumákat élt át, amelyek miatt nem is volt lehetősége arra, hogy megálljon és elgondolkozzon azon, mi történt vele. Túl kellett élni. Sokat foglalkozom történelemmel, és a legnagyobb tanulság szerintem az, hogy nem szabad ezekre a generációkra haragudni azért, mert kicsit hátrébb tartanak az önismeretben, mint mondjuk mi, vagy a Z generáció. Ugyanakkor tény, hogy ezek a traumák nagyon „rajta vannak” az én generációmon. Hogy mit hozunk otthonról (például) a férfiasságról és az elfojtásokról.
Való igaz, hogy rendkívül különbözők a generációk tapasztalatai például arról (is), hogyan „kell” férfinak lenni. A főhősöd édesapja gyakran puffogtatja azt a mondatot, hogy „légy férfi”, de a „hogyant” nem tanítja meg a fiának. Megfejtetted már, hogyan kell férfinak lenni?
Soha nem jelenték ki olyat, hogy megfejtettem. Szerintem általános recept nincs, de azt látom, hogy mindenki iszonyúan keresi azt. Jelenleg egy olyan világban élünk, amelyben látszólag szabadság van, de ez sok szempontból teher is, mert rohadt nehéz eldönteni, hogy a milliónyi irányzat, filozófia és életmód közül melyik passzol hozzánk.
Az önismeret egy nagyon jó út arra, hogy az ember rájöjjön, valójában kicsoda. Szerintem a saját nőiséged, vagy a saját férfiasságod megtalálása is egy ilyen belső út. Sok félelmem van a modern világgal kapcsolatban, az egyik az, hogy mindegyik izmus végeredményben az individuum megszűnésével jár. Abban a pillanatban, hogy én kijelentem, hogy én „ilyenista” vagyok, az azt jelenti, hogy nem önmagam vagyok, hanem egy csoportosuláshoz tartozom. Szerintem sokkal fontosabb az, hogy az ember önmaga legyen.
Az biztos, hogy el kellett fogadnom a saját férfiasságomban azt, hogy egy sebezhető és érzékeny ember vagyok. Rá kellett jönnöm, hogy ez csomó szempontból előny, az íráshoz például kifejezetten jól jön. Sebek nélkül nem lehet írni.
A terápia segített elfogadni a saját sebezhetőséged? Hogy te másképp működsz, mint a férfiak többsége?
Igen is, meg nem is. Úgy gondolom, ha valaki lelki problémával küzd, érdemes szakemberhez fordulnia, de fontosnak tartom kiemelni, hogy senki ne onnan várja a megváltást. Végeredményben tényleg igaz az a hasonlat, hogy mindenki a saját hajánál fogva tudja kihúzni magát a mocsárból. A terápia csak egy mankó, egy útjelző tábla. Hogy kábé tudd, merre kell kanyarodni, de az úton neked kell végigmenned. Válaszokat nem ad, csak kérdéseket vet fel, de ezek nagyon fontos kérdések.
Az is ugyanilyen fontos, hogy sokat kell tévedni. Egy csomó mindent ki kell próbálni, és nagyon sokszor pofára kell esni. Sokat kell csalódni. Ha például az ember azt gondolja valamiről, hogy az én férfiasságomhoz hozzátartozik ez vagy az, akkor próbálja ki. Maximum nem sikerül. Ehhez persze kellenek az évek is. Nem jön minden azonnal. Ne essünk kétségbe 25 évesen attól, ha máshol tartunk vagy még „nem ott” tartunk. Szép lassan beérik majd a gyümölcs.
Főhősöd a segítségkérés helyett eleinte alkoholba folytja a frusztrációját. Hogy látod: a mai húszas-harmincas korosztályban mennyire gyakori ez a megküzdési stratégia?
Ha nagyon boomer akarok lenni, azt mondanám, hogy a huszonévesek kevesebbet isznak, de többet drogoznak. Nálunk ez pont fordítva volt. Nem tudom, hogy melyik a jobb, valószínűleg egyik sem. Az viszont biztos, hogy az én generációmban az alkohol egy nagyon meghatározó dolog, mert nem nagyon volt más megküzdési stratégia.
Bódító tapasz az alkohol?
Igen. Sok mindent könnyebbé tesz. Szerintem iszonyúan nehéz fiatalnak lenni, mert az embert sodorja az élet, sodorják a saját érzelmei és vágyai. Nem tudod, mi történik veled. Csak nagyon-nagyon erős vágyakat érzel. Nekem az alkohol egy fájdalomcsillapító
volt. Egyszerűen nem volt más módszerem arra, hogy azt a fájdalmat, szégyent, megalázottságot, amit magamnak és más embereknek okoztam, bármi mással feloldjam.
Visszaugranék egy korábbi nyilatkozatodhoz, amelyben azt mondtad, „vékony a jég aközött, hogy mitől lesz valami pornó, és közben hogyan marad irodalmi értéke.” Hol húztad meg írás közben a határt a pornó és a nyers kinyilatkoztatás között?
Amikor elkezdtem írni, az volt számomra a legfontosabb, hogy ez egy „őszinte cucc legyen”. Nem abban az értelemben, hogy szó szerint azt írjam le, ami történt velem, hanem hogy őszinte szöveg kerüljön ki a kezeim közül. Hogy egy pillanatig ne próbáljam meg a főhőst pozitívabb színben feltüntetni, mint amilyen valójában. Nem akartam kisebbíteni azokat a helyzeteket, amiket átélt, de nem akartam túldramatizálni sem.
A szexualitás megjelenítéséről azt gondolom, hogy nem történtek radikális dolgok ebben a regényben, ha mégis, az a magyar nyelv nehézségeivel magyarázható. A nemi szervekre vagy nagyon trágár, vagy nagyon gyermeki szavaink vannak. Nehéz dolog, hogy amikor szexről írok egy jelenetet és beleteszek egy erősebb szót, az trágárrá tudja tenni a szöveget, ha viszont egy szoftosabb jelzőt használok, az meg olyan, mintha megpróbálnék valamit eltussolni.
Ezeknek a dolgoknak ez a neve. Ez történik, és mindannyiunkkal megtörténik. Akár leírjuk egy regényben, akár nem, a szexualitás elképesztően meghatározó az életünkben: minden szervével, tapintásával, szagával, nedveivel.
Másrészt én tudok magamon nevetni, és szerintem fontos, hogy amikor az ember történetet ír, ne vegye önmagát halálosan komolyan. Az önreflexiótól és a humortól nem lesz kevésbé mély vagy drámai egy történet, sőt, olvasóként jobban tudsz azonosulni azokkal a karakterekkel, akik nem csak a külvilágot figyelik meg éles szemmel, hanem önmagukat is.
A szexualitásban szerintem rengeteg humoros helyzet is adódik. Végül is ott áll egymással szemben két vagy több ember meztelenül. Ott azért akadnak olyan testi dolgok, esetleges hibák vagy szexinek szánt próbálkozások, amelyek egyszerre nagyon drámaiak és végtelenül viccesek. Ez az esendőség nagyon szép és emberi, hiszen mindannyian átéljük. Az is segít, hogy a jelenetek nem öncélúak. Mindegyik szexuális aktus dramaturgiai funkciót (is) képvisel: a főhős leszűr abból valamilyen tanulságot, vagy az hozzájárul a személyiségfejlődéséhez.
Miért volt számodra fontos, hogy „őszinte cucc” kerüljön ki a kezed közül?
Azért, mert szerintem nagyon rossz művészet az, ami tanítani próbálja az embereket mindenféle erkölcsi tanulságokra. Rosszul vagyok attól, amikor elolvasok egy könyvet, vagy megnézek egy sorozatot, és közben azt érzem, hogy valaki leckéztetni akar engem arról, hogy mi a jó, és mi a rossz.
Az életünk nem ideológiák, izmusok, elvek meg filozófiák mentén zajlik, hanem az emberi kapcsolatok színterén, amelyek tele vannak árnyalatokkal és komplexitással. Akárcsak a szexualitás. Úgy csinálunk, mintha ezek a dolgok nem lennének jelen a való életben, ha pedig mégis, akkor rengeteg a képmutatás a téma körül. A művészet feladata viszont az, hogy kicsit megkarcoljon és megsebezzen. Akkor tudunk előrébb mozdulni, ha kilépünk a komforzónánkból.
Az elmondásod alapján lázadásnak hat a mai világban, ha őszintén beszélünk vagy írunk, annak ellenére, hogy mindannyiunknak megvan a szabadsága, ha máshol nem, hát a közösségi médiában...
Ez nem valódi szabadság. Iszonyú erős hatások alatt állunk mindannyian. Szerintem az önismeret arról szól, hogy az ember egy idő után felismeri, melyek ezek a hatások, és eldönti, hogyan él velük. A szexualitás például tökéletes iskolapéldája annak, hogy az embernek vannak képek a fejében arról, mihez kell vonzódnia férfiként vagy nőként, és baromi sok ideig tart, mire rátalál a saját útjára.
A valódi kérdés viszont az, hogy egyébként élvezi az adott ember a szexualitást? Örömét leli benne? Tudja, mi okoz számára valódi kielégülést? Emberek, cégek, filmek és könyvek folyamatosan próbálják nekünk megmondani, hogyan kell éreznünk és döntenünk, miközben senki nem fogja konkrétan megmondani, neked mi a jó. Neked kell rájönnöd. Nincs általános recept. Ez a fájdalmas igazság.