Esther Vörösmarty: „Semmitől sem kell félni az életben”

Winkler Nórát, a rádiós és televíziós műsorvezetőt, művészeti újságírót a bécsi származású művész, Esther Vörösmarty vezeti be a saját művészeti univerzumába, ahol a kulturális múlt, a kreativitás és a minket körülvevő fizikai környezet találkozik egyedi módon.

Esther Vörösmarty Bécsben tanult művészetet és fotográfiát, munkáiban szoborinstallációkat, képeket, videókat vagy textileket is sajátos látásmódjára formál, amibe belefér az, hogy a divatra a szobrászat kiterjedéseként, a fenntarthatóságra pedig innovatív lehetőségként tekint. Interjúnkban egyéni és csoportos kiállításairól és a családi örökségről is mesél.

Családneved ismert magyar történelmi név, Bécsben élsz és dolgozol, mi pedig angolul beszélgetünk egymással.

Igen, családunk ősapja Vörösmarty János, akinek I. Ferdinánd császár adta a nemesi címet 1638. március 4-én. Dédnagyapám az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlásakor politikai okokból vesztette el az állását, így újat kellett keresnie, Trianon után pedig Felsőőr Oberwart lett, így aztán 1927-ben a Vörösmarty dinasztia ezen ága - a gyerekekkel egyetemben - osztrák lett. Apám már ebbe született bele 1946-ban. A szüleim Bécsben ismerkedtek meg, itt is kezdtek el élni, úgyhogy én is ide születtem.

Milyen Bécsben művésznek lenni? Ha ide jövök mindig szuper kiállításokat láthatok. Nemcsak a nagy múzeumok erősek, de a kereskedelmi galériás terep is virágzó és stabil. Belülről milyen?

Bécsben a művészeti-kulturális közeg kicsi, de fejlett. Régi múltja van, és ezt a hagyományt abszolút becsben tartják. Nagy művészek éltek és dolgoztak itt és ez organikusan ment tovább, így a kortárs alkotók is nagyon jók. Kiemelkedően jók a művészeti egyetemek, az oktatás is igazán színvonalas. Szerintem Bécsben könnyebb művészként boldogulni, mint mondjuk divatipari ambíciókkal – több és jobb lehetőség van. Persze, mivel kis ország vagyunk, kicsi a piac, de ez szinte már nem is meghatározó, a digitalizáció korában szabadon lehet határokon átívelően dolgozni.

Téged mi hajt a munkádban?

A vágy, hogy az ötleteimet, elképzeléseimet megvalósítsam. Ha sikerül, annyira boldoggá tesz az eredmény, hogy az visz tovább. Az, hogy itt többféle témában és teljes szabadsággal tudom kifejezni a véleményem, nekem nagyon értékes és abszolút létfontosságú, és ezt más szakmákban aligha tehetném meg így. Már gyerekként is nagyon tudtam, mit akarok, és ami nem tetszett, azt abbahagytam. Szerencsére abszolút megértő és szuper szüleim vannak, elfogadták, hogy ilyen vagyok, hagyták, hogy magától alakuljon ki bennem, mit szeretnék.

Ez az egyik dolog, aminél jobbat nem tehet egy szülő.

Igen. Ez bátorságot és erőt adott, már kiskoromtól fogva. Apukám volt a család kreatív feje, ő is művészetet tanult Bécsben, fantasztikus fotói és rajzai vannak, de sajnos akkor éppen nem lehetett ebből rendesen megélni, szóval elment mást dolgozni, hogy eltartsa a családunkat.

Tőle ez az áldozat erősen megtart engem abban, hogy én viszont nagyon is maradjak ezen a pályán és ne adjam fel. Van egy mondat, amit anyai nagypapám, Vojin Milosevic mondott nekem egyszer gyerekkoromban. Ültünk egy nagy gyümölcsfa alatt és ez a pár szó lett egész életem legmeghatározóbb üzenete; Semmitől se kell félni az életben. Nekem ő a legfontosabb, legszeretettelibb ember.

Érdekes, sokszínű családi háttered van. Sokat foglalkozol vele?

Őseink tovább-élései vagyunk, de saját karakterünktől egyedi az az egyszeri lény, akik vagyunk. Felelősségünk van abban, mihez kezdünk az adottságokkal, ami kezünkben van, nem egy külsőleg ránk szabott keret. Szerető, megfontolt szüleim, akiktől az életet kaptam - egy nagyon jó életet - fontos dolgokra tanítottak. Ezekből vagyok, ez mind bennem van. Az anyai Milosevic ág és a világban sokfelé megtalálható Vörösmarty-ág is, ahol erős a művészeti véna; az enyém is innen jöhet. Szóval mindkettő nagyon hatott rám.

Érezni ezt a magabiztos, autonóm erőt, amivel a műveid világát felépíted. Amik sokféle erős érzést keltenek - rejtélyt, feszültséget, izgalmat...

Örülök, ha megszólítanak. Fontos, hogy a néző maga tegye fel a kérdéseit a művek kapcsán, és nem is nekem kell ezekre válaszolnom, hanem nekik kell egy személyes gondolati utat bejárniuk. Nem szeretném a véleményemet ráültetni senkire, inkább szabad teret adni, hogy maguk értelmezzék, amit látnak. A gyötrelmesen hosszú műelemzések, magyarázatok az én szemeben értéktelenek. Ha oldalról oldalra kell kifejteni miről szól egy mű, valamit nem csinált jól az alkotó. Elég gyorsan döntök, ha műveket nézek; tetszik vagy nem, ha igen, akkor alaposabban megvizsgálom.

Ez hasznos is, mert másoknak is rendezel kiállításokat. Ezt külön bírom, hogy a saját munkáid mellett sokszor kezdeményezel csoportos együttműködéseket.

Beindítottam pár alkotóközösséget, és kurátorként szerveztem másoknak kiállításokat. Mindig olyan érdekes kapcsolódások és művek születnek ilyen együttdolgozásokból! Ezekben olyan vagyok, mint egy meghajtott kerék, beindulok és utána nem lehet leállítani. Szeretnék több intézménnyel is együttműködni, de márkákkal és a divattal is. Szerintem a divat közel van a művészethez, felfogható úgy is, mint a szobrászat kiterjedése, csak hordható formában.

Mi izgat benne?

Mindig is fontos volt nekem, élvezem, csodálom a divattervezőket, ők voltaképp építészek. Szeretem beemelni a divat aspektusait a munkáimba, anyagokat, szabászati ötleteket. Ha a két terület összeáll, nagyívű víziók szoktak születni és nagyon kortárs gondolkodásmód. Ha távolabbra nézünk, az látszik, hogy a divat jó ideje kreatívan vesz fel ötleteket sokféle társterületről, képzőművészeket pedig kifejezetten invitálnak projektekbe. Virgil Abloh például eredetileg építész volt, aki a világ egyik legnagyobb divatházának, a Louis Vuitton-nak a férfi kollekcióját fejlesztette kreatív igazgatóként.

Neki semmilyen divatipari végzettsége nem volt, csak egy egészen egyedi látásmódja. Szeretnék magazinokkal dolgozni, izgalmas anyagokat létrehozni, de a klasszikus divatfotózási megbízások már nem érdekelnek. Az igen, hogy tervezőkkel, márkákkal olyan projektek szülessenek, ahol többféle tudás egyesül.

A fenntarthatóság kérdése a divatban feltétlenül, de szinte már minden más téren is kikerülhetetlen. Neked mit jelent?

Hogy alig hagyunk lábnyomot. Ehhez szuper innovatív ötletek és lehetőségek állnak már rendelkezésre, kár hogy hatalmas ipari mogulok gyakran útjába állnak vagy hátráltatják. Fenntarthatóan élni azt jelenti, hogy abbahagysz bizonyos megszokásokat, vagy te magad rukkolsz elő kreatív megoldásokkal. Mindkettőhöz önreflektív gondolkodás szükséges, továbbá idő vagy pénz – csupa ma luxusnak számító dolog. Itt jön be a művészek szerepe, hogy ezekkel az ügyekkel, kérdésekkel jól foglalkozzanak.

És a dolgok nem elválaszthatóak, vegyük csak az anyaghasználatot a képzőművészetben. Digitális korban élünk, virtuális valóság, 3D, ezek mind elfogadott formái a művészetnek: de fenntarthatóak? Annyi energiát igényel a létrehozásuk, hogy belegondolsz és szédülni kezdesz. Nagyon fontos a művek megteremtésekor ezt a szűrőt beemelni, és komolyan venni, anélkül, hogy ez a fejlődés útjába állna.

Sokfelé vitt téged ez a szervező energia, egyéni és csoportos kiállítások formájában - melyikek voltak a legizgalmasabbak?

Sanghaj és Szöul mindenképpen, fontos volt, hogy bemutatkozhattam Linzben is, és a Bécsben megvalósult kiállításokat is nagyon szerettem. Az itteni Iparművészeti Múzeumban már háromszor szerepeltem, és évek óta részt veszek a Vienna Art Week-en és a Parallel Vienna-n is, ami egy fiatal, izgalmas kezdeményezés.

Szuper, hogy a fotózás és a szobrászat vegyítésében ennyire megtaláltad a saját utad. Mi az, ami a hivatás mellett igazán érdekel és feltölt?

Nagyon szeretek műveket létrehozni, szeretem, hogy alkotó vagyok, hogy inspirálhatom, szórakoztathatom az embereket. Emellett a kedvencem az utazás, új embereket, helyeket nézni, olyan benyomásokat szerezni, amik engem is inspirálnak. És a tenger! Az mindenek felett áll, szeretnék mellette élni. Imádom a zenét, fontos része az alkotó életemnek is. És néha nagyon tudok élvezni egy esős napot, amikor semmi dolgom, engedhetem, hadd szaladgáljanak a gondolataim, amerre csak szeretnének.