Sajnálom, szültem, eltűntem, de most visszatértem! - Exkluzív fotósorozattal demonstrálja az anyává válás rögös útját Gáldi Vinkó Andrea

Ahogy a könyv formában is megjelent sorozat címe ígérte, Andi anya lett, valóban elvonult egy időre, de most nagyon is visszatért.

A Sorry I Gave Birth I Disappeared But Now I’m Back végül is a klasszikus „anya gyermekével” ábrázolások mostani megfelelője. A személyes élethelyzet mellett mik inspriáltak arra, hogy feldolgozd az anyává válásod történetét?

Mielőtt felvettek a MOME fotográfia szakára, művtöri–esztétikára jártam az ELTÉ-re, amit tökre élveztem, szerettem tanulni, az akadémikus, lexikális tudást megszerezni. A művtörin ugyanakkor főleg a múlttal foglalkozunk, az ókortól az 1900-as évek végéig, így viszonylag kevés szó esett a kortárs kultúráról, kortárs művészetről, XXI. századi megélésekről, vagyis a saját élményeinkről és azok feldolgozásáról.

Fotósként mindig úgy érzem, hogy ez a tudás folyamatosan munkál bennem, még ha nem is teljesen tudatosan használom azokat a referenciákat, amiket a művtöris évek, az esztétikai-filozófiai olvasmányaim során szedtem föl. Nemrég voltam Amszterdamban, az UNSEEN nemzetközi művészeti vásáron szerepeltem a munkáimmal a galériámmal, és a szünetekben volt időm elmenni az ottani nagy művészeti múzeumokba.

Amikor a Rijksmuseum termeiben sétáltam, ahol a holland aranykor festészetének legjelentősebb alkotásai és a világ legjelentősebb Rembrandt-gyűjteménye látható, iszonyatosan megrázó élményben volt részem.

Ott álltam ezek előtt a világraszóló, híres festmények előtt, amikről szemesztereken át tanultam, könyveket olvastam, amikért mindig is rajongtam – és hirtelen megértettem, hogy a női identitásról - így például az anyaságról korábban is ilyen képek éltek a fejemben, amiket jellemzően férfiak készítettek, ehhez képest pedig a valódi anyaság élménye, nyersessége durván „arcon csapott”.

Volt ott egy tipikus holland vacsorajelenet, amin az emberek sürögnek-forognak, csinálják a dolgaikat, és a kép sarkában ül egy anyuka gyerekkel a kezében, az asztal szélénél, a mulatozó emberek mellett, szinte fel sem tűnik. Rádöbbentem, hogy én ismerem ennek az anyukának a nyomorát, csak eddig soha nem vettem észre, mert hogy a kép nem erről szól, ő csak egy mellékszereplő.

Amikor a fotóimat válogattam a könyvhöz, sőt már a fotózáskor is valahol ezeknek a berögzült ábrázolásmódoknak a másik oldalát akartam bemutatni, az anyaságot az anyaság tapasztalatából kiindulva, az anya szemszögéből.

A megélt anyaságról, a lemondásokról, a testi változásokról, a fizikai és lelki nehézségeiről és az ezekkel keveredő örömökről egyre több anya beszél nyíltan. Te részben a könyveddel, a benne látható fotóid segítségével mutatod meg a saját élményeidet. Hogyan éled meg, hogy anya vagy?

Az anyaság a művészeti világban nagyon hosszú ideig egyfajta tabunak számított. Amennyire vissza tudok emlékezni, az általam nagyra tartott női példaképek nyíltan beszéltek arról, hogy a karriert választották a család helyett. Néhányuknak voltak ugyan gyerekei, de soha nem adtak hangot a belső bizonytalanságnak, vagy annak, hogy milyen áldozatokat hoztak.

Nagyon rövid és szinte egybeesik az az időszak, amikor választani kell gyerekvállalás és karrierépítés között, amikor mindkettő megtörténhet és bekövetkezhet, de sem a teherbeesés, sem pedig a siker nem garantált. Tisztán emlékszem, amikor olvastam, hogy a legnagyobb művészek hogyan nyilatkoztak arról, miért nincs gyerekük.

Marina Abramović és Tracey Emin is azon az állásponton volt, hogy nem vállalnak gyereket, mert onnantól kezdve valaki más fontosabbá válik az életedben, mint a művészet, és akkor már nem tudsz művész lenni, nem tudsz úgy, olyan odaadással, koncentrációval, elszántsággal csak az alkotással foglalkozni, mint ahogy kellene – ahhoz, hogy te egy jó művész legyél.

Sok kolléga vallotta be nekem azt is a könyv kapcsán, hogy anyaként sokszor le kellett tagadniuk, például egy interjún, hogy gyerekük van, mert tudták, hogy bizonyos helyzetekben esélyük sem lenne olyan munkákra, amiket egyébként ragyogóan meg tudnának csinálni úgy is, hogy közben gondoskodnak a gyerekükről… Amikor megtudtam, hogy az első gyerekemet várom, fogalmam sem volt arról, mire számíthatok. Mennyire erős és sebezhető leszek egyszerre.

Hogy milyen kaotikus és zsigeri, mennyire kiszámíthatatlan és kontrollálhatatlan az anyaság valójában. Akkoriban felívelőben volt a pályám, utazgattam, művészeti vásárokra és kiállításmegnyitókra jártam. Jelenleg kétgyerekes anya vagyok, aki „lopott időben” dolgozik, és csak remélni tudja, hogy az anyasággal töltött éveket bűntudat és szégyen nélkül beírhatja majd az önéletrajzába. Szeretek anya lenni. Nagyon szerettem művész is lenni, és most amennyire lehet, visszatértem.

Melyik volt eddig a legnehezebb része számodra az anyaságnak?

Sok nehézség van, nekem például az egyik ilyen első a szoptatás volt. Mindig azt mondják, hogy az anyai ösztön egy természetes dolog, közben meg nem feltétlenül jön magától, nagyon sok nőnek okoz nehézséget a szoptatás. Olyannyira, hogy van, akinek nem is jön össze. Tehát akármennyire szeretné, nem úgy működik a teste, nem tud tejet termelni. A szoptatás kapcsán is nagyon félrevezettek a festészeti ábrázolások.

Az anya gyermekével szentképeken a szoptatás sosem tűnik egy nehéz, megugrandó feladatnak, inkább egyfajta problémamentesség sugárzik róluk. A szoptatással kapcsolatos szentábrázolások mindemellett nagyon érdekesek, valahogy teljesen máshogy éltem meg most az éhhalálra ítélt idős apját a börtönben megszoptató és ezzel megmentő Peroról készült festmény látványát a Rijksmuseumban.

A Szent Bernát arcába anyatejet spirccelő Szent Szűzet ábrázoló képről pedig konkrétan az jutott eszembe, hogy újabban antibiotikumos cseppek helyett azt javasolják, hogy a babák szemébe, ha gyulladt, anyatejet csepegtessünk, és rendbe jön.

A szülővé válás élményétől nem csak az addig biztosnak vélt értékrendem változott meg radikálisan, hanem az is, hogyan értelmezem a körülöttem lévő világot.

Nekem mindezzel együtt a szoptatás egy traumatikus élmény volt, mindenáron össze akartam hozni, szétszívattam magam és a testem, hat hétig könnybe lábadt szemmel ültem, alul véreztem, fölül fröcsögtem, vagy épp nem fröcsögtem. Végül sikerült, de iszonyatosan nehéz volt megélni azt, hogy nekem általában jól mennek a dolgok, és pont abban vallottam jó ideig kudarcot, ami a gyerekemet tartja életben.

Bocs, szültem és eltűntem – így kezdődik a könyved címe. Ez az eltűnés-élmény nem csak arról szól, hogy anyaként kimaradsz a szociális eseményekből, megnyitókról, bulikból, hanem a teljes feloldódásról a gondoskodás feladatában.

A könyvem bevezetőjében, Charlotte Jansen művészeti író szövegében nagyon jól megfogalmazta, hogy miben áll ez az eltűnés. Azt írja, hogy az Instagram-tudatos terhesség bejelentések és a szülés utáni #bounceback #postpartum fotók korában ez a típusú őszinteség az anyaság tapasztalataival kapcsolatban, ami az én képeimen tetten érhető egyfelől nem kívánatos látnivaló, másfelől nagyon sok erőt ad a hasonló folyamatokon áteső nők számára.

Egyfajta közösségiséget, az egymás iránti szolidaritás lehetőségét adja nekünk, és ez a sisterhood nekem nagyon fontos a való életben és a művészetemben is. Tegyük hozzá, hogy a közösségi média ábrázolások folytatják, sőt tovább habosítják azt a hamis elképzelést a terhességről és az anyaságról, amiről a festmények esetében meséltem.

Amikor megszületik a gyereked, és eltűnsz a világ elől, mérhetetlen FOMO érzésed van.

Valójában pedig nem eltűnsz, hanem pont hogy valaki számára iszonyatosan jelen vagy. És ez az ellentmondás az, ami a legdurvább. Magyarország, de az egész világ szinte arról szól, hogy nőként a reprodukció a szereped, és hogy a nő legfontosabb dolga az életben az anyaság. Közben meg a gondoskodás még mindig nincsen úgy megbecsülve, mint egy igazi munka.

Pedig a szeretet gyakorlása világszerte a legnagyobb időráfordítást igénylő munkák közé tartozik, ezzel viszont ritkán lehet külső nézőpontból szembesülni, mert jellemzően olyan tevékenységekből áll, amelyek végrehajtása otthon, a magánszférán belül történik.

Közel sincs úgy megbecsülve a külvilágban, mint amennyire te ott a megszűnésedben jelen vagy másnak az életében. Egyébként Charlotte Jansen és én is a második gyerekünket a COVID karantén ideje alatt szültük, és sokat beszéltünk arról is, hogy most szinte az egész világ átélheti, milyen szülési “szabadságon” lenni, és mindenből kimaradni.

A munkáidban általában a saját magad és korosztályod élethelyzeteinek vizsgálatával foglalkozol. Az anyaság egy életre szóló téma lehet, de biztos vagyok benne, hogy új utakat is keresel. Mi a következő terv?

Igen, mindig foglalkoztatott a nőiség, a testi-lelki átalakulás különböző életszakaszokban. A diplomamunkámban, a Candie’s 6 című sorozatban a barátnőimet fotóztam, akkor azt gondoltam, hogy a felnőtté vagy nővé válás küszöbén állva. Sokszor emlegettem akkor is, hogy tulajdonképpen azzal a köztes állapottal foglalkozom, amiről Britney Spears is énekel a Not a girl, not yet a woman című számában.

Ugyanakkor ennyi idő elteltével, úgy, hogy már két gyerekem van sem tudom azt mondani, hogy teljesen nő vagyok. Azóta is téma ez a barátnőimmel, akik szintén anyák lettek közben, átélték a női test változását, fájdalmait, a szülőség felelősségét, a fontossági sorrend átrendeződését, minden más háttérbe kerülését. Az anyasággal kapcsolatban nem csak a saját és a barátaim mint szülők állapotával foglalkoztam, a saját anyámról is csinálok egy fotósorozatot, amin évek óta dolgozom folyamatosan.

Nehéz szembenézni azzal, hogy telik az idő, emiatt is nehéz elengedni a girl-státuszt.

Érdekel az öregedés mint téma, a női test öregedése, a társadalmi környezete és a menopauza is – ezekről sem tudunk megfelelően beszélni, ahogy az anyaságról sem. Nem tudok mást csinálni, mint tükrözni azt, amit gondolok, és szerintem ezek az érzések, félelmek, kérdések másokat is érdekelhetnek, másoknak is segíthetnek.

Kinek szól a könyved? Már alig van belőle. Kik vették meg, és miért?

Azért csináltam a könyvet, mert amikor anya lettem, nekem nagyon hiányzott egy ilyen dolog. Rengeteg szakirodalom van, ugyanakkor a kisgyerek megszületése után nem nagyon marad idő olvasni, a képek viszont máshogy működnek.

Van egy hajjal teli kefe is a képeim között, ami a szülés utáni hajhullásról szól. Mikor velem történt ez, azt hittem, valami nagy bajom van, közben meg egy természetes folyamat volt, mert terhesség alatt egyáltalán nem hullott a hajam, extrémen feldúsult, utána viszont nagyon durván megritkult. Ha láttam volna, hogy ez mással is megtörténik, akkor nyugodtabb maradtam volna.

A közvetlen mikrokörnyezetemben egyébként én voltam az egyik első lány, aki szült, a többieknek én már tudtam segíteni, szavakkal és képekkel is, és ez is bátorított abban, hogy csináljam meg ezt a könyvet. Olyan mint egy kézikönyv, bárhol kinyithatod, és azt tudod mondani, hogy nem vagy egyedül. Háromféle visszajelzést kaptam eddig a használattal kapcsolatban.

Egyrészt nagyon sok férfi vette meg a könyvet, és mondta, hogy nagyon jó látni ilyen bensőséges őszinte módon ábrázolva más szemével azt, amin az ő felesége, párja is átment, és ami konfliktusokat okozott, mert ezek a mindennapi témák, mint hogy nehéz az etetés, altatás, fogzás és a többi, hisztinek tűnnek mások szemében. Sok olyan nő is vett, akinek még nincs gyereke vagy nem lehet, vagy nem akar, hogy megértse, milyen ez az állapot.

Akinek kisbabája van, az megnyugvást kap tőle, akinek meg nagyobb már a gyereke, az nosztalgiázik vele, mert mindegyik helyzetet átélte, a saját mindennapjait viszont nem fotózta, más dolga volt. Az utolsó, amire egyáltalán nem számítottam, hogy sok lány az anyukájának veszi meg a könyvet, mert most érti meg, hogy mi mindent tett érte, mennyi szeretetet tett az ő felnövésébe.

Erre valami miatt nem gondoltam, pedig anyaként nekem is megváltozott a saját anyámmal való viszonyom. Egy könyvbemutató után mondta nekem egy lány, hogy az anyukája mindig azt mesélte neki, hogy ameddig ő meg nem született, addig Izabellnek hívták, attól kezdve pedig Anyának. Ezután rögtön felhívtam a saját anyámat azzal, hogy köszönöm, hogy felneveltél engem!