Hogyan válik a transzgenerációs trauma művészetté? Ismerd meg Eva Beresin festő művészetét!

Forró nyári este van, tíz óra felé, kimászom alvó kisgyerekem alól és gyorsan esemest írok Évának, nincs-e túl késő, hogy felhívjam az interjúbeszélgetésünkhöz. Dehogy, küldi azonnal a választ, legyen-e Facetime, kérdi. Kemény napom volt, írom, rémesen nézek ki, nem terhelném vele. Oké, feleli, én se tetszem magamnak, de nálam ez mindennapos. Felhívom, és vinnyogva nevetünk ezen, holott ez az első alkalom, hogy beszélünk.

Nagyon örültem mikor megkaptam a felkérést, írjak róla, mert hallottam már róla, és vártam, mikor ismerhetném meg jobban. Tudtam, hogy Bécsben él, és izgalmas terek belsőépítészeként is dolgozik, a Naschmarkt egyik éttermében, a Neniben ettem is. Tudtam, hogy fest, de valahogy hobbiszerűnek hatott nála ez a dolog, mintha ez a magánügye lenne. Beszélgetésünkre készülve hosszan nézegettem a festményeit és kezdésképpen emailben küldtem pár kérdést, gondolatot, kértem reagáljon majd.

Arra, hogy áradó életszeretet van a képein, mély értése annak, hogy az élet furcsa, játékos, őrült és szabálytalan. És számomra árad róluk az is, hogy rendben van önmagával, tudja, hogy kicsoda, és hogy a sokféleképpen élhető életek közül, amikbe minden belefér, az övé, ilyen. Birtokolja, belakja, érzi, érti, éli. Ettől magabiztosságot sugároznak a képei, olyan nőt érzek mögöttük, aki stabil, tisztában van önmagával, és azzal, hogyan szeret lenni. Ezzel párhuzamosan a képein a figurák elnyúlóak, eltorzultak, groteszkek, mintha harag és düh is lenne önmagával szemben, egy kis nemszeretés.