Biró Zsombor Aurél: „Az, hogy a felszabadult zokogás közben én mitől érezzem magam férfinak, még megválaszolatlannak tűnik”
A nyaram egyik legjobb olvasmányélménye Biró Zsombor Aurél első könyve volt. A Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek egy huszonöt éves fiú felnövéstörténete, aki egy vízilabda válogatott, macsó apa és egy mindenre elszánt, „panelpunci” anya első fiaként ér a felnőttség kapujába. A regény központi témája a férfikép és a szerelem, ami egyszerre hazatalálás és háborús övezet. Narrátorunk kicsit Holden Caulfield (Zabhegyező): a jó duma és humor mögött ott húzódik az érzékenység és a szerettei iránti elkötelezettség. Miközben Zsombor felnőttként és íróként próbálja összerakni szülei válásának történetét, ő is először szerelmes lesz. 90-es évek, új férfikép, és az igazság keresése mind témái ennek a rendkívül élvezetes regénynek. Interjú.
„Nem akarok én az uszodában semmit, legfeljebb feloldódni a vízben, mint a klór” – vallja a főszereplő, Zsombor aki vízilabda edzéseken tanulja a farkastörvényeket: edző bá’ Adibosban osztja az észt a medence széléről, míg a csapattársak az öltözőben adogatják papuccsal a seggre pacsit. Eközben főhősünk suliidőben a Waldorfban keresi önmagát, és mire egyetemre megy író szakra, kész a tökéletes identitás koktél. A hús-vér szerzővel Biró Zsombor Auréllal beszélgettünk írásról, a férfi identitás kereséséről, és Z generáció kihívásairól. Zsombor ma próza-, film-, és drámaíró, az uszodába vagy edzőterembe pedig maximum ötletelni jár.
Íróként dolgozol teljes állásban?
Igen. Ez egy kivételesen szerencsés helyzet, amit próbálok minél jobban kihasználni. Most három nagyobb aktív projektem van: az egyik az Ellentétes alapállás c. nagyjátékfilm, amit én írok és Füzes Dániel fog megrendezni a Nemzeti Filmintézet támogatásával jövő ilyenkor. Ez egy sportfilmes elemekkel dolgozó testvérdráma: két ketrecharcos fiúról szól, akiket elválasztottak gyerekkorukban, de most, tíz év mosolyszünet után kezdeniük kell valamit egymással. A másik egy színdarab, 2031 a címe, Dohy Balázs rendező barátommal szoros együttműködésben írtam, és a Katona József Színházban mutatjuk be áprilisban. Emellett pedig novellákat írok, mert keresem a – hát nem is tudom, mit. Nyelvet, témát, hangot. Még nem tudom, hogy mi lesz a következő nagy prózai projekt.
A Visszatérő álmom hamarosan a harmadik kiadását éli, pedig csak 2024 májusában jelent meg. A regény hangvétele vicces, de nagyon intim és személyes is, és nemcsak azért, mert a főszereplőt ugyanúgy hívják, mint téged. Olyan mintha az elbeszélő a legféltettebb titkait mondaná el. Hogy vagy te ebben benne?
Igen, ez egy személyes, vallomásos könyv, de az, hogy egy szöveg személyesnek hasson, nagyrészt írástechnikai kérdés. Az én személyes megélésem a szöveggel kapcsolatban más. Persze, mikor először leírok valamit, az hat rám is érzelmileg. Amikor megírtam például a szakítás jelenetet a könyv végén, ami egy valós élményből táplálkozott, akkor közben bömböltem. Először. De utána, a második, harmadik, hetvennegyedik verziónál kikopik a személyes érintettség, és már csak a szöveget látom. Kikerülnek azok a dolgok belőle, amik csak nekem fontosak, és az marad benne, ami érvényes másoknak is.
Egy korábbi interjúdban említetted, hogy az egyik motivációja annak, hogy megírd a könyvet az volt, hogy megértsd a szüleidet. Ez sikerült?
Igen, de nem írás közben, hanem az írást körülvevő helyzetekben. Például anyámmal csináltam egy csomó interjút arról, hogy miért ment tönkre a házasságuk. Apukámmal ilyen beszélgetéseket nem lehet lefolytatni. Neki megvan a kétmondatos narratívája a bukott házasságáról, és ebből őt nagyon kizökkenteni nem lehet. Ez a regény sem igazán zökkentette ki ebből.
Apám vérbeli sportember, aki méltósággal tűri a győzelmet és a kudarcot is, viszont mindent ebben a perspektívában értelmez, neki győzelmekből áll az élet, és vereségekből, a saját válása is ilyen. Meg azt is gondolja szerintem, hogy méltatlan lenne, ha elkezdené szidni nekem az anyámat. Ez nem jelenti azt, hogy néha nem így tesz, de többségében a csendet választja. Most már a budapesti művész-értelmiségi mikrokozmoszban is otthonosan mozogva meglep, hogy mennyire más az, ahogy sportemberek a vereséget vagy megaláztatást eltűrik. Van valami tartásuk. Ezt szerintem a regényben is sikerült jól elkapni apám figurájában.
Van Beton.Hofinak (Schwarcz Ádám) egy olyan sora: „Csak annyira hazug, amennyire lehet őszinte.” A könyved is reflektál arra, hogy az igazság egy szociális dolog: a hallgatást és az elmondást az emberi viszonyok is befolyásolják. Ki mire kap engedélyt, mit engednek a szerepek.
Az az érdekes, hogy az irodalomelméletben, illetve tágabb értelemben a kultúránkban is felülbírálás alatt van, hogy mit gondolunk az igazságról. A mi generációnk azt tanulta meg a posztmoderntől, hogy a narratívák relatívak és általános igazság nincs. Hogy nem számít semmi, és nincs fekete-fehér, és a történelemnek amúgy is vége. Szerintem mostanra kiderült, hogy ezek hibás következtetések.
Apám is érthető, anyám is érthető, és mindkettőjüknek igaza van valahol, ahogy az öcsémnek és a nagyapámnak is, de ebből nem az következik, hogy semmi nem számít, hanem hogy mindegyik narratíva számít és mindegyik érdekes. Ez a sok kicsi igazság, az egymás mellett futó párhuzamos valóságok adhatnak ki egy nagyobb, univerzálisabb igazságot. És ezt az igazságot igenis keresni kell.
Marton Krisztián: „Akinek vannak látható különbözőségei, azt a többségi társadalom azonnal aktivista szerepbe tolja”
A férfiak közötti szövetség a Visszatérő álmomban és Füzes Dániellel két közös kisfilmetekben is (Az utolsó lélek az ördögé; Hogy ne győzzünk) az erőn, az agresszión, a falka szellemen keresztül kötődik. Ez a te generációdban így van még?
Szerintem mi vagyunk a váltás. Én 98-as születésű vagyok, mi még abban nőttünk fel, hogy egy férfi erős, határozott, tudja hogy mit akar és nem sír. Szóval innen indultunk, de aztán ahogy megérkeztünk a kamaszkorba és a felnőttségbe, ezek elkezdtek megváltozni. Nekünk nem harmincévesen kellett szembesülni azzal, hogy most már mások az elvárások. De szerintem a Z generációnak nincsenek kész válaszai arra, hogy hogyan kéne a férfiasságot megélni.
Mert oké, arról mindenkinek van véleménye, hogy milyen ne legyen egy férfi 2024-ben, de az, hogy milyen legyen, az még kicsit nyitottabb ügy. Most már lehet sírni, tök jó, de hogy a felszabadult zokogás közben én mitől érezzem magam férfinak, az még megválaszolatlannak tűnik. Szerintem a mi generációnk ezzel bajlódik most és erre születnek egyéni stratégiák. A könyv is ezt akarta feltérképezni.
Az is érdekelt ebben, hogy ez nem csak egy férfi probléma―a nemi szerepekhez köthető, hozott mintázatok és felülírható elvárások mindig közös ügyek egy férfi és nő között. Egyedül nem tudod meghaladni őket; vagy együtt tudjátok újraírni vagy sehogy.
A regény szól a te felnövéstörténetedről, a szüleid válásáról, és aztán az első szerelemről. Időben ezek teljesen külön történtek, de a narratívában a főszereplő kapcsolata és a szülők válása egymás mellett halad. Mi volt e mögött a szándék?
Az volt a kiindulási gondolatom a szüleim válásával és a saját szakításommal kapcsolatban, hogy jó lenne ezeket úgy megírni, hogy valami laza asszociatív kapcsolatban legyenek. Nem szerettem volna, hogy egy tanmese legyen, de azt se, hogy a kettőnek semmi köze ne legyen egymáshoz. Anyámék generációjának nem volt nyelve arra, hogy felfejtsék, miért viselkednek úgy, ahogy. Nekünk ez megvan – mást se csinálunk tulajdonképpen, mint hogy szétreflektáljuk a létezésünk minden pillanatát.
De önmagában ez nem jelent semmit. Egy csomó mindent értesz a világról, mégse tudsz másként működni. A futballpályán is hiába tudom, hogy mit kell csinálni, nem megy. Az önreflexió csak bizonyos határig tud elmenni. Utána már valamiféle mély szeretetre és kitartásra lenne szükség. És hát bennünk már nincs meg az az elhatározás sem, hogy ha én kiválasztok magam mellé valakit, akkor mindenáron vele fogok maradni.
Sári és Zsombor friss szerelmesek, amikor az elbeszélő ezt írja: „Nem fog ez a boldogság örökké tartani, tudjuk ezt mind a ketten, előbb-utóbb elfogy alólunk ez a kapcsolat akkor is, ha mindent úgy csinálunk, ahogy a nagykönyvben meg van írva.”
Ez a minta. Én ebből jövök, ezt láttam, ezt ismerem. És ha visszagondolok a gimnáziumi osztályomra, alig tudok olyan szülőket mondani, akik még mindig együtt vannak. Már nem az a toposz, hogy egyszerre öregszünk meg, hanem az, hogy ideig-óráig tart valami, ami szép és jó, de aztán vége lesz. Ugyanakkor ez nem biztos, hogy leminősíti a szerelem értékét. A regényem szerelmi szálára sem bukás-történetként gondolok, Zsombor és Sári mindennél fontosabbak egymásnak, minden konfliktusuk mögül kiérződik ez a mély szeretet.
Az, hogy szakítással végződik a történet, inkább annak szól, hogy én ezt látom magam körül. De lehet, hogy ha tíz év múlva beszélgetünk, akkor mást gondolok majd erről, mert egy másik életszakaszban már más irányba billennek ezek a döntések.
Fontos szerepe van a pénznek a regénybeli Biró családban. Kirajzolódnak a 90-es évek: hirtelen betolul a levegő, sok a lehetőség: a fojtogató panellégkörből kiszabadulni vágyó anya és a családdal Olaszországba igazoló apa is próbálkozik. A kapcsolatukban is fontos szerepet játszik a pénz. De aztán Zsombor is lenyúlja a nagypapa dugi húszezreseit. Hogyan mozgatja a pénz karaktereket?
Az egész regényben végighúzódik az a szál, hogy itt ebben az országban a középosztálybeli emberek, bár névleg középosztálybeliek, valójában folyamatosan a megélhetésért küzdenek, és minden kérdés ezen keresztül tematizálódik. Van egy jelenet a regényben, ahol Sári és Zsombor megpályázzák ugyanazt az írói ösztöndíjat, de végül csak az egyikük nyer.
Ez a konfliktus sem csak arról szól, hogy a fiú nyert, a lány meg veszített, hanem hogy a fiú számára az ösztöndíj lehetővé teszi, hogy teljes állásban azzal foglalkozzon, amivel szeretne, a lánynak viszont bérmunkát kell végezni. Nekem az a tapasztalatom, hogy így szivárog be a párkapcsolat szövetébe a középosztály végtelen anyagi kiszolgáltatottsága, a generációról generációra öröklődő pénzrettegés.
El tudod képzelni, hogy megírod ennek a regénynek a folytatását?
Nem, legalábbis most semmiképp. Nekem azok a szerzők szimpatikusak, akik nem elégszenek meg azzal, hogy megtalálnak valamit, és aztán azt gyúrogatják, görgetik egy életen át, hanem mernek kísérletezni, új dolgokat megcsinálni, akár adott esetben el is bukni. Mészöly Miklós például fontos szerző nekem ebből a szempontból: kifejezetten gyengének tartom egy csomó könyvét, néhányat meg nagyon szeretek, mert mindegyik teljesen másmilyen.
Ha elolvasod a Filmet és Az atléta halálát, talán meg se mondanád, hogy ezt ugyanaz a pali írta. Most én is valami olyat akarok letenni az asztalra, aminek nem lehet az első bekezdése alapján megmondani, hogy ja, igen, ez az a visszatérő álmos hülyegyerek.