előfizetésem
Hírlevél
Az Operaház kulisszáiból tudósít a spicc-cipők és tütük világáról Czank Lívia újságíró, mi pedig nem tudunk betelni vele!
Czank Lívia különleges színfoltja a magyar újságíró társadalomnak: olyasfajta elmélyedésre képes egy-egy témában, amelyről sokan csak álmodnak. A fotóriporter 2016-ban, egy évad erejéig beköltözött az Operaházba, majd 2018-2020 között a Magyar Táncművészeti Egyetemen írt könyvet a balettnövendékek mindennapjairól, hogy a balett táncosok és mesterek szemüvegén keresztül tudósítson minket, halandókat a kulisszák mögötti életről.
Munkássága nyomán végül két kötet is született (A függöny mögött, Szép, zárt világ), az átélt élmények pedig örökre megváltoztatták a testéhez való kapcsolatát, a fájdalomtűrő képességét és átértékelődött benne az alázat jelentése is.
„A táncosok között van egy mondás. Vagy a balettcipő tör be téged, vagy te töröd be azt” – kezdi a beszélgetést Czank Lívia. Az újságíró-fotóművész balett iránti rajongása gyermekként kezdődött, ma pedig már nem tud úgy megnézni egy Diótörőt, hogy ne izgulna a táncosokért.
A függöny mögött című kötetedben szerepel egy fotó rólad, amelyen kisgyermekként balett ruhában pózolsz. Milyen kapcsolat fűz ehhez a mozgásformához?
Gyermekkoromban nagyjából ennyiben ki is merült „balettos karrierem”. (Nevet.) Nagyon tetszett a ruha és persze a cipő, így a szüleim odáig mentek, hogy szereztek nekem egy magántanárt, aki eljött a lakásunkba, hogy balett órákat tartson. Nagyjából az első alkalom után feladtam, mert unalmasnak találtam. Érdekesség, hogy katonacsaládból származom: előbb vettem részt katona bálon, minthogy operában jártam volna.
Vissza tudsz emlékezni arra, mikor láttál először balettelőadást?
Az első, konkrét balett élményem Felméry Lilihez köthető. Huszonöt éves voltam, amikor először láttam vele a Rómeó és Júliát az Operaházban.
Ladányi Andreát háromezer gyerek közül válogatták be a balett intézetbe, mára az egész világ a lábai előtt hever
Két, balett-tematikájú kötettel a hátad mögött emlékszel még, milyen prekoncepcióid voltak a balettal kapcsolatban?
Jó kérdés! Néhány hónappal azelőtt, hogy elmentem volna erre az előadásra, a tipikus kép élt bennem a balettról: csillogás- villogás, kecses mozdulatok... Lilivel egy fotózás kapcsán találkoztam először, épp akkor, amikor kijött a Fekete hattyú című film. Emlékszem, hogy teljesen lesokkolt, amit láttam!
Bár azt tudtam, hogy nem lehet minden igaz, amit ebben a filmben láttam, sejtettem, hogy egyfajta fél igazságot viszont tartalmaz. A Lilivel való találkozás és a film hozta meg az érdeklődésem a balett világa iránt, az pedig már csak ráadás volt, hogy Lilinek köszönhetően bepillanthattam a kulisszák mögé.
Megfogalmaztad már magadban, mi az, ami annyira rabul ejtett ebben a mozgásformában, hogy végül két kötetet is szenteltél neki?
Ez egy egészen vicces történet: emlékszem, a Secret Stories felületére készítettem egy hosszabb interjú sorozatot, amelyben a Csipkerózsika mese balettot követhettem végig öt héten keresztül a kulisszák mögül. Nagyjából a második héten jártunk, amikor a büfében az egyik balettos srác odaszólt nekem, szuper, hogy erről a témáról írok cikksorozatot, de nem érne meg ez egy könyvet is?
Emlékszem, azonnal bekattant valami! Néhány héttel később meg is kértem az engedélyt az Operaháztól a könyvíráshoz. Úgy hiszem, az ötlet már régóta ott motoszkált a fejemben, de kellett egy külső löket, hogy fizikailag is manifesztálódjon.
A két kötetnek hála összesen négy évet töltöttél el ezzel a témával. Mire tanított meg téged a balett ezalatt az időszak alatt?
Biztos vagyok benne, hogy sokkal nehezebb lett volna kitartanom, ha nem tapasztalom meg a bőrömön a balettművészek szorgalmát és alázatát! Korántsem volt egyszerű megírni ezt a két könyvet: sokszor voltam bizonytalan a felépítést és a struktúrát illetően. Ugyanakkor jó volt látni, hogy gyakran a táncosoknak sem áll rendelkezésére minden érzelmi és fizikai faktor ahhoz, hogy a premieren kihozzák magukból a maximumot. Inspirálóan hatott rám ez a tapasztalat, mert megértettem, hogy az alkotás során mindannyian elérünk mélypontokat!
A kötetedben megszólaltatott balerinák által megmutatkozik a műfaj kemény oldala is: a kitartás, a fegyelem és a fájdalom a táncosok alapértékei között szerepelnek. Te magad mennyire tudsz azonosulni ezekkel az „alapértékekkel”? (Bár most, hogy megemlítetted, hogy katonacsaládból származol, érzek némi áthallást a két világ között...)
Szokták mondani, hogy minden okkal történik! Hogy mennyire értek vele egyet? Kívülállóként soha nem fogjuk megérteni, mi vonzza ezeket az embereket a színpadra. Nehéz ép ésszel felfogni, mire föl ez a hihetetlen önfeláldozás, amelyet ők korántsem annak élnek meg. Még beszélni is nehéz úgy a balettról, ahogy ők gondolkodnak! Egész egyszerűen valami átkattan bennük: valakinek már hatéves korában, valakinek csak később. A balettművészek valamiért balettozni szeretnek, talán maguk sem tudják sokszor megfogalmazni a miértjét!
A halandó ember számára talán a fájdalom-faktor a legkevésbé értelmezhető: önmagában a spicc-cipő mindennapi használata is kész gyötrelemnek tűnik külső szemlélőként. Te hogy bírod a fájdalmat?
Érdekes, hogy előkerült ez az aspektus, mert az egész könyv megszületése egy törött kisujjon múlt! 2015 januárjában elestem egy bevásárlóközpontban (hiányzott a sárga háromszög a felmosott folyosóról), és eltörtem a kisujjam. Egy szuper ügyvédhez kerültem, aki által komoly kártérítési összeget kaptam. Valami jóra szerettem volna felhasználni ezt az összeget, és hát mi lett volna jobb, minthogy – szó szerint – kivegyek egy évet az életemből?
Ahogy a könyvben is írtam, ebben az időszakban minden nap bent voltam az Operában: a bizalom kiépítéséhez ez elengedhetetlen, egyúttal fontos, hogy lássák, ez a projekt neked is ugyanolyan fontos, mint nekik. Ha harminckét Diótörő volt decemberben, akkor én végig ültem az összes előadást. Visszatérve az eredeti kérdésedre: a kisujjam egyáltalán nem fájt, szerintem a balettosoknak egy hólyag is jobban fáj a lábukon, mint nekem az a törött csont, ami hozzásegített a könyvek megszületéséhez.
Keleti Éva fotóművész: Én mindig is az ellen küzdöttem, hogy a digitális fotográfia ne tudjon teret nyerni az analóg fotóval szemben
A balett teremben kemény hierarchia uralkodik: a mester szava szent és sérthetetlen. Mennyire vagy ennek a fajta dogmatikusságnak a híve?
A felnőtt balettművészek esetében azt mondhatom, hogy kifejezetten szép ez a fajta hierarchia: a balettmestert legtöbbször rendkívül tisztelik a táncos múltja miatt. A legtöbb mester a legjobbat akarja kihozni a következő generációból, minden áron azon van, hogy átadja nekik a tudását.
Egy kicsit nehezebben fogadtam el ezt a dogmatikusságot a gyerekeknél: szomorú volt látni, ha egy tízéves gyerek nem tudott eleget tenni annak a követelményrendszernek, ami elé állították és ebből egy év után eltanácsolás lett. Ugyanakkor tévhit, hogy a szülők ráncigálták oda a gyerekeket azzal a céllal, hogy márpedig balett táncost faragnak belőlük: elképesztő, mennyire tudatosak tudnak lenni a tízéves gyerekek! Tényleg ott vannak, és csinálják, ugyanakkor tény, hogy a balettra születni kell!
Mentálisan és fizikailag is elképesztő erőfeszítések kellenek ahhoz, hogy valakiből operaházi balettművész legyen.
Számomra a gyerekek világa nehezebben volt feldolgozható, mert egy balettmester az első perctől kezdve pont olyan szigorral bánik velük, mint a felnőttekkel. Ezzel együtt látni kell, hogy a balettnek van egy olyan rendszere, amibe bele kell helyezni a gyereket ahhoz, hogy végig tudja csinálni azt a kilenc évet, vagy akár az egész életet. A balettmester viszont sokszor szülőpótlék is egyben: a gyerekek gyakran vidéki kisvárosokból kerülnek ki, és bentlakásos rendszerben tanulnak.
A mester a kezdettől fogva egy biztos pont az életükben!
A könyvedből világossá válik, hogy a balerinák számára a testük nemcsak egy templom, hanem munkaeszköz is. Az ő testtudatukat látva te hogy jellemeznéd a saját testeddel való kapcsolatod?
2016 és 2020 között szinte bent laktam az Operaházban és a Magyar Táncművészeti Egyetemen. A balettnövendékek között vettem észre először, hogy méricskélem magam a tükörben. A könyveimbe az én fotóim kerültek bele illusztrációként, legtöbbször a tükörből visszafelé fotóztam a táncosokat, és ilyenkor akarva akaratlanul magamat is láttam.
2019-ben ráálltam az MTE-n egy speciális mérlegre, amely negyvenhét kilót mutatott a százhatvannégy centimhez. Akkoriban egyáltalán nem láttam magam vékonynak, sőt, rosszul éreztem magam amiatt, hogy nekem nem olyan hosszúak a lábaim, nem olyan szép a hátam. Emlékszem, egyszer Leblanc Gergely balettművésszel beszélgettem erről, aki komolyan óva intett attól, hogy így beszéljek magamról.
Figyelmeztetett, hogy ennek így nagyon rossz vége lesz! A méricskélés - szerencsére - nem fordult át mentális betegségbe, de tisztán megvan a fejemben, hogy mindenkit magasabbnak, szebbnek, és karcsúbbnak láttam. Valahogy soha nem voltam elégedett azzal, amit láttam. Ahogy kijöttem a balett világából, és újra az újságírás felé fordultam, ez el is múlt.
Érdekesség, hogy amikor a balerinákkal készítettem interjút, újra és újra előkerült az a téma, mennyire frusztráló tud lenni, hogy a tükör a mindennapjaik része. Ha pedig ez még nem lenne elég, a balettmester visszajelzései is a testre, tartásra irányulnak.
A balerinák közös jellemzője még az a szenvedély és elhivatottság, amellyel a munkájuk iránt viseltetnek. Mennyire tartod magad szenvedélyes típusnak? Mennyi szenvedély „ragadt rád” a balerinákból?
Inkább szentimentális és szenvedélyes típus vagyok. Nagyon bele tudok mélyedni a dolgokba! A függöny mögött volt az első olyan munkám, amelynél emlékszem, hogy sokszor egy-egy darab zenéjével álmodtam. A kézirat írásánál például az éjszaka közepén is képes voltam felkelni és írni: képtelen voltam kikapcsolni az agyam, de ezt nagyon élveztem! Úgy hiszem,
ha nincs meg benned ez a fajta elhivatottság, anélkül nem is lehet írni vagy fotózni.
Újságíróként fontos, hogy objektívek maradjunk, de ezt nagyon nehéz megtanulni! Használni kell az érzelmeinket is ahhoz, hogy remek anyagok kerüljenek ki a kezeink alól! Egyébként a mai napig nagyon tudok izgulni a balerinákért, ha a nézőtéren ülök, hiszen tisztában vagyok azzal, milyen keményen dolgoznak a színfalak mögött azért, hogy kihozzák magukból a maximumot.
Egyszerűen emberek ők is és nem robotok! Nagyon tudom sajnálni, ha valaki egy kulcs momentumban megbotlik, ne adj’ Isten megsérül. Ma már nem tudok e tudás nélkül tekinteni a balettra.
„Szeretem, ha egy letisztult formavilág valamilyen váratlan geggel társul” - interjú Poprádi Flórával, a Cukovy vezető tervezőjével
Felméry Lili táncművész egyszer úgy fogalmazott: a balerináknak nagyjából huszonöt évük van a kiteljesedésre, és huszonéves korukban vannak jellemzően a csúcson. Te mikor érezted magad a csúcson?
Íróként a függöny mögött volt eddig a top! Úgy hiszem, az életem része tudna maradni, hogy akár kétszáz interjúból összeállítsak egy könyvet. Ugyanakkor nem véletlenül jött be a fotózás az életembe! 2016 szeptemberétől kezdtem az első könyvhöz az anyaggyűjtést, és egészen 2017 decemberéig (ekkor jelent meg A függöny mögött, – a szerk.) nem kaptam semmiféle visszajelzést azzal kapcsolatban, jó-e, amit csinálok. Ez eléggé stresszelt!
2018-ban nyert teret az életemben a fotózás, főképp azért, mert egy kép esetén azonnali visszajelzésre számíthat az ember. Ez a két művészeti forma tökéletesen kiegészíti egymást az életemben. Ebben az évben nagyon jól éreztem magamat, többek között épp a GLAMOUR magazin miatt! Annyira érdekes, izgalmas témákat tudtam kidolgozni, olyan jó interjúim, és klassz fotózásaim voltak, amelyekért rendkívül hálás vagyok!
