Forgó Árpád: „Lehet a kortárs néha ijesztő, pedig nem az. Egyszerűen ezt csak be kell engedni.”

Matematika a művészetben

Aztán Árpád meglep: elárulja, hogy ő sem szerette a matematikát, sőt nem is volt kifejezetten jó benne diákként. Viszont bepillantást nyerhetek a noteszbe, amiben körvonalazódik először az összes képtárgy, amelyek később a világ minden táján galériák falaira kerülnek föl. A jegyzetek tele vannak számokkal, vonalzóval egyenletesen lemért síkokkal, és még inkább elgondolkodtat, hogy hogyan találja meg a felszabadulást az alkotási folyamatban. Forgó Árpád jelenlegi alkotói fázisát egy évekkel ezelőtt kifejlesztett feszített vászonból készült hármas elem és annak kombinatorikája határozza meg.

Még 2018-ban vett részt a The Josef and Anni Albers Alapítvány művészeti rezidenciaprogramján az amerikai Connecticut államban, amikor elkészítette a műveiben visszatérő formázott vászon hármas alakzatot. Az egység három parallelogrammából áll, amelyeket a művész „különböző szimmetriák alapján” variál.

„Úgy fogalmaznék, hogy anno derékszögű munkáim voltak, Piet Mondrian és kortársainak konstruktivista hagyományaiból táplálkozva. Ezt egy idő után nagyon statikusnak találtam, ezért a korábban használt téglalap két oldalát megdöntöttem, és ezt a diagonális alakzatot kezdtem el használni. Ezt azóta sem untam meg.”

A belvárosi stúdiójába lépve feltűnik, hogy a padlót festékpöttyök tarkítják, felfüggesztve pedig különböző méretű és színű képtárgyak vágnak változatos sziluettet a megvilágított falra. Találkozni a kísérletező „Konstruktivistisk” sorozat szereplőivel, és egy új, kidolgozás alatt lévő ciklus indítógondolataival. A szoba közepén lévő asztalon Árpád következő alkotása készül.

Műveinek alapegységét egy-egy feszített vászon elem adja: méretre vágott falapokra egy gerincet illeszt, majd arra feszíti a vásznat. A végeredmény egy áramvonalas forma, amelyben elvesznek az alapanyagok és egy önálló tárggyá válik. Ezekből készül a fentebb emlegetett hármas, amelyek pedig a mű egészét teszik ki. A művész izgatottan mesél az alakuló művéről, amelyet egy véletlen skiccelés hívott életre - addig rajzolta egymáshoz illesztve a paralelogrammákat, ameddig azok egy tökéletlen, össze nem érő kör alakját adták ki.

Árpádot nem is a kész alkotások, hanem maga a folyamat nyűgözi le: a tervezés, ahogyan a szimmetrikus, vagy éppen szándékoltan asszimetrikus elemek sokaságából egy harmónikus entitás születik, ilyenkor úgy érzi kicsit „rendet rak”, és visszahozza a világba a kiegyensúlyozottságot.

A fizika is szerephez jut

Bár már több éve hivatásszerűen csak a művészettel foglalkozik, mégis sokat merít az olyan szigorú és merev szabályokra alapuló tudományokból, mint a részecskefizika. A fizikának ez az ága foglalkozik a szuperszimmetria elméletével, miszerint minden részecskének van egy anti párja: a mi világunk is úgy áll fel, hogy a szimmetria egyik oldalán van az általunk hétköznapi értelemben érzékelhető világ, mely nem létezhet a szimmetria másik oldalán, egy másik dimenzióban létező szuperpartner részecskék nélkül.

Ezt a gondolatmenetet emeli át Árpád a műveibe, és véleménye szerint ennek mentén lehet „lamentálni” az alkotásain- észrevenni a rendet és a rendetlenséget, felfigyelni a formák egymáshoz való viszonyulására, és hagyni, hogy az alakzatok felébresszenek valami érzéki reakciót bennünk. A stúdiótól nem messze van Árpád bemutatóterme, ahol egy előző, „Eight” című sorozat darabjai sorakoznak a falakon. A három króm, és csillogó metálos alkotás mellett egy matt formáció lóg kakukktojásként.

A négy, első blikkre azonos konstrukciójú feszített vászon mű mindegyike apró részletekben más. Felületük - a mattot kivéve - hipnotikusan csillog, és fluid felületet kölcsönöz a neonfény alatt. Közelebb, majd távolabb sétálva, a képek más és más arcukat mutatják a nézőknek. A kékes zöldesen irizáló felület például az akril tenger hullámzására emlékeztet, de egészen közelről vizsgálva feltűnik, hogy a feszített vászon nem festve van - Árpád egy kínai út során tett szert az eozinos hatású, műbőr anyagra, amivel lefedte a művet. Hasonló érzéki csalódást kelt a mellette lévő képtárgy is, melynél rozsdamentes acél pigmentet használt.

A részletekben rejlik a művészet

Bár egy képtárgy elkészültekor a szín a legutolsó dolog, ami kidolgozásra kerül, gyakran az az első pont, amiből ihletet szerez; például a városban biciklizve, amikor meglát egy izgalmas autót az urbánus dzsungelben. Több munkájához az autóiparban gyakran használt fémes, krómos festéket használja, ami részéről egy tudatosan lázadó választás, mivel szeretné ezeket a képzőművészetben „giccsesnek és túlzásnak” tartott színeket átemelni a galériákba.

Művészetére nagy hatással van még a holland Jan Maarten Voskuil, aki a grandiózus formázott vászon alkotásairól híres; ebben a művészeti stílusban azt élvezi a legjobban, hogy a képek tárggyá alakulnak át, nem ablakként tekintünk rájuk, amelyen keresztül a művész meg akar mutatni valamit. „Ilyenkor a tárgy néz minket, és néha mi is látjuk magunkat benne.” A művész maga is azt szereti, ha a látogatók körbesétálják a képeit, és az apró részletekben vesznek el, nem feltétlenül a kerek egészben.

Árpád munkássága minden részletében visszaköszönnek a neoavantgárd hagyományok, amelyek a képzőművészet és a mindennapi élet közti banális falat hivatottak lebontani. Bár művei elsőre egyszerűségükben meghökkentőek, a laikus szemnek nehéz lehet megfogni:

Narratívája abszolút nincs a dolognak, talán a néző nehezebben tud kapcsolódni, hiszen szeretne fogódzkodókat kapni.

Azonban a fogódzkodó magában a figyelőben van: mire asszociál a fényes felületekről, mit lát bele az inverzen kivágott árnyékba, mi jut eszébe a döntött formákról. Ahogy nézzük a falakon a több éves kísérletezés által megszületett képeket, már én is érteni kezdem mi a megkapó bennük. A művész pedig kimondja a művészetének ars poéticáját: „Színek vannak, formák vannak - ez mind borzasztó egyszerű. Lehet a kortárs néha ijesztő, pedig nem az. Egyszerűen ezt csak be kell engedni.”