Nemcsak tehetséget gondoz, értéket teremt és őriz Deák Erika galéria tulajdonos
Deák Erika sok éven át gyűjtötte külföldön a tapasztalatot, hogy Magyarországra visszatérve olyan galériát nyisson, amihez büszkén adhatja a nevét. Winkler Nóra rádiós és televíziós műsorvezetőnek, művészeti újságírónak az életéről, és arról is mesélt, milyen egy galériás munkája.
Amerikában tanult művészettörténetet, New Yorkban szerzett tapasztalatot Deák Erika. Egy jó barátja mondta neki, hogy mennyire fontos „big picture” -ben gondolkodni. Attól kezdve ez lett a legfontosabb mondat az életében, ami az interjú alatt is vissza-vissza tér.
Emlékszel arra hogy, hol, mikor jutott eszedbe, hogy galériás akarsz lenni?
Érettségi után nem vettek fel az ELTE-re és amolyan lótifutiként az akkori Műcsarnokban kezdtem dolgozni. Egyszer egy művészettörténésszel, Frank Jánossal elmentünk az idős Gyarmathy Tihamér műtermébe és egy hosszú beszélgetés után Gyarmathy azt mondta nekem, hogy Erika, magának egy szalont kéne nyitnia.
Ezt akkor nem tudtam értelmezni, hiszen kereskedelmi galériák akkor még nem voltak nálunk, és művészeti szalonokkal is csak az olvasmányaiban találkoztam, mindenesetre nagy hatással volt rám az a délután és jól elraktároztam ezt a mondatot. Visszanézve, azt hiszem ott éreztem először, hogy a képzőművészettel hosszú távon fogok elköteleződni.
Ki volt ebben a példa előtted?
A húszas éveimet Amerikában töltöttem, Philadelphiában jártam egyetemre, aztán közel tíz évre New Yorkban ragadtam. Mielőtt galériákban dolgozhattam, több étteremben pincérkedtem, voltam bártender is, de aztán a szerencse – vagy a végzet – összehozott Allen Frame-mel, aki akkoriban a manhattani PS 122 Galériát vezette. Az ő asszisztense lettem, ezt követték többek között a Tibor de Nagy Galériás, vagy a Right Bank galériás munkáim.
Maximalista és őszinte Fekete Giorgio, a Carson Coma frontembere
A kilencvenes években vagyunk, New Yorkban még érezni a nyolcvanas évek gazdasági fellendülésének hatásait, nagyon élt a szcéna, minden sarkon volt egy galéria és szinte mindent el lehetett adni. Sok időt tölthettem nagy kaliberű galéristákkal és művészekkel, komoly hatással volt rám Ileana Sonnabend, Leo Castelli, és természetesen Tibor de Nagy, akitől rengeteget tanultam. Alázatra, figyelemre, szakmai korrektségre, folyamatos tanulásra, a saját határaim felismerésére és lehetőség szerinti tágítására tanított.
Ekkoriban találkoztam egy zenei producerrel is, aki azóta is jó barátom. Richard az Arista Records fiatal tehetségeivel dolgozott, és ő mondta egyszer azt nekem, hogy „Erika, always look at the big picture”. Ennek a megértéséhez kellett egy kis idő, de ma azt gondolom, hogy ennél fontosabb mondatot azóta se hallottam, a gyerekeimnek és fiatalabb kollégáimnak is mindig ezt ismételgetem.
Mi vonzott benne?
Minden. Amikor New Yorkban elkezdtem ebben a szakmában dolgozni, otthon voltam. Lételemem, hogy művészettel vegyem körül magam a nap 24 órájában.
Szeretem az embereket, szeretem a művészeket, szeretek művészetekről beszélgetni, szeretem látni, ha egy mű megtalálja a helyét.
Imádok kiállítást rendezni, felfedezni, ma is az adja a legnagyobb örömöt, ha egy olyan művel, művésszel találkozom, aki egy addig számomra ismeretlen világgal ismertet meg. Az elmúlt közel harminc év, amit ebben a közegben töltöttem, azt mutatja, hogy ezt elég jól csinálom.
Biztos sokan úgy képzelik, hogy egy galériás áll egy maga teremtette szuper térben és gyönyörű művek között telik az élete. Ami igaz, de csak egy kis része a sztorinak. Mi minden még ez a szakma?
Igen, igaz, hogy folyamatosan sok gyönyörűség vesz körül. Mázlim van, mert nekem ez a hivatásom is, a munka tényleg örömet okoz, legalábbis nagy részben. Amikor megnyitottam a galériámat 24 évvel ezelőtt, az lebegett a szemem előtt, hogy majd integrálni fogom a magyar képzőművészetet a nemzetközi színtérben. Sokat láttam már mielőtt hazaköltöztem Pestre, semmit sem kellett igazából feltalálnom, csak a máshol működő trendeket szeretettem volna átültetni.
Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a galérista talál olyan művészeket, akik művészetével valamilyen szinten azonosulni tud. Első körben kiállításokat csinál nekik, eladja a műveiket, igyekszik őket intézményekben is kiállítani, intézményi gyűjteményekbe elhelyezni, lehetőség szerint kiadványokkal megtámogatni az életművüket, hazai és nemzetközi kiállításokba, kontextusokba helyezni őket. Ez hol sikerült, hol nem.
Két gyereked van - hogyan tudtad a legintenzívebb anyukaidőkben vinni ezt az egészet?
A galériám mindössze kétéves volt, amikor a fiam megszületett. Abban az időben a ma már New Yorkban dolgozó Erdősi Anikó volt a galéria vezetője, vakon bíztam benne, de amikor Leo hathetes lett, visszatértem. Nem azért, mert kellett, hanem mert hiányzott a galéria is.
Sokfélék vagyunk, természetesen a gyerekeim a legfontosabbak a világon, de nem lennék önazonos, ha feladtam volna miattuk az álmaimat.
Leo szerencsére könnyű gyerek volt, magamra kötöttem és mindent tudtam vele intézni, jöttünk- mentünk, utaztunk a világban.
Sose felejtem el, már kisiskolás korában szögekkel a kezében segített installálni Bázelben. Leo nyitott, a világot kritikusan szemlélő pasi lett, most Amszterdamban jár egyetemre, irtó büszke vagyok rá. Nagyon jó szeme van a művészethez, és bár üzleti szakon tanul, nem lepődnék meg, ha néhány év múlva a művészeti életben kötne ki.
Lizi most lett 14 éves, vele már több időt töltöttem otthon, ő jobban igényelte a baba-mama programokat, de az is lehet, hogy ezt én igényeltem már jobban. Amikor ő volt kicsi, kevésbé volt mozgalmas az életem.
Liziről még nem tudjuk, hogy merre megy majd, de fantasztikus maszkokat készít, és szuper nyelvérzéke van. Amikor ő született, Tóth Pali vezette a galériát, vele is óriási szerencsém volt, mert rá is bármikor bízhattam a galériát, többször dolgozott nemzetközi vásárokat úgy végig, hogy én ott se voltam. Szóval gyerekkel ezt úgy lehet jól csinálni, hogy egyrészről van az embernek egy támogató családja, másrészről szuper munkatársai.
A gyerekek előtt kicsit kontrollmániás voltam, de be kellett látnom, hogy nem tudok mindent egyedül csinálni, megtanultam bízni az munkatársaimban.
Mik a legfontosabb képességei egy galeristának?
Első körben jó szeme kell legyen, bár manapság az is egyre fontosabb, hogy ismerje az épp futó trendeket. Nem árt a művészettörténeti előképzettség, itt nem Phd-re gondolok, de szerintem ismerni kell a művészet történetét – de sajnos manapság az is egyre inkább háttérbe szorul a gazdasági tehetség mögött. Jó, ha szociális és szeret kommunikálni, és fontos az alázat, a flexibilitás, az elszántság.
Fontos, hogy csapatban tudjon dolgozni, hogy ne csak művészt, de kollégákat is jó szemmel válasszon, mert ezt egyedül nem lehet csinálni. Fontos, hogy túllásson önmagán, mert jó galériát csak jó művészekkel lehet csinálni. Ez egy hosszú távú befektetés, minden szempontból.
Sokszor a producerség jut eszembe, mint hasonló szakma: egyszerre kell érzék és kapcsolódni tudás a művészettel, pláne az alkotókhoz, meg egy nagyon racionális üzleti gondolkodás.
Igen, de szerintem a szakmai tudás az elsődleges. Az elmúlt öt-tíz évben nagyot változott a világ, ezzel a mi szakmánk is, és előtérbe került a „sales erő”, a művészeti business folyamatos emlegetése. Egyre gyakoribb, mint minden más szakmában, a felületes, pillanatnyi igényeket kielégítő hozzáállás.
Véleményem szerint a művészet, a jó művészet, csak másod-, harmadsorban biznisz, először van a jó mű, utána jön minden más.
Nem vagyok hipokrata, félre ne érts, nem véletlenül hívnak kereskedelmi galériának, én is pénzből élek, de magam részéről csak olyan műveket állítok ki, amiket én is elhiszek, ami mögé teljes mellszélességgel be tudok állni.
Hosszú távon csak így maradhatok hiteles. Bár valószínűleg a következő években kicsit cizellálnom kell az elképzeléseimet, a közösségi média, a mesterséges intelligencia térhódítása, a gazdasági és politikai tényezők mind-mind erre kényszerítenek - a világgal muszáj együtt haladni. Ezzel együtt azt tervezem, hogy majd egyszer, sok-sok év múlva, a galéria közepén dobok egy hátast.
Hogy választasz művészt, akivel aztán dolgozol, mik alapján döntesz?
Zsigerből választok, eddig sikerült csak olyan művészekkel együtt dolgoznom, akiket személyesen is nagyon szeretek, nagyra tartok. Általában sokáig nézetegek valakit, sokat beszélgetek, sokat megyek a potenciális művész műteremébe mielőtt elköteleződnénk.
De egyre többet dolgozom művészekkel projekt alapon is, ez azt jelenti, hogy csak kiállításokra, és az ott kiállított művekre szerződünk. Manapság, elsősorban a fiatal művészek, bizonyosságot várnak a galériástól, előre felvázolt ötéves terveket, amik megvalósítására nehéz ígéreteket tenni.
A világ gyors és kiszámíthatatlan lett, a játékosok gyorsabban változnak, mint pár éve, emiatt nehezebb hosszú távra tervezni. Szavakkal persze lehet dobálózni, de én csak a folyamatos munkában hiszek, és csak azt tudom ígérni, hogy minden energiámmal, a legjobb tudásom szerint képviselek valakit. És ezt várom a művésztől is cserébe. Ez egy csapatmunka, a művésznek szüksége van a galériára, a galériásnak a művészre.
Ez a munka tele van szubjektív választásokkal, a személyességen alapul, nagyon értem, ha a galériákat az alapítóról nevezik el. Mégsem mindenki választja. Te miért?
Nyitásom előtt néhány hónappal költöztem haza Amerikából, ez nem is volt kérdés számomra. A példaképeim is saját nevükkel fémjelzett galériákat csináltak, az ő munkásságuk lebegett a szemem előtt. Nekem a galéria az életem, a második otthonom, minden tudásom és pénzem ebbe invesztáltam.
Az, hogy vállalom a nevem, azt is jelenti, hogy a saját bőrömet viszem a vásárra – a művészekével együtt. Az én családom nem Hawaii-ra járt és jár nyaralni, hanem mondjuk a brüsszeli vásárra. Ha van kedvük segítenek, ha nincs, akkor várost néznek. Nálunk ez a normális.
Az egyik legismertebb magyar festő, Szűcs Attila is hozzád tartozik, de elsősorban mint társad, férjed, lányod apja, közben művészként is te képviseled – csodás, hogy ezt a kétféle viszonyt ennyire jól tudjátok vinni!
Amikor 1998 őszén megnyitottam a galériát, Attila az elsők között volt, akit megkerestem, és az első csoportos kiállításomon be is mutattam a műveit. Mindig nagyra tartottam a művészetét, az egyik legfontosabb magyar festőnek gondolom őt ma is. Első találkozásunkkor még mindketten más kapcsolatokban éltünk, évek teltek el, mire bevállaltuk a kölcsönös vonzalmat.
Az életünk egy csodálatos hullámvasút, amin közel húsz éve együtt utazunk.
Voltak és biztos lesznek is nehéz időszakok, többször rezgett a léc, de a magánéletemben is a „big picture” elvét tartom, nem tudom elképzelni nélküle az életet. Az együtt dolgozás pedig organikusan alakult, ott is voltak szakítások, egymásra találások, de évek alatt kialakult egy jól működő rendszer.
Hozzáteszem, vele is ugyanolyan őszinte vagyok, mint a többi művésszel, ugyanúgy - ha nem nyersebben - mondom el a véleményemet azokról a művekről, amikről kikéri a véleményem. Az ő műtermébe se megyek többet, mint máshova, csak akkor, ha munka van, vagy ha hív. Lehet, ez furcsa egy kívülállónak, de nekünk működik.
Ha visszanézel az első évekre, hogyan változott ez a közeg, a gyűjtők, a piac, a kommunikáció azóta?
Sokat. Amikor kezdtem, egyértelműbb volt a világ, a mi szakmánk is. Nem itatott át mindent a pénz jelenléte, a siker azonnali bekebelezésének vágya. Azért csináltuk, amit csinálunk, mert jól éreztük magunkat benne, mert nem volt választásunk. A művész arra van predesztinálva, hogy műveket hozzon létre és azok által adjon valamit a világnak, és mindenkinek, aki ebbe a világba belépett, hasonló motivációi voltak.
Volt néhány újság, néhány véleményformáló szakember, néhány meghatározó intézmény, néhány meghatározó világesemény. Ma mindezek száma jóval nagyobb, megjelent a közösségi média, és annak számtalan buborékból álló világa. Ezek a világok aztán hol találkoznak egymással, hol nem, párhuzamos valóságokban dolgozunk. Ez jó is meg rossz is.
Sajnos nálunk mindent átitat a politika borzalmas világa, a nagy intézmények meghaltak vagy épp most haldoklanak, olyan kánonok íródnak, amiket kisebb csoportok generálnak, nem előzi meg egy nagyobb szakmai konszenzus. Ezzel együtt optimista vagyok, ha nem lennék, már rég bezárhattam volna, mint sok más külföldi kollégám.
Még mindig hiszek abban, hogy a tehetség utat tör magának, és a nagy művészi teljesítményeket előbb utóbb meg- és elismeri a világ.
Többek között ezért is hoztam létre a MOME-n három éve az ösztöndíjprogramomat, hogy a fiatalok lássák, van értelme dolgozni, van értelme szorgalmasnak lenni, mert a támogatás néha a legváratlanabb helyekről érkezhet.
Mikre vagy különösen büszke? Kiállításra, valakinek a menedzselésére, ahova - intézmény vagy magángyűjtemény - eljutott művészed?
Hatalmas ajándék az élettől, hogy galériásként rengeteg dologra büszke lehet az ember. Számtalan magán és közgyűjteménybe adtam el műveket, csináltam nagyszerű múzeumi és galériás kiállításokat, könyveket adtam ki, olyan műtermekbe juthattam el, olyan emberekkel találkozhattam, akikről fiatal koromban csak álmodoztam.
Példákért nem mennék az időben nagyon vissza, az elmúlt egy-két évben a Ludwig Múzeumba négy művész műveit sikerült eladnom, Barabás Zsófi, Csató József, Nemes Marcell, Pintér Gábor munkáit, aztán az MNG is vásárolt Pintértől, a bécsi MUMOK-ba Fajó János egyik műve került be. Idén Csató Párizsban, Alexander Tinei Japánban, Szűcs Attila Milánóban csinált soldout kiállítást.
De rendszeresen kiállítom a videóművészet egyik doyenjét, Antonio Muntadast, a roma művészet nagy alakját, Delaine Le Bast, a német művészet egyik fiatal tehetségét, Kristina Schuld-ot. Idén ősszel három könyvet adok ki, egyet a londoni Trolley Books-sal kooperációban, ez Gáldi Andi fotós könyve lesz az anyaságról, aztán Barabás Zsófi munkáinak katalógusát, és nem utolsósorban Nádas Péter fotóiból készítünk egy könyvet a Librivel együttműködve, valamint ebből az anyagból egy csodás kiállítást.
Csupa olyan dologban vagyok benne, már megint, amiért érdemes felkelni.
Igazán imádok képeket nézni, hat-hét kiállítást simán meg tudok egyhuzamban nézni, de van, hogy egy időre besokallok a művektől. Neked van, lehet ilyen?
Ezt az érzést nem ismerem. Persze olyan van, hogy nincs kedvem kiállításokra menni, képeket nézni, hogy akár egy minikiállítás után azt érzem, hogy szünetet kell tartsak hogy fel tudjam dolgozni a látottakat, de ez inkább arról szól, hogy a figyelmemet fókuszálni tudjam. De lehet, hogy te is pont erre gondolsz.
Olvasni, filmet nézni, beszélgetni se lehet a végtelenségig, van, hogy meg kell állni és átgondolni az addigiakat. Galériásként ezt periódikusan meg kell csinálni, de biztos így van ez minden szakmában, muszáj néha hátralépni és kívülről nézni a dolgokat. Tudod, a big picture…
Mi a dolga szerinted egy galériának és galeristának? Kulturális szereplőként, gondolkodásra hatni tudó helyként? Mi az amit a művészet úgy tud, ahogy más nem?
A művészet képes arra, hogy kiemeljen a valóságból. Lehet, hogy csak pár pillanatra, de az is óriási dolog. Ilyen még a szerelem. Olyan amplitúdói vannak, ami kevés más dolognak. Ha rossz napod van és beraksz egy zenét, elolvasol egy idézetet, megnézed a kedvenc filmedet vagy megnézed egy kedvenc műtárgyadat, az biztosan hatni fog, el fogod egy időre felejteni azt, ami nyomaszt. Egy jó mű megszólít, kommunikál veled. Életminőséget javít.
Egy galeristának többek között ezt a tudást kell tovább adnia. Kulturális szereplőként azt tartom fontosnak, hogy rendületlenül egy olyan értékrendet mutassak a világnak, amiben én is hiszek.
Ami elsősorban tudásközpontú, liberális és elfogadó. Most éppen egy olyan csoportos kiállítás van nálam a galériában, amit egy régi kedves barátom, Oltai Kata rendezett az anyaság tematikájában. Nem a csilivili, boldog anyaság képeit, hanem a valóságos, a megélt anyaság képeit mutatjuk meg.
Hatalmas a látogatottság, erről a témáról nálunk még nem kezdődött el a diskurzus, és csak remélni tudom, hogy intézményi szinten is meglátják a fontosságát, és ez a kiállítás egy nagyobb térben, nagyobb lélegzetben folytatódik majd. Szóval mi, a művészeti életben dolgozók, képesek vagyunk arra, hogy olyan dolgokat, kérdéseket, problémákat feszegessünk, amit mások nem tudnak, vagy mernek.
Egyre több területét hatja át az életünknek a fenntarthatóság szempontja. Ez hogy vonatkoztatható egy galériára és a művészetre?
Ez egy fontos, minden jövőbeli tervet átitató kérdés. Én egy közepes méretű galéria vagyok, nem utazom vásárról vásárra folyamatosan, a művészeim nem Kínában gyártják és csináltatják a műveiket, nem Ázsiából hozatjuk a műtárgyak alapanyagait. Jelen pillanatban ehhez tartom is magam, és a személyes életemben is igyekszem úgy élni, hogy a következő generációk is tudjanak majd tiszta vizet inni.