„Az ember egy furcsa, hazátlan állat, akinek meg kell csinálnia a helyét, és ennek az emberlétnek a kettősségéről és problémáiról beszélek a munkáimban” - beszélgetés Szalai Dániel fotóművésszel
Ritka, hogy egy fotóművész már az iskolai projektjével nemzetközi visszhangot vált ki, Szalai Dánielnek azonban ez sikerült. Design- és művészetteoretikusként végzett, majd a filmgyártásban dolgozott, mindkettő nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre visszatérve hamar elismerje munkáját a nemzetközi szakma is.
Külföldi piacra reklámfilmekkel és divatfotózással foglalkozó cégnél dolgozott öt évet, ahogyan ő fogalmaz, iszonyatosan erős versenyszférában szocializálódott, aminek előnyeit később is kamatoztatni tudta, a negatívumokat pedig sikerült inspirációvá alakítania.
„Mondjuk úgy, hogy a neoliberális kapitalista rendszer végtelen önkizsákmányolását eléggé erősen megtapasztaltam, és ez fontos témája és perspektívája a későbbi munkáimnak”- foglalja össze Szalai Dániel. Az alapvégzettsége miatt pedig a gazdasági, politikai, pszichológiai attitűd kiegészült egy nagyon erős elméleti érdeklődéssel, aminek köszönhetően projektjeit intenzív kutatómunkával alapozza meg.
Fontos számára, hogy egy projektnek legyen egy jól körülhatárolható, verbálisan is kommunikálható egyértelmű történeti magja, mert ez ad számára magabiztosságot a kivitelezés alatt.
A sikert jelentő csirkék
„A csirkés munka volt az első, amiben beleálltam fotós vagy művész szerepbe. Előtte mindig kerülőúton voltam - ezt nem pejoratív értelemben mondom. Azelőtt sokáig eszköztelennek, tapasztalatlannak éreztem magam”- huszonhét évesen ment vissza a MOME-ra, ahol az egyik feladatban a technológiai fejlődés hatásain kellett gondolkozni.
A filmes munkáiból hozott tapasztalatai révén az elejétől kezdve olyan ambícióval dolgozott, hogy nemzetközi környezetben is megállja a helyét. „Ijesztő nem volt, de meglepő igen”- mondja a hirtelen jött sikerről, miközben azt is megtapasztalta, hogyan tud hatni a munka a személyiségfejlődésére, és fordítva. Az elején minden megjelenésben csak a történetet szerette volna elmondani, majd később kezdett el arra reflektálni, hogy ebben hogyan jelenik meg ő.
A Londonban élő képzőművész számára az alkotás terápia
A téma a pandémia kitörése után még időszerűbb lett, és mikor a kiállítóterek bezártak, adekvát módja volt a projekt eljuttatásának és lezárásának, hogy megjelenjen könyvként, amelyben holland kiadója, és a sikeres közösségi finanszírozási projektje segített.
Szocio, de máshogy
A csirkés projektnél elsőre sokan az éttermi fogyasztásra fókuszálnak, miközben a Novogen White Light csirkék a gyógyszeripar számára termelnek, tojásaikból nyerik embereknek és állatoknak szánt oltóanyagok egyik alapanyagát.
Dániel munkáiban az állatok és emberek közti erős társadalmi metaforákban gondolkozik. Igaz ez a csirkékre, amelyekről sokáig úgy gondolta, hogy az emberek számára kiszolgáltatott lények, és függnek tőlünk, de a pandémia alatt kiderült, hogy ez a függés kölcsönös. Mi, emberek egy az állatoktól szeparált világot építettünk, és a világjárvány azt is megmutatta, hogy ha ezen a pajzson rés esik, mi is kiszolgáltatottá válunk.
Engem elméleti, társadalmi, politikai, filozófiai kérdések foglalkoztatnak, és ezekre hozok modelleket.
„Az a mód, ahogy az állatokhoz viszonyulunk, nagyon erősen beszél a mi vágyainkról, társadalmi tudatalattinkról az ideológiánkról, az emberi létmódot meghatározó gondolatokról vagy viszonyulásokról és ezeket az ember-állat kapcsolati helyzetekben nagyon erősen, modellértékűen lehet bemutatni” – azonban nem akar előíró jellegű lenni, a befogadónak szabadsága van abban, hogy mit gondol róla, és ignorálhat is dolgokat, miközben a történet magja egyértelmű mindenki számára.
„Az ember egy furcsa, hazátlan állat, akinek meg kell csinálnia a helyét, és ennek az emberlétnek a kettősségéről és problémáiról beszélek a munkáimban – sokan gondolhatják, hogy szörnyű az, amit a csirkékkel művelünk, ugyanakkor feloldhatatlan társadalmi dilemma, hogy a tojásokból életmentő vakcinák készülnek, miközben ezek az állatok egy furcsa, zárt, steril világban élnek immunrendszer nélkül, vagyis nincs számukra visszaút a természetbe, ahogyan az embernek sincs”
Galambokról szóló projektje is hasonló dilemmát feszeget. A galamb domesztikált állat, ötezer éve él az emberrel, hozzászokott az urbánus közeghez, nem tud visszatérni a természetbe. Miközben korábban a béke szimbóluma, kommunikációs eszköz volt, mára az urbánus közeg konfliktusban áll vele.
A tehenes projektjében algoritmusok és mesterséges intelligencia által vezérelt világba nyerhetünk betekintést, amelyben a kiterjedt technológiai infrastruktúra lehetővé teszi, hogy a tehenek életének minden aspektusát számszerűsítsék és így adathalmazként kezeljék őket.
„Megfigyelés alatt tengetik a napjaikat, jó dolgozók, és szinte automatikusan vetik alá magukat annak a rendszernek, amit egyébként az emberi természet osztott rájuk” – meséli arról a mesterséges, és kissé abszurd környezetről, amely jól példázza, milyen konstrukciók jöhetnek létre az ember, az állat és a technológia szövetségében,és hogy ezekben az élet milyen formában valósul meg.
Eközben újra megjelenik a feloldhatatlan dilemma, hiszen pont a precíziós mezőgazdaság lehet hatékony módja lehet a túlnépesedett emberiség élelmezésének; kérdés, hogy milyen áron.
Dilemma és metafora
Az állatok iránti érdeklődést a családjából és egy meghatározó kapcsolatból hozta. Utóbbinál azt tapasztalhatta meg, hogyan lehet valamit egyszerre nagyon szeretni, és segíteni akarni rajta, miközben annyira meg lehet ismerni, és megérteni, hogy már-már tárgyiasítva, képes legyen szétszedni, majd újra összerakni.
„Ez az attitűd a munkáimban is megjelenik: empatizálok ezekkel az állatokkal és végtelenül megszeretem őket, de mégiscsak van benne valami nagyon furcsa, hogy ennyire lecsupaszítva, mechanizálva és haszonelvűen látjuk őket.” Hogy meddig maradnak az állatok a dilemma és a metafora hordozói, az jó kérdés, hiszen a MOME doktori iskolájában is az állatok a fő témája.
A tehenek nagyon érdekelnek, úgyhogy pár évig még biztosan elleszek az állatokkal. De nem szeretnék ráállni egy sorozatgyártásra, hogy mindig keresek egy állatot és akkor arról mondok valamit.
A formátum sem mindig egyértelmű, csirkéknél a lezárás könyv volt. Ez talán a galamboknál is működhetne, de nem feltétlenül ambíciója Dánielnek, hogy könyveket adjon ki, ott például egy térinstalláció sokkal nagyobb izgalmat jelentene számára.
„Ahogy az ember hazátlan állat, én kicsit úgy érzem, hogy hazátlan művész vagyok, és nincs egy bevett médiumom, amellyel fel tudom dolgozni a témáimat. Inkább egy immerzív tér megalkotása irányába szeretnék elmenni. Azt érzem, hogy ebben bőven van még út, hogyan lehetne még érzékletesebbé tenni. Szeretnék elég sokat kísérletezni különböző médiumokkal, műtermi gyakorlatokat csinálni mindenféle anyagokkal” – meséli a doktori munkájáról.