Cserbik Rita újraértelmezi az absztraktot és még téged is meggyőz az alkotás felszabadító hatásáról
Ritka, amikor egy művészt nem az önkifejezés hajt, sokkal inkább „intelligens szűrőként” igyekszik átadni a befogadónak a vízióit. Cserbik Rita azon van, hogy közelebb hozza a közönséghez az absztrakt festészetet, s noha egyelőre a külvilág jelenti számára az inspirációt, megvan benne a törekvés és intelligencia arra, hogy magát is éppúgy felfedezze, mint nagymamája gyümölcsöskertjét, amely inspirációként szolgált számára. Interjú.
Bár e-mailen egyeztettük a találkozót, Rita olyan meleg szívvel fogad a nyolcadik kerületi alkotó műhelyében, mintha ezer éve ismernénk egymást. Érzékelhetően vibrál körülötte a levegő, de korántsem a „meg nem értett művészek” furcsa gőgje miatt: süt belőle a tenni akarás vágya, amely egyfajta küldetéstudattal társul. Spontán kezdünk el beszélgetni, s mint elárulja, a festményeiben és a módszereiben is megengedi magának ugyanezt a természetes spontaneitást.
Absztrakt expresszionista festőként aposztrofálnak. Miért épp e stílus mellett tetted le a voksod?
Minden alkotó úgy keresi a saját alkotói módszerét, stílusát, hogy kísérletezik. Én rogyásig kísérleteztem. Mindent kipróbáltam. A módszert és a lényeget kerestem, azt, ami igazán érdekes lehet. Naplózom a világgal kapcsolatos megfigyeléseimet, érzelmeimet, érzékeléseimet: ezek gyors, gondolatszerű bejegyzések, amelyek kapcsán szép lassan kialakult az a forma, amely leginkább közel áll a szívemhez. Jól esett, hogy az absztrakt által egyre jobban fel tudok szabadulni az alkotásban, és merem az anyagokat úgy használni, ahogy.
Hogy kell elképzelni a konkrét alkotói folyamatot nálad?
Hazudnék, ha azt mondanám, a nagy elődök nem voltak rám hatással: sokat figyeltem, érdeklődtem és tanultam tőlük. Picasso óriási, nemcsak a művek miatt, hanem abban a tekintetben is, ahogyan gondolkozott, ahogy elkezdte oldani a látványt, a valóságot. Nem lenne absztrakt Picasso nélkül, aki végre mert másféleképpen hozzáállni a látványhoz. Ez nekem mindig tetszett!
Érdekesség, hogy bár nagy hatással voltak rám az amerikai absztrakt alkotók is (Jackson Pollock, Joan Mitchell vagy Williem de Kooning), mégsem tudom levetkőzni az európai módszertant, vagyis azt, hogy keressük a képen belül a koncepciót. Ebbe születtem, és ez rendre ki is bukik az alkotások során. Nem tudom nem keresni a formát, egyúttal arra is rájöttem, hogy nem tudom és akarom „lenyugtatni” a képet. Minek nyugtassam? Én sem vagyok egy higgadt személyiség! (Nevet.)
Ami a hogyant illeti: először olajpasztellel vagy szénnel vázlatolok, színezek. (Ez egyébként rendre a gyerekkoromra emlékeztet: hogy milyen jó volt, amikor minden tudás nélkül leültem és színeztem! Mennyire felszabadító, feloldozó ez az érzet!) Ezt követően fényes olaj és matt vízbázisú festékanyaggal jöhetnek az „iránycsapások” egy nagyobb ecsettel: ezek kezdenek el bezárni egy fix egységet.
Az utolsó lépések között egy spontán gesztus kap szerepet zománccal: lényegében ez körvonalaz mindent előttem. A végén pedig „összekötöm” a formát, amit a vonalrendszerem ad ki. Így érnek be rétegről rétegre a gyümölcseim, és kezdenek el élni.
Hisz kelet-magyarországi gyökereiben az Amerikában fényes karriert befutó festőművész, Simon-Mazula Tibor
Nemrég jelent meg a Fruits of the Sun kiállításod, amit sorrendben a Fruits of the Ocean és Fruits of the Soul című projektek követnek majd a közeljövőben. Miért épp a gyümölcs motívum köti össze a három ciklust?
Az útkeresés során jött egy olyan időszak, amikor kulcskérdéssé vált számomra, hogy formát szeretnék viszont látni a képeimen. A naplózásaim segítségével észrevettem, mennyire vonzanak a kertek: a párizsi kiállításom ideje alatt sokat járkáltam a helyi parkokban, de megjártam a Güell parkot és Los Angelesben a Getty Centert is.
Azt vettem észre, hogy a látott kertek elkezdtek hatni rám, de végül a nagymamám gyümölcsöskertje tette fel az i-re a pontot. Mama sokat beszélt nekem a gyümölcsökről, amiket elkezdtem tüzetesen megvizsgálni, a gondolataimat közben bőszen lejegyeztem a naplómba. Ezzel egyidőben rendre kutattam a fényt, hogy az milyen hatással van a természetre és vissza.
Majd rájöttem, hogy mindannyiunknak van egy kollektív fogalma arról, amikor például kimondom azt, hogy alma, sőt: ez egy forma is egyben, amit ismerünk, ennél fogva nem is kell magyaráznunk. Akkor és ott bepörgött az agyam, és rájöttem, ha tényleg nagy érdeklődéssel és odafigyeléssel foglalkozik bárki bármivel, ami érdekli, akkor végül is saját magát találja meg benne. Egy gyümölcs ugyanúgy beérik, mint egy gondolat. Csak idő és türelem kell hozzá.
Absztrakt "gyümölcseim” az élet esszenciáját lökik ki magukból. A kicsattanó formák olyanok, mint mi, mindannyian. Zárt világok, amelyek várják a saját Napjukat, hogy mielőbb beérjenek és ragyogjanak!
Mit érdemes tudni az említett, jövendőbeli festménysorozatokról?
A Fruits of the Sunhoz képest a Fruits of the Ocean képeinél már elmosódott formákról is van szó. Látunk valamit – jelesül egy gyümölcsöt – kívülről, amit megvilágít a Nap, ami egy teljes, egész valami, ugyanakkor nem tudjuk, mit rejt a belseje, a mélye. Ebben a mélységben a gyümölcs kezd kinccsé formálódni, olyasvalamivé, ami várja, hogy felfedezzék és ugyanúgy figyeljenek rá, mint a két kézzel megfogható és érzékelhető gyümölcsökre. A Fruits of the Ocean képeivel szeretném felhívni a figyelmet a saját, rejtett kincseinkre és arra biztatni mindenkit, hogy merje felfedezni azokat.
A Fruits of the Soul képei a lélek rejtelmeit hivatottak megmutatni. Bevallom, kicsit félek ettől az utolsó ciklustól, mert mélyre kell ásnom. Édesapám bibliakutató és oktató, anno sokat jártunk családosan az előadásaira. Számomra ezek a történetek nagyon érdekesek voltak, de nem feltétlenül értettem őket, nem mertem belefogni az értelmezésükbe. Tartottam attól, mi van, ha közelebb kerülök a leírtakhoz, és szembesülök azzal, hogy van valamiféle abszolút igazság. Az viszont, hogy a léleknek (is) vannak gyümölcsei, megragadt a fejemben.
Nem véletlen tehát, hogy a gyümölcs motívum köti össze ezt a három ciklust, amelyben a külső, jól tapintható, látható és érzékelhető objektumoktól jutunk el az elmosódott mélység kincsein keresztül a megfoghatatlan, belső és számomra remélhetőleg a teljes igazsághoz.
A magam részéről az absztrakt képekkel kapcsolatban gyakran úgy érzem, érteni kellene hozzá ahhoz, hogy értelmezni tudjam, és van bennem egy félelem attól, hogy mi van, ha tudás hiányában rosszul teszem azt. Hogy látod: képes befogadni a 21. századi közönség az absztraktot?
Ennek a stílusirányzatnak épp ez az az egyik legnagyobb buktatója! A saját hitem szerint a legfontosabb az, mit érez vagy él át a befogadó, miközben látja a képet: minden értelmezés valid! Mindenki sajátos formában tudja feldolgozni a látottakat, de fontos aláhúznom, hogy meg kell hagyni az absztrakt irányzatnak, hogy önállóan olyan érzéseket és kérdéseket vessen fel mind a befogadóban, mind az alkotóban, aminek nincs párja.
Amíg én gyümölcsöket látok, addig lehet, hogy a befogadó teljesen mást fog érzékelni. A kérdés az, ki-mennyire tud ráhangolódni az alkotó gondolatfolyamára és hogyan értelmezi azt. Ha „nem szól hozzád” a kép, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem érted, egyszerűen nem jött létre a „kapcsolat”.
Az is kérdéses, át tudod-e engedni magad a képnek annyira, hogy merd másképpen látni, hogy mások gondolatiságán keresztül merj közelebb kerülni magadhoz. Tehát, ahogyan mondjuk beérik egy gyümölcs, úgy tud beérni ez a fajta önboncolgatás is, amelynek fő kérdése az: képes vagy arra, hogy fejlődj, hogy a saját formádba beleférj?
Mit jelent számodra a művészet?
Hiszem, hogy nem kell mindent megérteni.
A művészet sok mindent eltúloz, sok mindent megold. Amikor ott állunk egy festmény, vagy bármilyen kreatív szépség, gyönyör előtt, át kell őszintén adnunk magunkat egy alkotásnak, kicsit fel kell oldódnunk benne és vele. Ha nem működik, az is egy válasz.
Nem egyszerű alkotónak lenni, mert az egy folyamatos kettősséget igényel: egyszerre kell lenni kint, hogy magunkba szívjuk az ingert és bent, hogy át tudjuk azokat adni a művészeten keresztül a befogadónak. Brutális és felemelő számomra ez a kettősség: mind az életben, mind lélekben.
A koronavírus-járvány alatt kezdtél el nyílta(bba)n kommunikálni a munkáidról a közösségimédia-felületeken. Miért döntöttél úgy, hogy kilépsz a „fényre”?
Addigra jutottam el arra a pontra, hogy be mertem vallani magamnak, hogy ez igenis működik, és ezt kifelé is képes lehetek kommunikálni. Hirtelen kezdett megnőni a követőbázisom úgy, hogy „csupán” azt képviselem, aki és ami vagyok. Úgy tűnik, a külső szemlélők számára érdekes az, hogyan működik és él egy művész. Nem tudtam, hogy valójában az vagyok-e, vagy csak igazából nettó kreatív elme.
A visszacsatolások által viszont rájöttem, tényleg lehet valami különleges abban, ahogy menedzselem a dolgaim. Jó érzékelni azt a fajta visszajelzést, miszerint „te különleges vagy”, mert érdekesen állsz egy adott kérdéshez. Úgy hiszem, minden ember leginkább arra törekszik, hogy úgy működjön, ami „leginkább ő”.
A rengeteg feladat mellett hogyan "menedzseled" az emberi kapcsolataidat?
Óriási boldogságom a „mentőhálóm”! Büszke vagyok a családomra és a barátaimra, mert megvan az a kölcsönös egymásra hangolódás, amely által mindig pont azt kapom tőlük, amire szükségem van. Érzik, mikor nyüzsgök, és kell békén hagyni, ahogy azt is észreveszik, mikor telítődöm annyira, hogy ki kell szakítaniuk a mókuskerékből.
Természetesen vannak az életemben fájdalmas lemorzsolódások: olyan barátok, akik nem tudtak mit kezdeni a hirtelen jött sikerrel, és a kezdeti türelmetlenségüknek eltávolodás lett a vége. Fájdalmas tapasztalat, de a festményeimet nem tudom csettintésre ott hagyni. Sajátos dolog képzőművésznek lenni, de minden pillanatát szeretem, és nagyon hálás vagyok azért, hogy megélhetem!
Mi a célod a festményeiddel?
Az a tapasztalatom, hogy ma nem igazán merünk feloldódni. Hálás vagyok azért, hogy az alkotás során mertem megkérdőjelezni önmagam, utánamenni dolgoknak és leborulni az inspiráció előtt, de ugyanúgy sokszor imádkoztam is érte. Egyszerűen engedtem magamat „betörve lenni”. És aztán elérkeztem egy olyan pontra, ahol jólesik és gyönyörű a létezés. És ebbe mindenkit szeretnék beinvitálni!
Sokszor úgy érzem, olyan jó volna a világot a művészet módszereivel – ahogy nekem is sikerült –, kicsit feloldani! Hogy mindenki megtalálhassa a saját stílusát, formáját végeredményben önmagát, aztán együttesen tovább tudnánk gondolni a produktumot. Az embereknek nem tükör kell, hanem remény. A művészetnek ezt kell szolgálnia!
Hogyan tovább?
A koronavírus-járvány előtti amerikai vizitem nagyban befolyásolta az elvont látásmódomat, így az absztrakt stílushoz való abszolút kötődést. Szeretném New Yorkot megpályázni a közeljövőben. (Ez már folyamatban van.)
A festményeim a Contai Galéria által elérhetők az Artsy oldalán és nem titok, hogy a nemzetközi Art Faireken is meg fognak jelenni az ő képviseletükben. Ezekre az eseményekre természetesen én is velük tartok majd! Nemrég (sok más alkotó mellett) engem is beválogattak a Converse All Stars Hungary 2025-ös osztályába. Ez már csak azért is nagy öröm, mert mindig nagy inspiráció számomra új közegekben mozgolódni és inspirációt gyűjteni!