Nagyanyáink ide jártak plázázni: a budapesti nagyáruházak története

Alig több, mint száz évvel ezelőtt senki sem indult konkrét célok nélkül vásárolni. A budapestiek határozott elképzelésekkel érkeztek a zsúfolt raktárakra emlékeztető boltokba, ahol az árut szigorúan a pult mögött tartották. Nem hogy megfogni, gyakran látni sem lehetett, hogy pontosan mi kapható. Így aztán vásárolni egyáltalán nem szórakoztató időtöltés volt, hanem egy leginkább nőkre háruló elvégzendő feladat, házimunka az otthon falain kívül.

Azonban a tizenkilencedik század második fele a nyugati világban olyan mértékű városfejlődést hozott, amely - sok minden más mellett - hamarosan azt is örökre megváltoztatta, hogyan gondolunk egy-egy új tárgy, vagy ruhadarab beszerzésére.

A hagyományosan kereskedelmi funkciót betöltő városközpontoknak egyre több városlakó igényeit kellett kiszolgálni, és hamarosan nem volt hová nőni, csak felfelé: megépültek az egyetlen hatalmas épületben szinte mindent kínáló nagyáruházak, mint a legendás, ma is turisták tömegeit vonzó párizsi Bon Marché vagy a londoni Selfridges.

Az áruházak külső-belső kialakításának inspirációs forrásai sokszor a kor népszerű megarendezvényei, a világkiállítások voltak, ahol az egzotikus árucikkeket minden képzeletet felülmúló környezetben állították ki. Budapest életében hasonlóan nagy esemény volt az ezeréves államalapításra emlékező millenniumi ünnepségsorozat a Városligetben, ahol nemcsak nézelődni, hanem vásárolni is lehetett.

Világkiállítás és millennium nem volt minden nap, azonban a nagyáruházak egész évben várták az érdeklődőket, legyenek azok úriasszonyok vagy a cselédjeik. A palotaszerű épületek gazdagon berendezett tereiben pedig egyenesen bátorították a bámészkodást.

Tündérvár az Andrássy úton

Budapest első nagyáruházáról, az 1911-ben megnyitó Párisi Nagy Áruházról így tudósított a korabeli sajtó: „A földszint hatalmas terméből szabad áttekintés nyílik az emeletekre, ahová üvegaknában mozgó, páros felvonógépekkel viszik föl a közönséget, amely szinte belelát a nagy vállalkozás gyomrába. Ott fekszik, pompázik előtte a cég egész áruraktára, a gazdagon zsúfolt asztalok, pultok, állványok szabadon szemléltetik mindazt, amit eladásra szánnak.”

Hasonlóan a mai plázákhoz, a Párisi Nagy Áruházban sem kellett ahhoz vásárolni, hogy valaki órákra elvesszen az Andrássy úton magasodó „tündérvár” -ban. Aki időben-pénzben megengedhette magának, ebédre-vacsorára leülhetett az étteremben, kipróbálhatta a tetőn kialakított korcsolyapályát, sétálhatott a pálmakertben, vagy megpihenhetett egy újsággal a kezében Lotz Károly freskói alatt a díszteremben.

Azonban a fényűző külsőségek ellenére a Párisi Nagy Áruház nemcsak a tehetős fővárosiakkal számolt, hanem a magas élet illúzióját adta a kispénzű vásárlóknak is. Legendás és nagyon lehangoló ajánlatuk volt a minden osztályon összeállított 96 filléres egységcsomag, ami olyan tételeket tartalmazott, mint egy pár férfizokni és egy zacskó tarhonya.

Minden szinten szinte minden

A néhány évvel később megnyitó, nemrég felújított Corvin Áruház díszes homlokzata szintén hatalmas, jól átlátható belső tereket rejtett. A fényűző berendezés és a különböző extra szolgáltatások, mint a menetjegyiroda, fényképészet, rendszeres divatbemutatók, karácsonyi vásár, illetve a Budapest első, külön díj ellenében kipróbálható mozgólépcsője pedig itt is külön világot teremtettek a városon belül.

A nagyáruházak egyszerre voltak a társadalom minden rétege számára elérhető főúri paloták és a modern kor városi intézményei. Olyan új technológiákkal kísérleteztek, mint a hatalmas üvegtető, amelyen keresztül a beömlő fényben ragyogott és vásárlásra csábított a felhalmozott árukészlet, amit már egy világ választott el a körutak szűkös kis boltjainak kínálatától.

Az üveg árának csökkenése pedig lehetővé tette a hatalmas utcai kirakatok kialakítását, amelyek szezonális berendezését gyakran híres képzőművészekkel terveztették meg, így egy-egy új kirakat leleplezése igazi városi esemény volt, amit izgatottan vártak a budapestiek.

Nők a pult mindkét oldalán

Az áruházak célközönsége, akár vásárlókról, akár munkaerőről volt szó, egyértelműen a nők voltak. A huszadik század elején úrilány gardedám nélkül nem léphetett ki az otthonából, azonban az első világháború felforgatta a régi szokásokat. Azok a nők, akik nem szorultak rá arra, hogy pénzt keressenek, megelégelték az életüket korlátozó múltszázadi szabályokat, és helyet követeltek maguknak a városban, olyan tereket, ahol biztonságosan és kényelmesen találkozhattak egymással.

Az egymás után nyíló nagyáruházak pedig hamar felismerték, micsoda vásárlóerő rejlik azokban a jómódú nőkben, akiknek pénzük és idejük is volt vásárolni. Kifejezetten feminin tereket hoztak létre, mind anyag- mind színválasztásaikban, így a női vásárlók szívesen tértek be, nemcsak azért, hogy beszerezzenek valamit, hanem azért is, hogy találkozzanak a barátnőikkel.

Az áruházak térnyerése azoknak a nőknek is változást, akik nem pénzt költeni, hanem dolgozni szerettek volna: az első világháború alatt sokan kénytelenek voltak a fronton harcoló férfiak munkáját végezni, és a békekötés után sem tudtak, vagy akartak visszatérni a tűzhely mellé. Az áruházak rengeteg közép és alsó-középosztálybeli nőnek biztosítottak tisztességes megélhetést, hiszen kevesebb fizetést kértek, viszont a közoktatás fejlődésével pontosan ugyanolyan képzettek voltak, mint férfi kollégáik.

A Corvin eladó kisasszonyainak kellemes külseje, kifogástalan viselkedése hamar az áruház védjegye lett, a vezetőség pedig, napjaink multicégeinek szívósságával állt neki a feladatnak, hogy az óriási létszámú személyzetből elhivatott csapatot kovácsoljon. A szigorú követelmények és hosszú munkaórák ellentételezéseként az itt dolgozók számos olyan juttatást kaptak, amelyeket ma is szívesen elfogadnánk, az áruházi hitelkerettől kezdve a tetőn kialakított napozóig és zuhanyzóig.

Szolid szocialista álmok és plázacicák

A második világháború után az egykor csillogó áruházak már sosem tudták visszahozni a békeidők ragyogását, az egzotikus kínálatról nem is beszélve. A Párisi Nagy Áruház a háború után sokáig könyvraktárként működött, mielőtt Divatcsarnokként nyitott újra, ezúttal pálmakert és korcsolyapálya nélkül.

A Corvin épülete pedig kiégett Budapest ostroma alatt és az árukészletet ellopták, azonban - visszaigazolva, az egykori dolgozói juttatások létjogosultságát - az áruház újjáépítését maguk a hűséges kollégák kezdték meg. Nekik köszönhetőn már 1945 márciusában újra kitárta kapuit a Corvin, de az elkövetkező évtizedekben az egykori legenda már csak egy csúnya alumínium fallal borított szocialista áruház volt.

A homlokzatot díszítő muzsikáló-táncoló magyaros figurák és a szelencéjüket figyelmeztetően maguk előtt tartó Pandorák évtizedekig lefalazva várták, hogy újra eljöjjön az ő idejük. A Corvin épületében hamarosan Time Out Market nyílik, azonban a Párisi Nagy Áruház, amely a 2000-es években egy darabig a város legszebb könyvesboltjaként működött, szomorúan várja új funkcióját.

Az egykori nagyáruházak helyét pedig a rendszerváltás után hamarosan átvették az egymás után nyíló bevásárlóközpontok, ahol már senki nem lepődött meg azon, hogy a nők gardedám nélkül járnak „plázázni”.