A muszáj a legnagyobb szabadság - Garaczi Lászlóval beszélgettünk

Garaczi László József Attila-díjas író-költőnek ma is olyan vagány fiús a kisugárzása, mint amilyen a kilencvenes évek magyar underground életének ismert alakjaként lehetett. Az irodalom mellett arról is kérdeztük, hogyan tartja magát karban.

Garaczi László drámákat ír, amelyeket nem csak szerte az országban, de határon túli színházakban is játszanak, forgatókönyveiből többek közt Alföldi Róbert rendezett játékfilmet Nyugalom címmel. Két éve jelent meg legutóbbi kötete, a Weszteg. Tagja a Szépírók Társaságának, a Digitális Irodalmi Akadémiának, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának, és megkapta a Graz írója címet.

Magyar-történelem szakos főiskola, utána ELTE filozófia. A „buli” felől jöttél az irodalomba. Egyszercsak elkönyvelted, hogy író leszel?

Elég visszahúzódó életet éltem, szűk baráti köröm volt, aztán intézetis srácokkal haverkodtam, ez a vidám lumpenprolivonal nagyon bejött, amúgy semmi jövő képpel nem rendelkeztem, fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal. Egy angol nyelvtan folyamon megismerkedtem egy sráccal, Tej volt a beceneve, engem meg Tejfölnek hívtak a katonaság nál és a főiskolán – ő vezetett be a budapesti undergroundba.

Egyik este VHK-koncertre készültünk a Felszab téren, még volt időnk, benéztünk a bölcsészkar büféjébe, ahol fiatal írók tartották a heti össze jövetelüket. Földényi F. László, Kukorelly Endre, Márton László, persze nem ismertem őket, nem írtak, mint én, mintha egymástól függetlenül jutottunk volna el ugyan oda.

Felolvasóestekre jártunk, segítettem a lap szerkesztésében, egy szűkebb csoportban Rainer Maria Társaságnak hívtuk magunkat. Megjelentek az első verseim a párizsi Magyar Műhelyben és a Magyar Nemzetben. Úgy gondoltuk, hogy az irodalom nagy része képviseleti pózba merevedett, mi az avantgárd művészeket tekintettük példaképnek, például Erdély Miklóst, és olyan írókat, mint Ottlik és Mándy.

„A legnagyobb kihívás az volt, hogy elengedjem a kontrollt” – Tenki Dalmával beszélgettünk az Egykutya c. film forgatásáról

Mitől függ, hogy próza, dráma vagy vers írására érzel késztetést? Esetedben a próza és a vers nem is válik élesen ketté.

Ez az avantgárd mentalitás része, feloldódnak a műfaji határok, új zsánerek, prózaversek, esszé regények, költői drámaszövegek jöhetnek létre. Tematikusan arról írtam, ami velem és körülöttem történt, például az éjszakák szöveg törmelékeit használtam nyersanyagként.

Egy interjúban említed, hogy mondatfetisiszta vagy. Ezt hogyan értsük?

Nem bonyolult mondatokat jelent, hanem műgondot. Minden nyelvi elemnek megvan a helye, szerepe, jelentősége, és a hiányoknak, a csendnek is. Nem szeretem a suta, pongyola, önismétlő, közhelyes, dagályos mondatokat, mint amilyen ez is kezd lenni, úgyhogy be is fejezem.

Pályád korai szakaszában, a Nincs alvás című köteteddel egy szakmai vita kellős közepén találtad magad, amelyben ugyan írói kvalitásod nem volt érintve, viszont a műved apropót adott különböző irodalmi szemléletek összecsapásának. Mi volt a vita tétje? Miféle irányzatok csaptak össze ekkor?

A Nincs alvás rövid prózákat tartalmaz, és persze örültem, hogy sok kritika születik róla. Egy mű értékét jelezheti, ha képes ellenállni az egyszerűsítő értelmezési kísérleteknek. A vita tanulsága az volt számomra, hogy különböző eljárásokkal lehet érvényesen beszélni egy műről. Egy idő után az is világossá vált, hogy a vita más-más kritikai stratégiák egymásnak feszüléséről szól. Tudományos kritika, esszé kritika satöbbi. A rendszerváltás után a kulturális mezőben is hatalmi harc folyt – durván fogalmazva,

a kritikavita tétje az volt, kik kapják az egyetemi tanszékeket.

Melyik köteteddel vagy teljesen elégedett?

Az olvasók szeretik a Pompásan buszozunk című regényemet, többször volt érettségi tétel, viszonylag sok példányt adtak el belőle. Vannak olyan könyveim, amelyek felkeltették a szakma érdeklődését, és vannak, amelyeknél elmentem a falig, mint a Wünsch híd vagy a Weszteg. Ezekben biztosan nincs riszálás, tetszeni akarás, hízelgés. Alapvetően nem azért írok, hogy megvegyék a könyveimet, hanem mert úgy alakult, hogy muszáj írnom, és ez a muszáj a legnagyobb szabadság az életemben. Nem maszatolhatom össze hasznossággal, hiúsággal, pénzzel.

Nők az informatikában: Tehetséggondozás, kutatás, mesterséges intelligencia – Dr. Tóth Melinda, az ELTE docense a jövő szakembereiért dolgozik

Amikor nekifogsz az írásnak, gondolsz a befogadóra, hogy szolgáltatsz neki, vagy csak a szövegre fókuszálsz?

Lehet, hogy ma már idejétmúlt szemléletmód, de egyáltalán nem célom a példányszámnövelés, nem tudnék ilyen motivációval írni, ahogy divatos vagy elvárt ideológiai megfontolások sem szoktak szerepet játszani a témaválasztásaimnál. Az írás napi meditációs gyakorlat, évekig dolgozom egy könyvön, de minden reggel örömteli izgalommal tölt el, hogyan tudom tovább fejleszteni, véglegesre csiszolni az adott szöveget.