"A tenger zord világa nem való egy törékeny nőnek" - az első női olimpiai bajnok története
Az ötkarikás játékok történetében sokáig elképzelhetetlen volt, hogy nő is rajthoz álljon. Nem meglepő, hogy az első női olimpiai bajnok elismerés helyett gúny tárgya lett a férfiak körében. De a sportoló asszony mit sem törődve férfi irigyeivel, büszkén vette át az olimpiai címet, és ezzel bebizonyította, hogy a nőknek is ott a helye a világ legjobb atlétái között. Egy inspiráló történet következik.
A párizsi olimpián ugyanannyi női sportoló indult, mint férfi, egy évszázada Hélène de Pourtalès biztosan megdöbbent volna ezen. Ő volt ugyanis az első nő, aki 1900-ban olimpián aranyérmet nyert, méghozzá vitorlázóként. Ádáz csatát vívott a férfiak elismeréséért, akik nem akartak tudomást venni róla, de a svájci induló nem riadt meg ellenfelei gúnyolódásától. Büszkén állt a dobogó legfelső fokára.
Különc lányból grófnő
Az amerikai születésű, de később Svájcban élő Hélène Barbey mindig is kilógott a sorból. Bankár édesapja és a híres dohánygyáros Lorillard család leszármazottjának lányaként szülei oldalán gyermekkorában beutazta a világot. A tengeren és óceánon töltött utak alatt pedig nyilvánvaló lett, hogy szenvedélyesen kötődik a vízhez és a hajózáshoz. Apja gyakran vitte vitorlázni, így a fiatal lány már nagyon korán megtanulta, hogyan kell jól kormányozni a hajót.
Amikor viszont Hélène 1891-ben hozzáment Hermann Alexander de Pourtalès grófhoz, egy új fejezet kezdődött az életében. Férjével a mesebeli Svájcban telepedett le, ahol közösen folytatták a vitorlázást. Mivel a Pourtalès család szintén tehetős és befolyásos volt, az asszonynak nem volt gondja munkára, kedvére gyakorolhatott. Majd 1900-ban, harminckét éves korában megint egy újabb fejezetet nyitott.
Amikor kiderült, hogy első alkalommal női versenyzők is indulhatnak az ötkarikás játékok egyes versenyszámaiban, Hélène kapva kapott a lehetőségen, és habozás nélkül jelentkezett a világversenyre, a férfi versenyzők legnagyobb felháborodására.
Minden oldalról támadták
Nem tartották méltó ellenfélnek a harmincas éveiben járó grófnőt, már csak azért sem, mert a 19. század végén és a 20. század elején a vitorlázás nem csupán egy sportág volt, hanem a társadalmi státusz és a technológiai fejlődés szimbóluma is. A korabeli felfogás szerint pedig a nőknek semmi köze nem lehetett a fejlődéshez. Hélène ennek ellenére 1900 nyarán Franciaországban szélnek eresztette Lérina névre keresztelt hajóját. A fedélzeten ott volt férje, és unokaöccse, Bernard de Pourtalès is, akik csapattársként segítették az elszánt nőt.
A versenytársak között sok tapasztalt férfi vitorlázó indult, mind jómódú családok tagjai, és egyikük sem volt hajlandó elismerni a mellettük, pontosabban előttük hajózó nő teljesítményét. Voltak, akik udvariasan annyit mondtak, hogy a tenger zord világa nem való egy törékeny nőnek, míg mások feketén-fehéren megmondták rosszalló véleményüket, és nyomdafestéket nem tűrő megjegyzésekkel illették a grófnőt.
De Hélène csak ment előre, egyre gyorsabban, egyre nagyobb előnnyel, habár a verseny során viselt ruhája, amely egy teljesen zárt, hosszú szoknya és fűző volt, nem könnyítette meg a dolgát. Az 1900-as olimpián a vitorlás verseny különösen nehéznek bizonyult, miután az Atlanti-óceán szeszélyes időjárása és az erős szélviszonyok nagyban megnehezítették a résztvevők dolgát. Sokan küzdöttek, és voltak, akik feladták, de Hélène nem riadt vissza a kihívásoktól, és megmutatta kiváló navigációs tehetségét, miközben rendíthetetlen bátorsággal halad tovább a tenger habjai között, végül csapata sikeresen teljesítette a versenyt, és a kapitány elnyerte az aranyérmet.
Harc az elismerésért
A célbaérkezéssel nem zárult le a verseny, legalábbis a grófnő számára semmi esetre sem, az igazi csaták a szárazföldön kezdődtek. Az elismerés volt a tét.
A korabeli társadalom és sportközösség nagy része nem volt hajlandó elfogadni, hogy egy nő képes lehet ilyen teljesítményre.
A férfi vitorlázók és a sportvezetők között is sokan voltak, akik megkérdőjelezték Hélène eredményét, mondván, a győzelem inkább a csapat férfi tagjainak köszönhető.
Világéletemben olimpiai bajnok akartam lenni –Magyari Aldával, a női vízilabda-válogatott kapusával beszélgettünk
De Hélène csak azt hajtogatta, hogy a neme ellenére egyenrangú bármelyik férfi versenyzővel szemben. Hónapokba telt, mire hittek neki, és ezzel a századfordulón a női sportolók számára egy új korszak kezdődött, és már nem volt kétséges, hogy a nők is képesek kimagasló sporteredményekre. A kalandor grófnő kitartása is igazolja, hogy a nemek közötti egyenlőségért folytatott küzdelemben minden lépés számít – még akkor is, ha a többréteges szoknyában és a szűkre húzott fűzőben sokkal nehezebb volt megtenni ezeket a lépéseket.
Még ugyanezen az olimpián egy másik nő, Charlotte Cooper is felállhatott a dobogó legfelső fokára. A brit teniszező története Hélènehez hasonlóan beégett az emberek emlékezetébe, ugyanis ezzel ő az első nő, aki olimpiai aranyérmet szerzett egy egyéni versenyszámban. Innentől kezdve minden olimpián indultak női sportolók, akik hamarosan minden sportágban képviselhették magukat. Ma már nem kérdés, hogy nők is ott állnak a rajtnál, de kicsivel több, mint száz éve ez elképzelhetetlen volt.