Hogyan válik a transzgenerációs trauma művészetté? Ismerd meg Eva Beresin festő művészetét!
Forró nyári este van, tíz óra felé, kimászom alvó kisgyerekem alól és gyorsan esemest írok Évának, nincs-e túl késő, hogy felhívjam az interjúbeszélgetésünkhöz. Dehogy, küldi azonnal a választ, legyen-e Facetime, kérdi. Kemény napom volt, írom, rémesen nézek ki, nem terhelném vele. Oké, feleli, én se tetszem magamnak, de nálam ez mindennapos. Felhívom, és vinnyogva nevetünk ezen, holott ez az első alkalom, hogy beszélünk.
Nagyon örültem mikor megkaptam a felkérést, írjak róla, mert hallottam már róla, és vártam, mikor ismerhetném meg jobban. Tudtam, hogy Bécsben él, és izgalmas terek belsőépítészeként is dolgozik, a Naschmarkt egyik éttermében, a Neniben ettem is. Tudtam, hogy fest, de valahogy hobbiszerűnek hatott nála ez a dolog, mintha ez a magánügye lenne. Beszélgetésünkre készülve hosszan nézegettem a festményeit és kezdésképpen emailben küldtem pár kérdést, gondolatot, kértem reagáljon majd.
Arra, hogy áradó életszeretet van a képein, mély értése annak, hogy az élet furcsa, játékos, őrült és szabálytalan. És számomra árad róluk az is, hogy rendben van önmagával, tudja, hogy kicsoda, és hogy a sokféleképpen élhető életek közül, amikbe minden belefér, az övé, ilyen. Birtokolja, belakja, érzi, érti, éli. Ettől magabiztosságot sugároznak a képei, olyan nőt érzek mögöttük, aki stabil, tisztában van önmagával, és azzal, hogyan szeret lenni. Ezzel párhuzamosan a képein a figurák elnyúlóak, eltorzultak, groteszkek, mintha harag és düh is lenne önmagával szemben, egy kis nemszeretés.
Szembeötlő, mennyi humor, irónia van benne; rögtön a témaválasztásban, hogy mit tekint témának, mit tart olyannak, amit megfesteni érdemes, és láthatóan mindent! Könnyedség és élvezet van a képeiben, amiken mindennapi életjeleneteit látjuk, derűs hangvétel, poénkodó címadások, vidám energiák. Aztán váratlanul valahogy tétjük lesz, hirtelen megérezni bennük az élet nagy kérdéseit, egzisztencialista mélységek jönnek elő, a banális jeleneteket szorongás járja át.
Az is érdekes, írtam neki, hogy olyan sokféle témát érint, sokféle attitűdben, és ebből szabadság sugárzik, az, hogy számára a festés elsődlegesen azért van, mert öröm. Nem építkezik tudatosan, nem akar megfelelni a műkincspiac keretrendszerének, nem vágyik a művészeti világ elismerésére, hanem fest, és azért, mert neki ez így jó. Azt írta, ő maga is ezeket válaszolta volna, ezeket érzi fontosnak abban, amit csinál. Kölcsönösen örültünk, hogy ismeretlenül is így összehangolódtunk.
Festeni euforikus és magától értetődő
Eva Beresin 1955-ben született Budapesten, szeretetteli családba, ahol a művészet, a kreativitás, mint örömforrás természetes volt, fogász apja műgyűjtő volt, mamája pedig tervezői ambíciókkal bírt. Már kislányként nagyon szeretett rajzolni és festeni, apja azt tartotta a legfontosabbnak, hogy legyen művész és tartson is mellette, ha ez ennyire vonzza. Pesten kezdte művészeti iskoláit, majd egy fiatalkori szerelem vitte Bécsbe.
Mikor odakerült, a város még szürke volt, szinte nem is volt Nyugat, az Münchentől indult, de a nyolcvanas, kilencvenes évektől egyre izgalmasabb, kulturálisan színes, és nagyon jól élhető nagyvárossá vált. Éva design munkákat vállalt, táskákat tervezett és gyártott Pataki Ágival, műalkotás színtű bőröveit a legmenőbb helyek árulták. Pár év múlva megismerte második férjét - megmelegszik a hangja, ahogy róla mesél – neki hifiüzlete volt a belvárosban, aminek egy részét Éva galériává alakította át, kiállításokat csinált, illetve bőven a coworking feltalálása előtt létrehozott itt egy közösségi teret, ahol grafikusok, egy fotós és egy zeneszerző béreltek helyeket, inspiráló közeg volt.
Nádas Péter:„A legújabb magyar irodalomban a nők pozíciói meglepően erősek”
Éva minden életszakaszában festett. Vázlatokat sose csinált, amint megvolt az ötlet már kezdte is képet. Festeni egyszerre euforikus és magától értetődő. Evidens, állandó. Már elmúlt ötven, amikor egy kurátor megkereste, foglalkozni szeretne vele. Ezt nem sértetten meséli, egyszerűen csak megosztja. Őt kizárólag a figurális festészet érdekelte, nála alakokat látunk, értelmezhető történetekben; a festészet friss történetében ez jópár éven át nem volt divatos.
A fura alakok titka
Évát viszont mindig is emberi alakok belső képei vitték a vásznai elé. Ha tehetek egy kitérőt; itt most jól meg lehet érteni, hogy alkotni, létrehozni azt, ami belülről mozgat, nem olyasvalami, amit elvárások, a piac, az elképzelt siker aktuális trendjei mentén ide-oda lehet csavargatni. Vagy persze lehet, de minek, azokból hiányzik is az igaziság, valami erő, energia. „Engem gyerekkorom óta konzekvensen ezek a figurák üldöztek, nem hagytak bármi mást teremteni.
Ha visszaemlékszem, nem értettem, miért, csak nagyjából tíz évvel ezelőtt kezdett összeállni bennem, miért, honnan származhatnak ezek a kreatúrák. Akkoriban kezdtem tudatosabban foglalkozni a családom történetével. Egész konkrétan anyám halála után elkezdtem feldolgozni a naplóját, amit 1945-ben, a felszabadulás után, Auschwitzból való, hónapokon át tartó hazatérése alatt írt. Egyfelől semmi különös, ismerős fordulatok, de az, hogy a mamámról van szó, hogy ő milyen körülmények közül szabadult - nem kell mondanom milyen érzelmekkel töltött el.
Hónapokig semmi mással nem foglalkoztam, csak a kérdéssel, hogyan lehet ezt a történetet a mindannyiunk által ismert képek nélkül elmesélni. Rájöttem, hogy azt a normális életet kell megmutatni, ahonnan ezek az emberek ki lettek szakítva, ennek van a legdrámaibb ereje. Fotókat találtam róla, a deportálás előtti mindennapjaiból, amik pont ezt, az ő normalitását mutatták. Ezeket fordítottam át festményekbe, e szériából állt össze egy nagy projekt, önálló kiállítás és egy könyv.
Egész lavinát indított el ez bennem, hirtelen megértettem, milyen fontos, honnan jössz és az egész addig nem ismert epigenetika elkezdett minden, eddig fel sem tett kérdésre válaszolni. Megértettem, miért ezek a fura alakok népesítik be a gondolataimat kiskorom óta, ráláttam a szüleimre, a neurotikus, annyi félelemmel teli párra, akik csupán hat és tíz évvel a velük történtek után világra hoztak minket a nővéremmel. A mi életünk mai perspektívájából nézve, ez szinte hihetetlen vállalás.
Összeállt, miért rajzolok állandóan kiskorom óta, és miért ezt” - meséli. Mamája naplóját hosszú téli hónapokon át dolgozta fel. Semmi mást sem csinált. Beszkennelte a lapokat, felnagyította és minden egyes szót maga is áthúzott kézzel, ceruzájával követte a betűk kanyarait és került bele anyukája átélt és megfogalmazott érzéseibe. Gyönyörű a könyv, ami ebből született – Anyám naplója, kilencvennyolc oldal, Verlag für Moderne Kunst, 2020 - a festményeiből rendezett kiállítás nagyon sokakat megérintett.
Anyukája textilterveiből megmaradt egy pici darab, a motívumot szőnyegszerűen ismételve megszövette ezt, a galériában erre tették a képeit. Később új műtárgy, egy szobor született a családi történetmesélésből. Éva előkereste a fotót, amit ő csinált apja Leica kamerájával a tizenötödik házassági évfordulójukat ünneplő szüleiről.
Nagy lehetőségek nyílnak meg előtte
Életnagyságú szobrán imádott anyukája és apukája betonfigurákként ülnek egy fotelben, emlékezetből mögéjük festette a családi műgyűjtemény pár jelentős darabját. Ekkor már Bécs egyik legjobb galériája, a Charim képviselte, és közben máshol is kinyílt előtte a világ. Önmaga szórakoztatására indította Instagram-profilját, ahol váratlanul sokan nézik és reagálnak festményeire.
A legnagyobb rajongója egy amerikai művészeti szakember Kenny Schachter lett, aki nemcsak saját gyűjteményébe vásárolt Éva képeiből, de szinte egyik napról a másikra láthatóvá tette őt a nemzetközi galériás és gyűjtői világ felé. Nagyon felpörögtek az események, legutóbb egy Los Angeles-i kiállításáról írta az egyik legnevesebb magazin, az Artforum, hogy látni kell. És úgy tűnik ez csak a kezdet. Rangos vásárok, kiállítási lehetőségek nyílnak meg, Jerry Saltz a New York-i műkritikus-legenda, akit a nemzetközi művészeti életből félmillióan követnek, figyelik, ő mire figyel, már többször is posztolt Éva képeiből.
Irtó felszabadító nézni a festményeit. Mindent el szabad mesélni magamról, és ahogy a világot látom, függetlenül attól, megfelel-e bármilyen szépségideálnak.
Képein megmutatja, hogy bakancsot vett szoknyához, hogy bénázik a telefonjával, hogy az élet szorongató sokszor, sőt alapvetően az, de a wiener schnitzel jó dolog, a kutyák mélyen szeretnek, a műteremben nagy a munka, kilakkozta a lábkörmeit, vagy kedvenc parfümjét fújta éppen.
Másfél évvel ezelőttig nem tudtam kimondani, hogy művész vagyok. Pedig ezt így hívják, amiről én szólok.
Tulajdonképpen abban vagy, mondom neki, amibe apukád kiskorodban olyan jól megerősített, amiben támogatott, hogy csináld, ne hagyd abba. Megértette veled, hogy neked ez a dolgod, ez vagy te. Ezért se vagy elszállva ettől a sikertől és ezért se voltál sose szomorú, ha sokáig nem érdekelt másokat, amit festesz. Te a helyeden voltál. Csendben, magától értetődően. Végig.
Mostanra már szinte éjfél van és még mindig dumálunk a telefonon, interjún kívüli dolgokról is. Néha exkuzálja magát, hogy a nyelv, amin beszél egyszerre magyar, német és angol, nem baj, tökéletesen értem. Hangosan nevetgélünk, megállapítjuk a hasonlóságokat, eddig sose össze nem ért életeink számos kapcsolódási pontját. Menj aludni, mindjárt ébreszt a kicsi fiad, javasolja. Megyek is, tudom, hogy úgyis folytatjuk még.