Gaal Ilona, a Kiútprogram alapítója: A legfontosabb feladat méltóságot teremteni
Húsz év újságírói tapasztalattal a háta mögött, kétgyerekes anyaként módosított pályát. Kiégésről, szerencsés találkozásokról, és nem utolsó sorban a civil kurázsiról beszélgettünk Gaal Ilonával, a Kiútprogram cégvezetőjével.
Gazdasági újságíróként több lapnak is dolgozott, majd abbahagyta, és inkább a civil szféra, az emberek segítése felé fordult, a Kiútprogram segítségével pedig a mélyszegénységben élőkön segítenek.
Értelmiségiként, a középosztály sikeresnek mondható tagjaként fordultál a társadalom legkiszolgáltatottabbjai felé – sőt, munkahelyet is ennek jegyében váltottál.
Középosztálybeli vagyok, de nem a középosztályból jövök.
Megküzdöttél a felemelkedésért?
Nem éltem meg küzdelmesnek, de nyilván volt benne munka. Tanultam, ebben a családom is támogatott, szerencsémre jó gimnáziumba jártam, ahonnan egyenes út vezetett az egyetemre. Közgázt végeztem, aztán gazdasági újságoknál dolgoztam, a Figyelőnél kezdtem. Mikor a HVG Online elindult, ott folytattam, és dolgoztam a Magyar Narancsnál is.
Ez eddig sikertörténet!
Eddig. Aztán jött egy időszak, amikor kiégtem. Akkor már húsz éve voltam újságíró, már volt két gyerekem, és azt gondoltam, hogy én ezt nem bírom. Felfutóban volt az online újságírás, kikerülhetetlen lett, hogy az ember nagyüzemben írja a cikkeket, és, ha akarja, ha nem, a hírversenybe be kellett szállni, ami nem csak iszonyúan lefárasztott, de egy idő után nem is motivált.
Akkor azt mondtam, hogy stop, én ezt most abbahagyom.
A rádiózás sem dobott fel?
Érdekes volt, hogy elmentem az írott sajtó után a rádióba. 2007-től 2009-ig a Kossuth Napközben című műsorának felelős szerkesztője voltam, akkor ismertem meg a Magyar Hospice Alapítványt és Dr. Muszbek Katalint. Mikor az újságírásból elegem lett, szerettem volna önkéntesnek elmenni Hospice-ba, betegek mellé.
A hospice ellátás nem a halálról szól, hanem az utolsó, méltóságteljes hónapokról
Nagy elszánás kellett hozzá?
Fiatal korom óta érdekelt az életvég, sokat is olvastam erről, többek közt Polcz Alaine-t. Közrejátszott az is, hogy az apám krónikus beteg volt.
Az önkéntesség milyen egzisztenciális kihívást jelentett?
Át tudtam strukturálni az időmet, ilyen-olyan alkalmi munkákat vállaltam, hogy be tudjak járni a Hospice-ba, ahol időközben munkatársként bekapcsolódtam az oktatási programokba és egyéb szemléletformáló tevékenységekbe. Máig dolgozom velük, nagyon szeretem.
