Éry Franciska: „Nem női rendező vagyok, hanem rendező”

Angliai, skóciai, wales-i és németországi munkái után egy különleges vitrin-Hamlet rendezéssel debütált a pandémia alatt Magyarországon, amely az első anyanyelvű rendezése volt. Most operát rendez Londonban, amelynek az egész stábja nőkből áll. A 27 éves Éry Franciskával a világpolgári létről, a nők helyéről a színházban és a színház jövőjéről beszélgettünk.

A fiatal rendező sikert sikerre halmoz. Tehetségét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy bármihez nyúl, a végeredmény mindig emlékezetes lesz.

Miért épp Londonba mentél tanulni és honnan indul a történeted a színházzal?

Régi szerelmem a színház, sosem volt kérdés, hogy színházzal szeretnék foglalkozni. Ezt mindig is Magyarországon képzeltem el, de 16 évesen váratlanul Moszkvába költöztünk édesapám munkája miatt. Nagy váltás volt - amerikai iskolába jártam, és a színpadon is angolul kellett játszanom. A drámatanárom nagyon hitt bennem, az ő ötlete volt London. Az érettségi után jelentkeztem a Queen Mary University of Londonra, ahol dráma és angol alapképzésen végeztem.

Ekkor még az volt a cél, hogy színész legyek, de tanáraim egészen más világokkal is megismertettek; performance művészettel, durational performance-szal (az előadók állóképességét is igénybe vevő performance - A szerk.) foglalkoztunk, a test határaival, a tűrőképességgel és azzal, hogy lehet csupán a jelenléttel előadást komponálni. Az egyetem mellett maga a város tanított meg mindenre, amit tudok. Kritikusnak álltam egy online magazinhoz, és jártam a várost.

A legkisebb kocsma fölötti fringe előadástól a nagy léptékű sztárelőadásokig mindent megnéztem, néha hat-hét előadást faltam hetente. Egyre inkább láttam, mi az, ami működik, és mi az, ami nem. Ez nagyban befolyásolta az ízlésemet is.

Londonban hogy építetted fel az életet?

Nem ismertem senkit, úgyhogy nagyon nehéz volt. A költözés számomra addig a családdal volt összeköthető. Négyéves voltam, amikor Svédországba költöztünk, így a nemzetköziség az identitásom részévé vált. Tehát volt gyakorlatom, és mindig jó voltam a gyors otthonteremtésben. Ezt édesanyámtól tanultam meg. Így most is minden szobám otthonos, és minden barátságom hosszútávú.

Nőként biztosabb helyed van a színházban, a rendezésben, mintha Magyarországon élnél?

Nem, de ez egy nemzetközi kérdéskör, nem csak magyar. A rendezők gyakran férfiak, a színházak vezető pozícióikat is többnyire férfiak töltik be. Egyre jobb a helyzet, de még sok munka van hátra. Főleg az operában, amivel még csak az elmúlt három évben kezdtem el foglalkozni. Eleve nincsen női megfelelője a maestro kifejezésnek. Szerencsére sokan beszélgetünk erről, és rengeteg tehetséges női alkotó dolgozik azon, hogy változást hozzunk. Ami nehéz, és lassú, de nem megvalósíthatatlan.

Miért lettél rendező?

Egyszer elmentünk a barátaimmal a Globe színházba a Titus Andronicusra, és az előadás után egy étteremben lerajzoltam nekik egy szalvétára, hogy én hogyan rendeztem volna meg. Beragadt a gondolat. Összeszedtem rá a pénzt, a csapatot, kivettük az egyetem stúdióját, ez lett az első rendezésem.

Az eddigi pályádon kiket tekintesz mentoraidnak?

Lehetetlen mindenkit felsorolni. Van egy mondás, hogy egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell. Vannak olyan mentoraim, akik kérdés nélkül felveszik a telefont, ha tanácsot akarok kérni - ezért nagyon hálás vagyok. Egyre fontosabbak a női példaképek: mindig megemlítem Katie Mitchell rendezőt, akit a pandémia alatt ismertem meg, és akivel a debreceni Hamlet rendezésekor is szoros kapcsolatban voltam. Remek tanácsokat adott. Ő és sokan mások taposták ki azt az utat, amin most a kortársaimmal járhatunk.

Szerintem manapság nem arról van már szó, hogy meg vagyunk-e különböztetve. Inkább arról, hogyan hordozzuk a nőiségünket, és kell-e ezzel foglalkozni munka közben. Nagyon sok minden másnak is tartom magam azon kívül, hogy nő vagyok, és nem női rendező vagyok, hanem rendező. Az elején sokat agyaltam azon, milyen ruhában menjek próbálni, hogyan beszéljek, hogy komolyan vegyen egy jóval idősebb férfi kolléga.

Ma már tudom, hogy ez mind felesleges energia. Nem szabad extra köröket futni azelőtt, hogy a rajthoz állnál. A munka a fontos. Épp most kezdek egy új operát rendezni, ahol a karmester, a zeneszerző, az énekes, a zongorista, a látványtervező és a producer is nő. Megnéztük az I May Destroy You nevű sorozatot, és azt mondtuk: erről fogunk operát írni. Arról, hogy egy olyan világban élünk, ahol a női szabadságot ünnepeljük, mégsem tudunk teljes biztonságban, önfeledten bulizni éjszaka.

Attól még, hogy női csapat vagyunk és ez a témánk, ugyanúgy dolgozunk, mint bárki más. Persze minden művészetben van aktivizmus, de a lényeg, hogy mennyire vállalod fel magad és, hogy jól végzed-e a munkádat. Amikor megkérdezik, milyen nőként rendezni, mindig Phylidda Lloyd jut eszembe. A hogyan teremt női kultúrát a próbateremben kérdésre így felelt: „Erre nem tudok válaszolni, mert az én rendezésem kultúrája nemtelen. Arra törekszem, hogy olyan próbatermet teremtsek, ami annak a világnak a miniatűr mása, amiben szívesen látnám a családomat élni.”

Fontos neked a színészek integritása?

Érdekes kérdés, mivel poszt #metoo vagyunk, ami miatt sok mindennek változnia kellett volna, mégsem változott. Én azt vallom, sem egy színésszel, sem egy technikussal, senkivel nem lehet úgy dolgozni, hogy ne lehessen beleszólása a közös munkába. A színház nem a rendezőről szól; ő szolgálja a színházat. Számomra tehát a színház szolgálat – de éppúgy a néző számára is. Együtt szolgáljuk, ami a darab igazsága. Talán ezért is éreztük annyira az elmúlt évben a nézők hiányát - nincs meg az a jelenlét, ami befogadja és visszaveri az energiát, amit az előadás generál. Üres nézőtérrel nem teljes a szolgálat.

A demokrácia és a színház nemhogy összeférhetetlen, hanem szoros kapcsolatban van egymással. Ez talán egy kicsit utópisztikus. Egy ilyen színházi kultúra felépítéséhez az kellene, hogy már az egyetemen alkotótársaknak neveljék a diákokat, akik érezhetik, hogy nyugodtan mondhatnak nemet vagy igent munkákra, helyzetekre. Vagy csak mondhassák azt valamire, hogy jó ötlet, de én másképp látom, és erről tudnának vitázni. A demokrácia nem káoszt jelent, ahogy ezt sokan láttatni szeretnék. Attól még, hogy mindenki meghallgattatik, rend van és közös irány is, ami felé együtt haladunk.

Ez sok időt igényel, nem?

Ha jól osztja be az ember, akkor nem. Sokszor voltam kénytelen gyorsan dolgozni, például Debrecenben is a Hamleten, amikor a semmi és a premier között csupán 7-8 hét telt el. Ilyenkor majdnem mindent előre ki kell találni és arra törekedni, hogy egy olyan tér teremtődjön meg, amiben mindenkinek kibontakozhat az identitása. A Hamlet közös eredmény volt a színészekkel, dramaturggal, zeneszerzővel, koreográfussal. A kollaboráció nem hosszadalmas dolog, ha az ember jó prioritásokat támaszt, és félre tudja tenni az egóját.

A Hamletben miért inspirált?

Olyan darabot kerestem, amit jól ismer a néző - ha a történet ismert, jobban elbírja az idegenebb, kísérleti formát. A hallás, a dolgok meghallása volt az alapötlet - ami a Hamletben visszatérő motívum. A fülön keresztül mérgezik meg a királyt, Poloniusz mindenkit lehallgat, és Hamlet az egyetlen, aki nemcsak látja, de hallja is apja szellemét.

A pandémia miatt biztonságos megoldásra volt szükség, így jött az ötlet, hogy üvegfal mögött, mikrofonba beszélve játsszanak a színészek, míg a néző a szabadban, távolságot tartva nézheti az előadást. A Hamlet nekem a gyászról szól, és arról, mit teszünk, ha hirtelen jön, nem várt módon. A pandémia is egy kicsit ilyen volt: hirtelen és sokkoló. Kizökkent időben éltünk mindannyian.

Fel vagy készülve az újabb hullámokra? Hogyan fog működni a színház a következő években szerinted?

Muszáj felkészülni, mert biztos vagyok abban, hogy itt még nincs vége. De ha el is múlik, a színház már elindult egy új úton, ami szerintem jót tesz neki. A streamnek hála elérhetőbb lett sokkal több és többféle nézőnek. A második hullám alatt volt alkalmam egy magyar podcast műsorvezetőjeként dolgozni, ahol a világ minden tájáról voltak meghívott vendégeink - a színház, az opera, a televízió szakértői. A beszélgetéseink pont a te kérdésedet járták körbe - milyen most a színház? Milyen lesz ezután?

Majdnem mindegyik alkalommal szóba jött a stream, de a nézők visszacsalogatása is, az egyenlőbb és igazságosabb bérezés, a fenntarthatóság, a zöld színház. Mindannyian azon vagyunk, hogy jobb szakmába térhessünk vissza. Nagy csapás a járvány az előadóművészetnek és sajnos épp azokat az embereket hagyjuk hátra ilyenkor, akikre fokozottan oda kellene figyelnünk. Nekem is kapaszkodni kellett, próbára is tette a színház iránti szerelmemet ez az időszak.

Nagyon sok fiatal van, akinek annyira bizonytalan az egzisztenciális háttere, hogy el kell hagynia a szakmát. Angliában például sok intézményt megmentett az itteni kormány, de a szabadúszókra kevésbé figyelt oda. Fájdalom, hogy pont azokat nem támogatták, akik a produktumot készítik.

Nem akarsz odébbállni Londonból is?

A Brexit miatt nagyon sokunknak eszébe jutott ez, én is igyekszem Európa felé nyitni. Talán paradox, de a karantén valahogy nemzetközibbé tett mindenkit - többfelé nyithattunk és többféle emberrel beszélhettünk. Nemrég a Zoomnak hála az Opera Montpellierben rendezhettem, a következő évadban pedig digitális operát fogok rendezni nekik. Sok kétlaki ember tudni fogja, milyen érzés úgy “itthon” lenni, hogy közben hiányzik az otthon. Most épp ezzel küszködöm, mert nyolc év alatt igazán megszerettem a londoni életem.

Nem gondolkodtál a hazajövetelen?

De igen. Mindig. Nagyon szeretem Budapestet. A járvány miatt ott is ragadtam egy évre, pedig csak egy hétre csomagoltam. Egy pillanat alatt a nagyvilági életből a kamaszkori hálószobámra szűkült a köröm. Kultúrsokk. De tanulságos év volt, és szerintem Magyarország tele van lehetőséggel. Hiszek a kortársaimban és abban az éhségben, ami az újra, a frissre, a kihívásra vágyik. Remélem, hogy lesz még lehetőségem otthon dolgozni. Örökmozgó vagyok, de megpihenni és újragondolni mindig otthon a legjobb.