„Rengeteg elfojtást, ki nem beszélt érzést hordozok, amiket a darabjaimon keresztül próbálok kiadni magamból” – Interjú Feledi Jánossal
Élete a táncra lett determinálva, hiszen már kisiskolás korában bekerült a Balettintézetbe. Táncosként, majd koreográfusként is kipróbálhatta magát, 15 évvel ezelőtt pedig megalapította saját társulatát a Feledi Projectet.
Feledi János élete a tánc. Tíz évesen lett a Budapesti Balettintézet növendéke, majd megmászva a ranglétrát ma a Feledi Project koreográfusa, amely hamarosan tizenötödik évfordulóját ünnepeli. Testképről, megfelelési kényszerről, a táncról mint terápiáról beszélgettünk.
Kazincbarcikán születtél, mi volt ott az első tánchoz köthető élményed?
Édesapámtól örököltem a zene és a tánc szeretetét, ő nagyon szeretett táncolni és mulatni. Mindig is mozgékony srác voltam, ami nyitottsággal és kreativitással társult. Ezt a szüleim is korán felismerték, ezért az általános iskolában beírattak táncolni. Tanultunk klasszikus balettet, néptáncot és történelmi társastáncot. Csodálatos kis közösség alakult ki és az, hogy félévente színpadra állhattunk és bemutathattuk a tudásunkat hatalmas élmény volt akkor hat-hét évesen.
Hogy kerültél be innen a Balettintézetbe?
A balett-tanárnőm mondta, hogy szerinte érdemes lenne megpróbálni, mert ő lát bennem fantáziát. Feljöttünk Budapestre a felvételire és fel is vettek, de tíz évesen még nem fogtam fel ennek a súlyát. Talán csak a harmadik, negyedik évfolyamban tudatosult bennem, hogy ez az egész, amit addig csak egy kalandként éltem meg, nem más mint az életem, a jövőm, a szakmám amivel a kenyeremet fogom keresni. Bennem ekkor vált világossá, hogy a tánc az én utam.
A balett mellett mikor jelent meg a modern kortárs tánc?
A Balettintézetben bejöttek új tantárgyak és köztük volt a modern kortárs óra is, amin valami miatt az első pillanatól kezdve sokkal szabadabbnak éreztem magam. Imádtam a klasszikus balettet és ma is azt gondolom, hogy ez a legtöbb tánc alapja, de a modern kortárs táncban jobban önmagamra találtam és hamar kikristályosodott bennem, hogy ebben tudok a leginkább kibontakozni.
Balett-táncosként egyáltalán nem próbáltad ki magad?
De igen. Miután végeztem a Balettintézetben leszerződtem egy rövid időre a Győri Baletthez, majd visszakerültem Budapestre és közel öt évig az akkor még létező Budapest Balettnél voltam mint táncos, majd szólista, aztán próbavezető és koreográfus.
Hamar kiderült, hogy koreográfusként is jól működsz?
A táncos „kvázi” végrehajtó szerep is nagyon érdekelt, de az is, hogy hogy jön létre maga a koreográfia, hogy áll össze a színpadi produkció. Kreatív embernek tartom magam és mindig próbálom feszegetni a határaimat, amit a fejembe veszek azt szeretem sikerre vinni és hála Istennek az elmúlt évek tapasztalata az, hogy ez sikerül is.
Mazzag Izabella: A mentális betegség nem szégyen
A tizenötödik születésnapját ünneplő Feledi Project is egy ilyen határfeszegetésként indult?
Tulajdonképpen igen. Meghívást kaptam Barta Dóri társulatába Egerbe, ahol megcsinálta a Kaméliás hölgyet, aminek hatalmas sikere lett, de ekkor már éreztem, hogy önállóan szeretnék alkotni egy egész estés darabot. Erre lehetőséget is kaptam és 2010. december 8-ára volt kitűzve a premier dátuma az Egri Gárdonyi Géza Színházban.
Egyáltalán nem számítottam rá, de annyira jól sikerült az Idők folyamán bemutatója, hogy repertoárra tűzte a színház és minden hónapban kétszer játszottuk. Ez nagyon jó visszajelzés volt azzal kapcsolatban, hogy koreográfusként is megállom a helyem, de az öröm nem tartott sokáig ugyanis leváltották a színház vezetését, ami hatalmas törést okozott az egész színháznak. Nekem pedig ez egy jel volt, hogy
el kell indulnom a saját utamon, ahol nem függök senkitől és semmitől.
Az elmúlt tizenöt évben melyik volt az a darab, ami valami miatt kimagaslik a többi közül?
Ami elsőként eszembe jut az a Weöres Sándor Psyché. A darab energiája már a próbafolyamat alatt is teljesen magával ragadott bennünket. Bajári Leventével és a Krausz Alizzal játszottam közösen ezt az előadást, mi hárman jó barátságot ápolunk és nagyon jól ismerjük egymást, ez elengedhetetlen volt, hiszen ebben a darabban nagyon át kell adnunk magunkat a másiknak.
Teljesen eggyé tudtunk válni a színpadon, olyanok voltunk, mint egy szerelmi háromszög. Voltak olyan emberek, akiket nem engedtünk be a főpróbára, mert tudtuk, hogy ők annyira közel állnak hozzánk, hogy zavarnának minket a teljes kitárulkozásban. Van benne meztelen jelenet is és olyan intim helyzetek, amiket csak úgy érdemes színpadra vinni, hogyha azt valójában megéljük. Ezen rengeteget kellett dolgozni táncosként és mentálisan is.
Nagyon szép és őszinte pillanatok voltak benne, ez az a darab aminek kapcsán megéltem a táncnak azt a fajta katarzisát, amikor csak eszközök vagyunk a művészet kezében. Alizzal az egyik szerelmi duettünkben vadul csókolózni kezdtünk a premieren, holott ez nem volt a darab része és a próbateremben sem csináltunk ilyet soha, sőt még csak nem is beszéltünk hasonlóról sem. Miután lejöttünk a színpadról Aliz nem is emlékezett erre a momentumra, csak arra, hogy táncoltunk. Szerintem ezek az igazán őszinte és átszellemült pillanatok.
A hajszolás kultúráját éljük és kevés dolog van, ami olyan bűnös, mint lustának lenni - ám ez a produktivitási kényszer se nem normális, se nem fenntartható
Fontos, hogy meglegyen a színpadon a kémia?
A legfontosabb a kémia. Ha ez nincs meg akkor nem lesz őszinte pillanat az előadásban, de le kell szögeznem, hogy a színpadi kémia nem azt jelenti, hogy minden este mással megy haza egy táncművész. Molnár Ferenc Liliomjában nagyon sok érzelmi hullámon megy keresztül a három főszereplő, éppen ezért szándékosan olyan főszereplőket választottam, akik a magánéletben is nagyon jóban vannak és már jót és rosszat is megéltek együtt. Arra kértem őket, hogy ebből táplálkozzatok, mert így lesz hiteles és őszinte.
Kulcsfontosságú, hogy a csapatot gondosan válasszam ki, és a tagok a lehető legjobban összhangban legyenek egymással, mert ez kifelé is jól érzékelhető. Amikor Pilinszkytől a Szálkákat csináltam 2016-ban, akkor tudtam, hogy biztos, hogy érett, tapasztalt táncosokkal szeretnék dolgozni, akik értik Pilinszky világát és megvan a megfelelő élettapasztalatuk.
Számodra a tánc terápiaként is működik?
Abszolút! Éppen Pilinszky Szálkák című darabja tökéletes példa erre. Az évek alatt több változtatáson is átesett a darab, amikor készítettem, nem táncoltam benne és akkor még élt az édesapám, azóta sajnos meghalt, nekem pedig ugyan kényszerből, de be kellett állnom a darabomba. Utólag már látom, hogy ez sem véletlen.
Amikor édesapám elment nem lehettem ott mellette és nem tudtam elbúcsúzni tőle. A darabban több pillanat van, amikor azt érzem, hogy tudok vele kapcsolódni és olyan érzésem van, mintha ezen az előadáson keresztül elbúcsúznék tőle. Ezért minden egyes alkalommal amikor játszom már a kezdés előtt a földön fekve zokogok.
„Folyamatosan keresem azt az énem, aki nyersen, mindenféle megfelelés nélkül létezhet” – Interjú Jurák Bettina táncművésszel
Decemberben újra játszani fogjuk az egyik első előadásomat a TestTérKépet. A darab egy hatalmas ívet ír le a születéstől egészen az elmúlásig. Valami miatt a legtöbb darabomban benne van az elmúlás vagy a halál, és szerintem ennek az az oka, hogy ezzel próbálom magam felkészíteni arra, hogy eljön az az idő, amikor a szeretteim már nem lesznek velem. Saját magammal kapcsolatban nem félek a haláltól, de
a szeretteim elvesztésétől egyre jobban tartok.
Valószínűleg gyerekkoromtól kezdve rengeteg elfojtást, sérelmet fel nem dolgozott vagy ki nem beszélt érzést hordozok, amiket a darabjaimon keresztül próbálok kiadni magamból. Az sem véletlen, hogy a TestTérKép végén az Ave Maria zenéjére én táncolom az utolsó szólót, ami az elmúlást a halált jelképezi. Ez is egy terápia.
Tudatosan, vagy emocionálisan választod ki az irodalmi klasszikusokat?
Nincs tudatosság benne. Az adott életszakaszomban elém kerül egy-egy szöveg és azt érzem, hogy dolgom van vele, de ekkor még nem tudom, hogy mi. A legtöbb esetben csak utólag esik le, hogy egyes emberi kapcsolatokat vagy élethelyzeteket miért kellett feldolgoznom egy-egy koreográfiában. Például Liliomban egy központi kérdés az, hogy hogy lehet az, hogy szeretsz valakit, de mégis bántod?
A test és a testhez való viszonyulás elengedhetetlen ebben a szakmában. Csak tökéletes testtel lehet valaki tökéletes táncos?
Fontos, hogy egy esztétikus test legyen a színpadon, de nem ez a legfontosabb számomra. Engem az nem érdekel, ha valakin van három vagy négy plusz kiló. Nem ez a fontos hanem az energiája, a jelenléte és, hogy őszinte legyen a színpadon.
Kalapjai az elvágyódást, a szabadságvágyat fejezik ki - Interjú Fazekas Valéria kalapkészítővel
Mire vagy a legbüszkébb az elmúlt 15 évben?
Talán arra, hogy közel tizenkét évig úgy működött a Project, hogy nem volt működési pályázatunk, mindig projektekre, darabokra vagy forgalmazásra pályáztunk. Ennek ellenére volt olyan évünk amikor négy bemutatónk is volt.
Folyamatosan kerestem az újabb lehetőségeket, kihívásokat.
Kitaláltam, hogy élő zenével, jazz, majd szimfonikus zenekarral szeretnék dolgozni. A Csehov Sirály című előadás egy igazi összművészeti őrület, hiszen Mester Dávid zeneszerző szerezte hozzá a zenéket és az előadás alatt Bánki Ákos festőművész élőben festett a színpadon.
Molnár Ferenc Liliom című előadása pedig azért is fontos nekem, mert a világon mi vagyunk a másodikak, Magyarországon pedig az elsők, akik elkészítették ezt a művet táncszínházi adaptációban. A premierre meghívtuk Molnár Ferencnek Londonban élő unokáját, Sárközi Mátyást, aki elfogadta a meghívást és az előadás után hátrajött gratulálni. Ez nagyon sokat jelentett mindenkinek.
Meg tudod élni a sikert?
Nehéz, de a legtöbb esetben csak a bemutató után egy-két nappal tudok teret adni ezeknek az érzelmeknek.
Bármelyik darabról, vagy az utad bármely szakaszáról beszélsz csillog a szemed és mosolyogsz. Ha hátra nézel mit érzel, elégedett vagy?
Igen! Abban hiszek, hogy minden okkal történik és, hogy mindennek így kellett lennie. Nem változtatnék, és nem csinálnék máshogy semmit. A szemem pedig valószínűleg azért csillog, mert ez tényleg a saját projektem, a részemmé vált. Szerintem ezt vagy szívből csinálja az ember vagy sehogy. Nekem ez az életem és, ha nem csinálnám valószínűleg belül meghalnék.
Mit tanított neked az elmúlt 15 év?
Azt, hogy türelmesebb legyek saját magammal és a kollégákkal szemben is és, hogy engedjem el végre a megfelelési kényszert. Nem kell mindenkinek megfelelni csak saját magamnak, és a saját érzéseinkre kell helyezni a fókuszt.
