A halál a sztárság dobbantója lenne? Szakértőt kérdeztünk arról, miért értékelődnek fel a hírességek a haláluk után
Michael Jackson, Prince, Whitney Houston. Amikor megjelentek a halálukról szóló hírek, egy pillanatra megállt a világ és milliókban keletkezett űr. Ezt sokan azzal próbálták meg betölteni, hogy újranézték filmjeiket, naphosszat hallgatták Spotify-on a dalaikat, vagy pedig a lemezeiket kezdték megvásárolni. Miért értékelődik fel egy-egy híresség, miután meghal, és miért gyászolják őket úgy sokan, mintha a szomszédban laktak volna?
Júniusban 88 éves korában eltávozott Donald Sutherland. Ahogy az lenni szokott, napokon át cikkeztek a legjobb filmjeiről, felidézték a fiatalkori éveit, felkutatták a legrégebbi fotóit, a tévécsatornák pedig leadták az Éhezők viadala-filmeket. Júliusban hosszú betegség után Shannen Doherty hunyt el és a róla szóló cikközön mellett újra képernyőre került a Bűbájos boszorkák és a Beverly Hills 90210. Mivel egy halálhír után az elhunyttal tele van a média, az emberek között is folyamatos beszéd tárgyát képezi, ők pedig szomorúságot, letargiát, megdöbbenést éreznek.
A kötődés mértékétől függően vannak, akik kimondottan küzdenek a veszteség érzésével, a közösségi médiában posztolnak az érzéseikről, gyertyát gyújtanak és akár tömeges megemlékezést tartanak.
Ezek a sztárok nem a szeretteik, még csak soha nem is találkoztak velük, mégis úgy megviseli őket a gyász, mintha tegnap még együtt kávéztak volna.
Miért foglalkoztat minket annyira egy sztár halála?
Dr. Guld Ádám médiakutató szerint a kérdés megválaszolásához fontos tisztában lennünk azzal, hogy ki is a sztár, ehhez pedig nem árt ismerni a hírnév és az ismertség fejlődésének három nagy korszakát, amihez három különböző ismertségtípus is tartozik. Az első a 20. század elején jelent meg, ezt a kategóriát nevezzük sztároknak. Ebben az időszakban páratlan tehetségű, nagyon különleges képességekkel rendelkező emberek emelkedhettek ebbe a státuszba.
Ezek a személyek nagyon távoliak az átlagemberhez képest, akik jóformán istenségként tekintenek a sztárokra, hiszen tulajdonképpen a sztár kifejezés (angolul: star) is, mint „csillag”, erre a metaforára utal, mivel annyira fényesek, elérhetetlenek és elkápráztatják az embereket. A második korszak a celebritások időszaka, ami már a 20. század közepe, illetve második fele. Ez már a televízió világához kapcsolódik, ahol sokkal hétköznapibb karakterekkel találkozunk, akikből eleve nagyok sok van. A celebek nem feltétlenül a tehetségükkel, a különleges képességükkel tűnnek ki, hanem egyszerűen sokat szerepelnek a médiában.
A harmadik korszak pedig az internethez és az online kommunikációhoz kapcsolódik, és itt találkozunk online tartalomgyártókkal, influenszerekkel, akiknek a döntő többsége átlagos fiatal, ők pusztán azzal válnak ismertté, hogy hétköznapi témákkal foglalkoznak, mint a testedzés, az étkezés vagy a videójáték. De az is megesik, hogy a személyiségük annyira különleges önmagában is, hogy csupán az is leköti a többi ember figyelmét.
„Azt gondolom, azért foglalkoztatja jobban a sztárok halála az embereket, mert annyira a társadalmon felül állnak, mintha valódi istenségek, de minimum félistenek lennének, így valamiért olyan benyomást is keltenek, mintha halhatatlanok lennének. Akkora rajongás, elismerés, népszerűség övezi őket, és olyan sokáig vannak az emberek tudatában, meg egyáltalán a popkultúrában jelen, hogy szinte elképzelhetetlennek tartjuk, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint mi, és ugyanúgy megöregszenek, ugyanúgy meghalnak az életük végén.
Erre utal az is, amikor levagyunk döbbenve azon, amikor egy sztár egy időre eltűnik, majd 2-3 év után újra előkerül, és mindenki megvan hökkenve, hogy mennyire megöregedett. Közben, ha utánanézünk, akkor igen, az adott színésznő lehet 70 vagy 80 éves, tehát egyszerűen megöregedett. De ugyanilyen döbbent meglepetés lesz úrrá az emberen, mikor tudomására jut egy sztár halála” - magyarázza a médiakutató.
Miért lesz valakinek kultusza a halála után?
Michael Jackson 2009 nyarán hunyt el és közvetlenül utána az albumai és digitális eladásai az egekbe szöktek, de ez az erős trend a következő öt évben is folytatódott. A The Wrap cikkéből kiderül, hogy a Luminate Data zeneipari forgalomszámláló adatai szerint Jackson több mint 13 millió albumot adott el 2009 óta. Whitney Houston 2012 februári halála után a Hollywood Reporter március 6-án már arról írt, hogy a tragédia óta összesen 658 ezer album kelt el, a kislemezekből 2,4 millió, továbbá 175 ezer darab Több mint testőr DVD-nek lett gazdája. De hasonló történt Amy Winehouse-szal, Avicii-vel, illetve a Linkin Parkkal is énekesük, Chester Bennington halálát követően.
A számok tökéletesen tükrözik azt, hogy egy-egy sztárnak mennyire megugrik a népszerűsége a halála után és megnő a kereslet az újrakiadott lemezek, emlékkoncertek, könyvek, ajándéktárgyak, ruházati cikkek iránt. Csoportok jönnek létre a közösségi oldalakon, akik akár személyesen is találkoznak egymással, mindez pedig azt eredményezi, hogy az elhunyt körül létrejön egy kultusz. Dr. Guld Ádám azt mondja, részben az említett istenség-mivoltuk miatt alakulhat ki kultuszuk, részben pedig azért, mert a média által valóban halhatatlanokká válnak.
Hiszen azok a tartalmak, amikben megjelentek, és amik híressé tették őket, nem tűnnek el párhuzamosan a halálukkal együtt, hanem aktívan jelen vannak a populáris kultúrában. De ugyanígy nagyon tipikus példa a hollywoodi hírességek kultuszára a már jóval korábban elhunyt sztárok esete, mint amilyen Marilyn Monroe, aki viszonylag fiatalon távozott az élők sorából, és talán ez volt az egyik oka, hogy a népszerűsége és kultusza nemhogy csökkent az évtizedek múlásával, hanem inkább nőtt. Hasonlóképpen más nagy hollywoodi filmszínészek alkotásai is a mai napig rendszeresen képernyőre kerülnek, ami megint csak teremt egy olyasféle illúziót, mintha még mindig élnének.
Csak halála után derült fény Marilyn Monroe egykori nagy szerelmére - az „őrült magyar André” még a hírnév előtt szeretett bele a színésznőbe
Ezzel együtt azok a rajongótáborok, akik még az életük során alakultak ki, a híresség halála után is fennmaradnak, ugyanis ilyen esetben egy nagyon lojális és összetartó közösség nemhogy felbomlik, hanem sokszor meg is erősödik. És azt is lehet látni, hogy az újabb, fiatalabb generációk felfedezik ezen alkotók a munkásságát és új belépőként jelennek meg a rajongói közösségekben.
„Nagyon érdekes médiakutatóként megtapasztalni azt, amikor a munkám során például egy Prince vagy Michael Jackson videó alatt egy Z generációs fiatal – aki korábban nem ismerte az előadót – újdonságként csodálkozik rá, és a kommenteknél szépen lekövethető, ahogy bevonódik a rajongói csoportokba. Nem számít, hogy egy alkotó munkássága már lezárult, a fiatal generáció akkor is képes becsatlakozni és akár túlfűtött emócióval reagálni” – meséli a szakértő.
A médiakutató szerint a kultuszok fennmaradásához már a mesterséges intelligencia is hozzájárul, ami által lehetőség nyílik arra, hogy a már elhunyt színészeknek vagy énekeseknek a hangját, akár a képét is újra alkossuk. A technikai feltételek már most is a rendelkezésünkre állnak ahhoz, hogy egy elhunyt sztár szerepeljen egy filmben vagy akár olyan dalokat énekeljenek el, amiket a kortárs dalszövegírók szereznek. Persze nagyon óvatos ezzel kapcsolatban az ipar, hiszen nyilvánvalóan ezek a kérdések nagyon komoly jogi, de akár etikai, szerzői jogi kérdéseket is felvetnek.
Ezzel együtt felmerül a kérdés, hogy miért nem egy olyan tehetséges fiatal előadónak adják az új dalszövegeket, aki ezáltal akár sztár státuszba kerülhetne? Miért van szükség arra, hogy egy elhunyt embernek a hangját vagy a képét használják fel? A válasz valójában nagyon egyszerű: ezek az ismert emberek széles rajongótáborral rendelkeznek, akik akár pénzt is hajlandók adni azért, hogy megnézzenek egy új Elvis Presley filmet, vagy meghallgassanak egy új Whitney Houston dalt.
Miért nem értékeltük őket hamarabb?
Maradva az eddigi példáknál, Michael Jackson és Whitney Houston már életükben is híresek voltak, de ahogy a számokból kiderült, életük vége azt eredményezte, hogy még inkább megugrottak a lemezeladásaik. Azonban számos egyéb olyan zenészre akad példa, akik csak halálukat követően érték el a sztár-státuszt. A Grunge listáján szerepel például Nick Drake, aki antidepresszáns-túladagolásban, mindössze 26 évesen hunyt el még 1974-ben.
Aztán 1999-ben Pink Moon című dalát lejátszották egy Volkswagen reklámban, ami megtetszett az embereknek és hirtelen híressé vált. Hasonló történt az 1996-ban elhunyt Eva Cassidy-vel is.Amikor Sting 2002-ben a téli olimpián előadta az énekesnő Fields of Gold dalát, Cassidy-nek négymillió albuma kelt el. Bár ezek olyan példák, ahol egy kis „segítséggel” fedezték fel az elhunyt sztárokat, nem minden esetben van szükség erre.
Napjainkban az is elég, ha cikkeznek egy híresség haláláról és az emberek felfedezik, majd sok esetben fel is értékelik őt, ami valahol szomorú, hogy csak a halála után került rá sor. A szakértő szerint emögött egy tömegpszichológia jelenség is felfedezhető. „Ez közel állhat a FOMO (Fear of Missing Out) jelenséghez, vagyis, ha valaki nem ismert egy adott hírességet, de most, hogy mindenki róla beszél – hiszen egy haláleset sokkal szélesebb körben elterjed, mint más életesemény -, ezért ő sem akar belőle kimaradni és utánanéz.
Gyakori jelenség az, hogy egy híresség halálánál mindig megugranak a streaming szolgáltatóknak a forgalma vagy a zenei letöltések. Ennek több oka is lehet, az egyik a FOMO, a másik pedig a nosztalgia, mivel ezek a híres emberek nagyon szorosan tudnak kötődni az egyének a saját emlékeikhez és gyakorlatilag egy ilyen haláleset lehetőséget ad arra, hogy az ember a saját életére is reflektálva nosztalgiázzon az elmúlt évekről, évtizedekről”.