Felnőttek vagyunk, akiknek fáj, ha a Netflix elveszi a játékát, de megvan rá a válaszunk
Árnyék és Csont, 1899, Vágyak/Valóság, Ragyogj, ha mersz - mind olyan sorozatok, amikért vérzik a szívünk, mivel a Netflix csúnya nagy kaszája lesújtott rájuk. Nincs folytatás, nincs elégedettségre okot adható befejezés, a platform magyarázata pedig egyik esetben sem kielégítő - pláne nem egy rajongónak, akinek egyetlen kapaszkodója marad: megpróbálja megmenteni a sorozatot.
A rajongó számára talán nincs is fájdalmasabb, mint a rajongás tárgyának elvesztése. A streaming szolgáltatók szinte sót szórnak a fanok nyílt sebeibe azzal, amikor közlik: nem volt elég nézett, ezért nem éri meg több pénzt belefektetni a folytatásba.
Tudjuk, hogy a filmiparban szinte minden a bevételről és a nézettségről szól, vagyis ki tud jobbat alkotni, mely streamingszolgáltatót fogják nézni a legtöbben, és persze az idő és pénz, szóval minél előbb költik a befolyt összeget a következő projektre, annál előbb jönnek a milliók.
De mi lesz a fanokkal, akik meglopva érzik magukat és akár hosszú időre letargikus hangulatba kerülhetnek, csak mert „elvették” tőlük a kedvenc sorozatukat? Egyetlen lehetőségük marad: a tiltakozás.
Nem új keletű dolog
Még mielőtt azt hinnénk, korántsem a Netflix-korszak szülöttje ez a fajta tiltakozás, több mint száz évvel korábban is volt rá példa. Amikor a legendás krimiíró, Arthur Conan Doyle 1893-ban megölte népszerű karakterét, Sherlock Holmest, a fordulat széles körű felháborodást váltott ki az olvasók körében, sőt, a rajongók fekete karszalagot kezdtek viselni dühük kimutatására. Még az író édesanyja is csatlakozott a tiltakozáshoz! A szerző néhány évvel később aztán megenyhült, és Holmes feltámad a lapok hasábjain.
Az 1960-as évek végén is volt egy hasonló megmozdulás, amikor az eredeti Star Trek tévésorozatot az elkaszálás veszélye fenyegette, ezért a főiskolai campusokon tiltakozással és összehangolt levélíró kampányokkal próbálták jobb belátásra bírni a készítőket. Az eredeti show valóban nem tartott sokáig, de szerencsére a Star Trek univerzum tovább folytatódott.
Napjainkban sem a beletörődésükről híresek a rajongók. De vajon mi magyarázza az érzelmek intenzitását, amit az emberek akkor éreznek, amikor elveszik tőlük a szenvedélyük tárgyát, még akkor is, ha az „csak” egy kedvenc TV-műsor?
A Bridgerton családot eddig félreértetted, és még csak fel sem tűnt
Támadás éri a közösségüket
A rajongás és annak tárgya rendkívül erős és összetartó közösséget hozhat létre, egy épp futó, népszerű sorozat sok kreativitásra ösztönözheti az embereket, akik csoportokba verődnek, TikTok- és YouTube-videókat készítenek a látottakról, ezek a tartalmak pedig tovább mélyítik a szenvedélyüket, akárcsak a közösségen belüli köteléket.
A magány tökéletes ellenszere egy rajongói táborhoz való tartozás, éppen ezért egyes elkötelezett fanok családtagokként tekinthetnek a társaikra. Amikor véget ér egy sorozat, a tagok aktivitása csökkenni kezd, sőt, a csoport akár meg is szűnhet, amit résztvevői veszteségként élhetnek meg.
Identitásvesztés következik be
Cornell Sandvoss kutató szerint a szenvedélyesebb rajongók szorosabb kapcsolatot alakítanak ki a kedvenc karakterükkel. Ezek a szeretett, kitalált karakterek gyakran bonyolultak és tökéletlenek, hibáznak, ahogy a legtöbb embernek, nekik is van egy „sötét” oldaluk, és olyan kihívásokkal, nehézségekkel küzdhetnek, mint maga a rajongó.
Amikor utóbbinak váratlanul el kell szakadnia a karaktertől - mert például a Netflixnél úgy döntöttek, hogy nem folytatják a történetet -, az törést okozhat a személyiségfejlődésében, mivel úgy érezheti: identitásvesztés fenyegeti. A rajongó a karaktere által tanult meg sok mindent, vele azonosította magát, és ez meghatározta a mindennapi viselkedését. De azután, hogy elveszíti a kedvencét, magát is elveszettnek láthatja.
Paraszociális szakítás történik
Az érzelmi kötődés, amelyet a rajongók éreznek kedvenc kitalált karaktereik iránt egyfajta paraszociális kapcsolat. Ez egy egyoldalú, plátói kapcsolat, amiben a rajongó mindent tud a karakterről, és szeretettel fordul felé. A fogalmat Donald Horton és R. Richard Wohl alkotta meg ötvenes években végzett kutatásaik alapján, ami a médiafelhasználó a médiaszemélyiség közötti „viszonyt” vizsgálta. De ilyen kapcsolat nemcsak a hírességekkel, sztárokkal jöhet létre, hanem kitalált karakterekkel is.
Vegyük példának a 2018-ban indult Sabrina hátborzongató kalandjai című sorozatot, amit négy évad után nem folytattak. Az a rajongó, aki a tinédzser boszorkány varázslatos univerzumának tagjaként tekintett magára, és már-már barátként gondolt a szereplőkre, elárulva és megbántva érezheti magát, amikor hirtelen azzal kellett szembesülnie 2021 január elején: nem térhet vissza ebbe a világba.
Ezt „paraszociális szakításnak” hívják, mert pont olyan fájdalmas tud lenni, mint egy romantikus kapcsolat esetén történő elválás. Az embereknek akkor is meg kell küzdeniük a hirtelen és váratlan adódó veszteséggel, nincs ez másképp egy sorozatnál sem.
Miért jó, ha tiltakozunk a sorozat elkaszálása ellen?
Míg az erőszakos tiltakozásnak negatív pszichológiai hatásai vannak, egyes tanulmányok kimutatták, hogy a békés, szervezett forma javíthatja a mentális egészséget, növelheti a szolidaritás érzését és csökkentheti a depressziót.
Ha egyének összegyűlnek, hogy kifejezzék problémájukat, a csoporton belüli társadalmi kapcsolatok megerősödhetnek, a kollektív cselekvés pedig katarzist jelenthet. A résztvevők szabadon kinyilváníthatják érzéseiket, ahelyett, hogy magukban tartanák és elnyomnák őket, hiszen utóbbiak különböző mentális panaszokat idézhetnek elő.
A Salon cikkében megszólaltatott két szakértő kifejezetten pozitív hatásokról számolt be a témával kapcsolatban. Dr. David Reiss pszichiáter szerint a tiltakozás segít eloszlatni a reménytelenség érzetét és optimizmusra ösztönzi az embereket, egy másik szakértő, Dr. Bandy X. Lee, a Yale Egyetem pszichiátere is azt mondja, hogy az aktivizmus egyéb formái segíthetnek az embereknek kitörni a negatív gondolati körökből és a tiltakozás önmagában lehet terápiás.
Van értelme?
Kétségkívül jót tesz az ember lelkének, ha kulturált és békés keretek között nyilvánítja ki véleményét, más kérdés azonban, hogy vajon van-e értelme az aláírásgyűjtésnek, a leveleknek, a különböző megmozdulásoknak azért, hogy visszakapjuk a vágyott sorozatot?
Nem túl gyakran, de megesik. Jó példa erre a Brooklyn Nine-Nine rendőrségi televíziós sitcom, amit öt évad után elkaszált a FOX, de a rajongók és a kritikusok tiltakozását követően az NBC csatorna vásárolta meg, és új évadokkal folytatta. Ugyanígy járt a Balfékek és a Lucifer is, a rajongók nyomása miatt feltámasztották őket más platformokon vagy csatornákon. Szóval, ahogy a mondás is tartja: a remény hal meg utoljára.
Azt is hozzá kell tennünk, hogy ha tiltakozás nem is jár sikerrel, attól még a közösségek megmaradhatnak, és tovább éltethetik a kedvenc sorozatukat, megőrizhetik a kapcsolatukat a kedvenc szereplőikkel, így ápolva az emléküket.