Halász Judit: Az tartott életben, hogy szükség van rám, várnak valahol
Halász Juditot főképp koncertjeiről, zenei albumairól ismeri a szélesebb hazai közönség. Azt már kevesebben tudják, hogy ő hazánk egyik legnagyobb színházának egyik legnagyszerűbb színésze.
Azt pedig pláne, milyennek látja ő a világot, a szakmáját, a gyerekeket és önmagát, vagy hogy szokott-e izgulni a fellépések előtt.
Mindig egyértelmű volt számodra, hogy előadóművész leszel?
Inkább az, hogy színész. Hogy énekes vagyok, nem szoktam elfogadni, mert nincs olyan végzettségem, ami arra jogosítana, hogy annak nevezzem magam. Mindent, amit tudok, azt a Színművészeti Főiskolán tanultam. Hogy színész leszek, az viszont egyértelmű volt kilencéves koromtól fogva.
Mi történt, amikor kilencéves lettél?
Színházban voltam a barátnőmmel, a Pál utcai fiúkat néztük, és ő azt mondta, milyen jól játszott benne Békés Itala. Én meg visszakérdeztem, hogy ki az a Békés Itala? Azt válaszolta, hogy
aki a Nemecseket játszotta, te hülye!
Akkor esett le a tantusz, hogy lehet, hogy a színészet egy foglalkozás. De a történet korábban indult, mert mikor elsős általános iskolás voltam egy zuglói iskolában, volt egy tanítónőm, aki az év végi nyílt órára, amelyre bejöhettek a szülők, adott nekem egy verset, és egy másik lánynak egy másikat – őt történetesen úgy hívták, hogy Almási Éva. Ő kapta József Attilától az Altatót, én pedig a Mamát.
„Szeretnénk megmutatni, hogy a nők milyen fontos szerepet játszanak a kortárs művészetben” - interjú Szipőcs Krisztinával, a Ludwig Múzeum kurátorával
Hat éves sem voltam még akkor, és egy gyereknek a Mama című vers nagyon magas iskola, úgyhogy anyám – akinek különben nem volt semmiféle irodalmi végzettsége – részletesen elmagyarázta nekem ezt a verset. Ilyen jó rendezőm azóta sem volt, mint ő. Almási és én lettünk az osztály, majd később az iskola versmondói. Mikor elköltöztünk Budára, és új iskolába kerültem, nagyon féltem tőle, hogy fogják majd megtudni, hogy én vagyok a versmondó. De szerencsére valahogy a Németvölgyi úton is észrevették ezt.
Gyakorlatilag az egész eddigi pályádat a Vígszínháznál töltötted. Már gyerekkorodtól fogva szeretted ezt a színházat?
Iskolás éveim alatt inkább az Ifjúsági és Úttörő Színházba jártam, ahol ideológiai nevelésben részesültek a gyerekek és a fiatalok. Főleg szovjet darabokat lehetett ott látni, csak néha kerülhetett repertoárra egy-egy mesejáték, vagy a fent említett A Pál utcai fiúk. Én ebből a propagandából akkor mindet elhittem, és emiatt a későbbi időben a legbecsapottabb generációnak éreztem magunkat. Kiderült, hogy amit a színházban szépnek és biztatónak láttam, az mind hazugság volt. Nagyon fájdalmas volt erre ráébrednem.
És hogy kerültél a Vígszínházhoz?
Várkonyi Zoltán vett fel, aki folyamatosan figyelemmel követte a pályámat. (Várkonyi Zoltán a Vígszínház egyik leghíresebb főrendezője volt 1962-től, majd igazgatója is 1971-től 1979-ig – a szerk.) Emlékszem, amikor a harmadik felvételi vizsga után izgultunk a Színművészetin. És arra, hogy Várkonyi, aki a felvételiztető bizottság tagja volt, kijött a teremből, rám kacsintott, és úgy ment tovább. Akkor megnyugodtam, hogy felvettek – így is lett.
Amikor a főiskola alatt az első televíziós szerepemet játszottam, másnap Várkonyi odajött hozzám, és gratulált. Gondoltam is akkor, hogy ha Várkonyi Zoltán felvett a főiskolára, gratulált a szereplésemért, csak lesz helyem a Vígszínházban. Amikor az egyetemmel végeztünk, az volt a szabály, hogy először két évig egy vidéki színházhoz kellett szerződnünk, így kerültem először Pécsre.
Miért kellett két évet vidéken tölteni?
Azt mondták, hogy ott sokkal többet játszik és tanul az ember. Ezzel szemben mi azt tanultuk meg, hogy ha elmegy az ember télen tájelőadást játszani, akkor jól fel kell öltözni, mert különben megfagy, amikor az öltözők nyitott ajtaján keresztül viszik a díszleteket. És azt, hogy mezőgazdasági szezonban egyetlen pipázó bácsinak is el lehet játszani Csehov Három nővérét.
A második év utolsó negyedévében jött egy levél a Vígszínháztól, Várkonyi meghívott egy előadásba vendégszereplőként, és addigra azt is elintézte, hogy a következő szezontól megszüntessék a kötelező vidéki két évet. Így indul a vígszínházi történetem.
Amit elmondasz, abból úgy értelmezem, hogy Várkonyi Zoltán nagyon odafigyelt a fiatalokra.
Meg az öregekre is. Az volt a titka, hogy mindenkire figyelt, és az ő színházában mindenki jól érezte magát.
Ez mennyire van benne ma a színházi kultúrában?
Jóformán alig. A mai színházi kultúrában a rendezők a fontosabbak, hogy ők elmondják a gondolataikat a nézőknek, és vagy van rá színész, vagy nincs. Akkor, ha van rá lehetőségük, vendéget hívnak.
Az elmúlt években több botrány is napvilágot látott a Vígszínházban. Ezt hogy élted meg?
Az Eszenyi körüli botrányokra gondolsz?
És a Marton László körüliekre.
Az a véleményem, hogy felnőtt fejjel mindenki gondolja meg az életét, a cselekedeteit és azt, hogy milyen döntéseket hoz. De én szerettem volna ezekből a botrányokból kimaradni.
Megviseltek?
Persze, de nem mint a Vígszínház tagját, hanem mint embert. Hegyi Barbara fogalmazta meg legjobban Eszenyi igazgatói attitűdjét:
azt hiszi, hogy övé a színház, mi pedig cselédek vagyunk, akik randalírozunk a nappalijában.
Amikor Molnár Áron először nyitotta ki a száját és reagált erre a viselkedésre, akkor a következő évben már nem volt szerződése. Miközben Eszenyi nagyon tehetséges művész, csak nagyon megzavarta a hatalom.
Nem a rendszer rossz, ami megengedi, hogy egy színházi igazgató akkora hatalmas szerezzen, amivel visszaélhet? Nálatok a rendszer nem változott, ha jól értem, akkor annyi történt, hogy kaptatok egy kiegyensúlyozottabb igazgatót.
A rendszer maga nem változott, valóban, és még az sem derült ki, hogy az igazgatóváltás milyen változást hozott. Nem tudott kiderülni, mert két évig tartott a világjárvány. De az nagyon jó, hogy így is volt néhány értékes előadásunk, és hogy sok színész, aki korábban elment, most visszajött a színházhoz. Ami miatt mindannyian sértettek vagyunk, arról nem a színház vezetése tehet, hanem a fővárosi önkormányzat.
A járvány első évében a főváros egy vizsgálóbizottságot küldött hozzánk, hogy mondjuk el, mik voltak azok a dolgok, amik bántottak minket Eszenyi igazgatói időszaka alatt. Mi ezt megtettük, és vártuk, hogy ennek lesz-e eredménye. Nem lett, a dokumentumot titkosították, a mai napig nem került nyilvánosságra, pedig szerintünk fontos lett volna.
Rengeteget beszéltünk már a színházról és kevesebbet arról, amiről Magyarországon mindenki ismer téged, hogy gyerekeknek készítesz zenei albumokat, adsz koncerteket. Mennyi pedagógiai tudás szükséges ehhez? Volt hogy utánaolvastál ennek?
Megtanultam. Nem könyvekből, hanem a gyakorlatból. Utólag, amiket elolvastam szakirodalmi írásokból, mind igazolták a tapasztalataimból levont tanulságokat. Őrült sokat lehet tanulni ezeken a koncerteken. Engem most az tart életben, hogy minden hétvégén adok egy koncertet szombaton és vasárnap Veszprémtől Budapesten át Szegedig, mindenhol az országban.
Borzasztóan különbözőek a gyerekek, és nagyon élvezem az egészet.
Itt az ember egészen másfajta elvárásokkal találkozik, mint a színházban: nem bizonyítani kell a nézőknek, hanem kapcsolatba kell kerülni velük. Az ember szeretne ott hagyni valamit a nézőknek. Ha rossz úton járunk, az két perc alatt kiderül. Az a fontos hogy el tudjam érni, hogy a közönség részévé váljon a koncertnek.
Hogy éred el?
Megpróbálom bevonni őket az előadásba, élni próbálok a jelenlétükkel, az éneklő, kiabáló kedvükkel. Megpróbálom fellazítani őket kérdésekkel, esetleg némi gondolkodásra való késztetéssel, és azt remélem – és tapasztalom –, hogy ettől a gyerekek felszabadulnak.
Előfordul még veled, hogy izgulsz fellépés előtt?
Igen. Nemrég például a pécsi Kodály Központban játszottam egy óriási teremben, aminek más a hangzása, mint amit megszoktam, ott izgultam. És a vígszínházi koncertjeim előtt is mindig izgulok. Hogy miért, nem tudom, hiszen ott vagyok a leginkább otthon. Lehet, hogy azért, mert tudom, hogy itt bárki ülhet a nézőtéren a „barátaim, ismerőseim és üzletfeleim” közül, akire nem számítok.
Szoktad mondani, hogy fontos számodra, hogy az előadó színpadi jelenléte igaz legyen. Ez összefügg valamiképpen az izgulással?
A tapasztalat azt mondatja velem, hogy a gyerekek a világon mindent észrevesznek. Húsz évvel ezelőtt, amikor kemoterápiára jártam, az első két alkalommal nem hullott ki a hajam, de a harmadiktól igen. Koncerteztem akkor is, mert az tartott életben, hogy szükség van rám, várnak valahol. Egy délelőtt rákos beteg gyerekeknek adtunk karácsonyi koncertet egy gyerekkórházban. A harmadik dalnál ezek a szomorú gyerekek elkezdtek énekelni, ami hatalmas öröm volt számomra. Aznap délután még egy évadzáró koncertem volt Kőbányán.
A két fellépés között hazamentem, megfésülködtem, és nem maradt egy szál hajam sem. Volt otthon parókám, fel voltam erre készülve, de úgy gondoltam, hogy ezt egy gyerekkoncertre nem merem felvenni. Mert a gyerekek mindent észrevesznek, és én nem akartam őket becsapni azzal, hogy nekem még hajam sincs. De ebben a helyzetben nem tudtam mit csinálni, úgyhogy felvettem. Odamentem, nagyon féltem, és mikor beléptem, a zenekar tagjai azt kérdezték, hogy
te fodrásznál voltál?
Akkor megnyugodtam, és ki mertem menni a színpadra, de az volt az egyetlen alkalom, amikor parókában mentem fellépni.
Biztosan sok ilyen élményed van, de ha azt kérdezem, melyik volt a legfelemelőbb koncertélményed, mi az ami először eszedbe jut?
Pár évvel ezelőtt Dunaszerdahelyen volt egy koncertem, ahol a közönség sérült gyerekekből és fiatalokból állt. Nagyon aktív, jó közönség volt, végigénekelték a koncertet. Amikor a végén, a ráadáskor megkérdeztem tőlük, hogy melyik dalt játsszuk el, a legnagyobb meglepetésemre egy kórusban nehezen énekelhető dalt választottak, a Mit tehetnék címűt. Ez nagyon szíven ütött, és az is, hogy az egész terem hangosan énekelte velem.