Fekete Giorgio: Teljesíthetetlen elvárásokat állítottam magammal szemben, ami sok szorongást, megfelelési kényszert és bűntudatot okozott

Sokat segített nektek az elindulásban, hogy 2018-ban részt vettetek a Keretblog Kikeltető programjában. Mesélsz erről a programról egy kicsit?

A Keret egy alternatív zenei blog, a Kikeltető pedig a tehetségkutatója – fontos és hiánypótló program ez, már csak azért is, mert nem igazán vannak hasonlók Magyarországon. A zsűri egy tucatnyi zeneiparban jártas emberből áll, előadóktól a koncertszervezőkig. Ők meghallgatják az összes jelentkező anyagát, majd összeállítanak egy shortlistet – az ezen szereplő formációk pedig koncertezési lehetőséget kapnak.

Mi ennek a programnak köszönhetően léptünk fel először közönség előtt még a régi Dürer Kertben, ami nagyon szép élmény maradt számunkra. Részben a Kikeltető adta az ötletet egyébként, hogy mi is csináljunk egy saját tehetségkutató programot. Ennek neve Palántaprogram és lemezfelvételre ad lehetőséget a nyertes zenekar számára.

Nekem a meglepő volt az, hogy mikor kezdő zenekarnak számítottatok még a szcénában, már akkor sem tűntetek kezdő zenekarnak. Mennyire volt elsődleges szempont nálatok, hogy professzionálisak legyetek?

Nagy szerencsénk, hogy már a kezdetektől fogva sokan lelkesen érdeklődtek a zenekar iránt, ami motivált minket abban, hogy a lehető legjobbat nyújtsuk számukra. De szem előtt tartottuk azt is, hogy eközben a zenekar ne veszítsen az őszinteségéből. Azt szerettük volna, hogy fel tudjunk nőni a sikereinkhez.

Ez fegyelmezett munkát és koncepcionális gondolkodást jelent elsősorban?

Részben igen, de ha láttad volna a zenekar első időszakát… Az az igazság, hogy még mindig nem a rendezettség az első szó, amivel jellemezném magunkat. Másfelől már kezdetektől igyekeztünk olyasmikkel foglalkozni, amikkel egy kezdő zenekar talán ritkábban szokott, például időben találni egy állandó hangmérnököt a koncertekre, vagy odafigyelni a közösségi médiánkra.

Zenekari pályátokat követve az lett az érzésem, hogy a kamaszkor felhőtlenségétől indulva a társadalmi problémák és felnőttkori szorongások felé jutottatok el. Szerinted is lehet a zenekar eddigi történetét felnövéstörténetként értelmezni?

Abszolút lehet! Miközben a társadalmi kérdésekről egymás között már azóta sokat beszélünk, amióta ismerjük egymást, a számainkban ez a vonal egyre inkább erősödött. Az érés egyébként nemcsak a szövegekben, a zenében is tetten érhető. Most, az ötödik lemezünknél jutottunk el oda, hogy feladtunk rengeteg olyan dolgot, amit eddig egyértelműnek tartottunk, és sok mindent újragondoltunk.

Sokkal nyitottabbak vagyunk például egymás olyan ötleteire is, amik zeneileg a komfortzónánkon kívül helyezkednek el. Míg korábban igyekeztünk az egyszerűbb utakat választani, és azokat biztonsággal végigjárni, most már hagyunk időt magunknak a kísérletezésre. Ez nagyon felszabadító érzés.

Szoktátok mondani, hogy demokratikus baráti közösség a tiétek. Egy hat fős csapatnál ezt nem nehéz megvalósítani, gondolhatnánk, de itt hat autonóm alkotóról van szó, gyanítom, sokszor egészen másfajta elképzelésekkel. Mennyire kell meghatározni a kereteket ahhoz, hogy a munka valóban demokratikus módon tudjon működni?

Rengeteg beszélgetéssel és erre fordított energiával jár, hogy mindenkinek minden komfortos legyen, de működik, és ez motivál minket abban, hogy öt év alatt öt lemezt csináljunk, és hogy legyen kedvünk az egészhez. Ez nem tudna úgy létrejönni, ha egyetlen ember vinné a vállán a felelősséget, a többiek pedig csak besétálnának a stúdióba, hogy feljátsszák az előre megírt zenét.

Fontos mozzanata a pályátoknak a hirtelen jött siker élménye. Ez milyen hatással volt rátok?

Most csak magamról tudok beszélni, hiszen ahányan vagyunk, valószínűleg annyiképpen éltük meg ezt. Az első években azt hittem, hogy a siker egyáltalán nincs rám hatással, és hogy probléma nélkül tudok ugyanaz az ember maradni, mint voltam.

Mostanában kezdem látni, hogy ez milyen sok szorongást, valamint megfelelési kényszert okozott. Teljesíthetetlen elvárásokat állítottam fel magam felé, ami sokszor bűntudatot eredményezett.

Az ember nem arra van kitalálva, hogy rendszeresen több száz vagy több ezer fős közönség előtt lépjen fel. Ezzel együtt soha nem cserélném el semmiért karrierünk egyik pillanatát sem. Fontos volt az is, hogy folyamatosan odafigyeltünk egymásra, és a nehezebb időszakokban tudtuk egymást támogatni. Így nem az lett az eredmény, hogy egy csapat fiatal alkoholistává váltunk, ahogy ebben az országban ez szokás.

Valamiért azt gondoltam, hogy a fiatal zenekarok ma már nem a klasszikus rocksztáréletet élik, sokkal tudatosabbak az alkohol- és a szerhasználat terén. Mennyire van jelen még ez a probléma?

Nehéz erről általánosságban mondani valamit, de attól, hogy nem úgy bulizik a zeneipar, mint a hetvenes években – az nagyon kemény is lenne –, ugyanúgy jelen van a testi és pszichés határokkal való játék, csak ma már másképp. Mi például kifejezetten igyekszünk ebben tudatosak lenni. Én tavaly nyáron tanultam meg, hogy az, hogy az ember koncertezik és jól érzi magát, nem jelenti azt, hogy feltétlenül alkoholt kell innia. Azt hiszem, azóta tudom száz százalékban átélni a színpadon töltött perceket.

2020-ban Fonogram-díjat kaptatok az év felfedezettje kategóriában. Krúbi a Fonogram-díját a Budapest Parkban az egyik nézőnek adta. Ti hogy vagytok az ilyen díjakkal? Fontosak nektek?

Épp most telefonálás közben jöttem be kezet mosni a próbatermünk mosdójába, és pont látom, itt van a polcon a tisztítószerek között a Fonogram-díjunk.

Ezek szerint ti sem emeltetek oltárt neki.

Hát, nem egészen, haha. A legjobb dolog ezekben a díjakban, hogy fel lehet őket használni vicces dolgokra. Beton Hofi valamelyik díját például egy Manna ABC-ben akasztotta ki. Azt hiszem, hogy minden előadónak, aki szereti azt, amit csinál, fontosabb visszaigazolás a közönség szeretete, mint bármilyen díj. Ezzel együtt persze szuper a szakmai elismerés, de tudni kell a megfelelő helyen kezelni.

Sokszor, sokan elmondták már, hogy ti a hatvanas évek beat zenei irányzatából merítetek inspirációt. Valójában nekem időnként hetvenes-nyolcvanas évek is eszembe jutnak a számaitokról. De sokkal érdekesebb ebben az, hogy bátran mertek a múlt felé fordulni, míg a generációtok nagyon erős ellenérzéseket táplál az idősebb generációkkal szemben. Számotokra evidens lehetőség volt a múlt zenei megidézése?

Ebben nincs nagyon taktikázás, egyszerűen csak ezeket a zenéket szeretjük.

De kockázatvállalás van benne, nem?

Nem annyira kockázatvállalás valami olyasmivel foglalkozni, amit szeretsz. Tudom, hogy ez most tűnhet kitérő válasznak is, de tényleg ez az igazság. Egyikünk sem akarna úgy híres lenni, ha közben nem azt a zenét játszhatná, amit szeret. Az egyik új dalunkban benne is van, hogy nem fogunk elmenni rovarokat enni egy egzotikus szigetre valami valóságshow keretein belül – innentől kezdve ez nem tűnik kockázatvállalásnak.

Persze sok minden ellenpontozza a múltbéli inspirációkat a zenében is, ám ami a leginkább, az a szöveg. A dalszövegek mindig kortárs problémákra, helyzetekre reflektálnak. Ezeknek egy jó részét te írod. Milyen inspirációs forrásaid vannak? Vagy kérdezhetném azt is, mit szoktál olvasni.

Nem az olvasás az elsődleges inspirációs forrásom, de ettől még fontos dolog, hogy milyen kulturális termékeket fogyaszt az ember. Utoljára Boris Viantól olvastam a Pekingi őszt. Tavaly szeptember óta újra rátaláltam arra, amit időszakosan kiölt belőlem a zenekarozás: a művészet iránti megkérdőjelezhetetlen szeretetemre. Kicsit olyan érzés ez, mint amikor az ember újra szerelmes lesz.

Mik az elsődleges inspirációs forrásaid, amikor szöveget írsz?

A nagyok erre azt mondják, hogy a nagybetűs Élet! Viccet félretéve: fontos az önreflexió, hogy mi történik a környezetemben. De fontosak számomra a filmek, a stand up comedy, szóval rengeteg dolog hat rám. Az új album egyik dalát például egy autóút alatti beszélgetés adta az öcsémmel.

Egy interjúban említettétek, hogy ki szoktatok tűzni magatok elé távlati célokat, amelyek aztán mindig a vártnál gyorsabban valósulnak meg. Mi a következő nagy célotok?

Jól érezni magunkat, és közben olyan zenét létrehozni, amire mindig büszkék tudunk lenni. Kihozni az ötleteinkből a maximumot és őszintének maradni.