Béres Bence: a színész, aki zavarban van a tapsrend alatt
Béres Bence két éve a budapesti Katona József Színház tagja, számos olyan előadásban látható, amely a fiatal közönséget is becsábítja a nézőtérre. A Katona Kantinjában találkozunk délután, este az Extázis megy, a beszélgetés előtt egy héttel pedig a Radical Relax premierjét tartották.
Tudtam, hogy Bence nem kifejezetten szereti az interjúhelyzeteket, de nyitott és kedves személyiségének köszönhetően hamar túlléptünk a kezdeti zavaron.
Mennyire lett második otthonod a Katona? Az már önmagában beszédes, hogy a Kantinban beszélgetünk – túl azon, hogy este előadásod lesz, és így ez a legpraktikusabb.
A kezdetektől komfortosan és biztonságban érzem itt magam. Nem tudom, hogy ez a falaknak, a vibe-nak vagy az embereknek köszönhető-e... Bár még mindig van társulaton belül pár kolléga, akivel nem dolgoztam, nem próbáltunk együtt. Amíg egy-egy munka erejéig megismersz mindenkit, az akár több évbe is beletelik.
Milyen új találkozásaid lesznek az évadban?
Vizi Dáviddal, Tasnádi Bencével és Fekete Ernővel most dolgozom majd először együtt egy próbafolyamat alatt, bár Bencével már játszottam egy beugrásnak köszönhetően. A Kamrában mutatjuk be Biró Zsombor Aurél 2031 című darabját Dohy Balázs rendezésében.
Biró Zsombor Aurél: „Az, hogy a felszabadult zokogás közben én mitől érezzem magam férfinak, még megválaszolatlannak tűnik”
Néhány hónapja interjúztam Tarnóczi Jakabbal, a Radical Relax rendezőjével. Akkor épp az olvasópróba előtt voltatok, felvázolt egy képet, hogy nagyjából milyen előadás várható. Mennyit változott a bemutatóig a darab ahhoz képest, ahonnan elindultatok?
Mindig az az élményem, amikor az utolsó másfél hétben bekerül a díszlet, felvesszük a jelmezeket, hogy szinte elfelejtem, mi történt előtte az elmúlt hat hétben. Van egy handycamem, néha videózgatok vele, a Magányos emberek főpróbahetén végig forgattam. Érdekes visszanézni, hogy egyik nap még jelzéscsíkok és kamufalak között melegítőben és próbaruhában mászkálunk, másnap pedig kisminkelve, jelmezben egy másik világba kerülünk.
A Radical Relax látványa a nézőtérről is elég erős, hát még milyen lehet testközelből, a színpadon...
Rajtam van egy paróka, ami már önmagában nagyon meghatároz. Ilyen Mentes Julcsi haja is vagy Rujder Vivi tetkói. Hirtelen megszületnek azok az alakok, akiket eddig a civil ruhában próbáltunk. Sokat ad hozzá, főleg egy ilyen előadásnál, amit erősen meghatároz a látvány.
Egyáltalán nem parókaszerű. Az ötödik sorban azon gondolkodtam, hogy egy év alatt, az Extázis premiere óta hogyan nőhetett meg ennyire a hajad.
Nagyon jól megcsinálták, még tükörben is erős... Ha ügyesen teszik fel, el is felejtem, hogy rajtam van. Para. (nevet.) Nagyon hosszú, egy idő után elkezd zavarni, hogy folyton belelóg a szemembe. De szeretem.
Ha már megemlítetted a párodat, Rujder Vivit, milyen szűrőn át látod őt a színpadon?
Ez biztos mindenkinél másként van. A Megrág, kiköpben egy tőlünk eléggé távol álló színészpárt játszunk. Amikor kijövünk az előadás végén olyan, mintha aznap először találkoznánk. Fura élmény. Egy perccel előtte még elküldjük egymást a francba, sírás, sötét, taps, és kint az öltözőben egyből visszakerülünk a való életbe. De azért, ha ránézek a színpadon, én őt látom, nem mondom, hogy arra a két órára elfelejtem, hogy ő van – vagy, hogy mi vagyunk. Az mindig van. Tudjuk ezt úgy kezelni, hogy a munkánk része.
Az Extázisban előadás előtt és szünetekben felmehetnek a nézők hozzátok a színpadra. A te habitusoddal ezt milyen megélni?
Nem könnyű, de ilyen szempontból az Extázisban én egyszerűbb helyzetben vagyok. Az előadás elején, amikor először feljönnek a nézők, szerepem szerint már egy terápián ülök a pszichológusommal, akit Dankó István játszik. Mi már egy intim helyzetben vagyunk, szóval, ha valaki odajön és hozzánk szól vagy fotózkodni szeretne, azt mi ki tudjuk zárni és egymásra figyelünk. Nem kell interakcióba lépnünk a közönséggel feltétlenül. Akinek más feladata van, például ételt oszt, táncol vagy egyedül ücsörög, annál már más a helyzet.
Én alapból félek a nézőktől. Nem rosszból, szeretem őket, jöjjenek... (nevet.) Csak, mint ember zavarban vagyok. A tapsrendnél is, utána is. Nekem egy faladat volt úgy elkezdeni valamit, hogy azonnal az aurámban vannak.
Ettől függetlenül jól esik, ha előadás után valaki odamegy gratulálni?
Ha valaki kedves és gratulál, az jól esik, de közben zavarba is jövök.
Jakab szeret kísérletezni a színházi formával, hogy mi az, ami belefér, mi az, ami nem. Van, hogy azt kell neki mondani színészként, hogy ez sok lesz? Mennyire párbeszédjellegű a munka?
Abszolút az. Ideális esetben a színész-rendező viszonyban a bizalomnak alapvetésnek kell lennie és ennek a része, hogy legalább egy próba erejéig megnézzük, hogy amit kér vagy kitalált, az működhet-e. A nézők színpadra engedéséről nagyon sokat beszéltünk. Aztán az első előadások után kielemeztük az estéket. Mit mondjuk egy adott helyzetben, ha mondjuk sok egy néző? Jakab mindig velünk együtt fejtegette ennek a határait. Nyitottság és párbeszéd is van.
Hozzád az Extázis vagy Radical Relax témája áll közelebb?
Jelenleg a Radical Relaxé. Azt hiszem, Jakabbal hasonló dolgok foglalkoztatnak minket. A Magányos emberek alatt ismertem meg, akkor nagyon abban a problémakörben voltam civilként is. Az Extázisnál is ez volt a helyzet. Most pedig nagyon jól esett a Radicalon dolgozni. Nehéz róla beszélni, egy nehezen megfogható, univerzális dolog. A Magányos emberek és az Extázis között szorosabb összefüggéseket látok, de igazából mindhárom előadás alapkérdései ugyanazok. Legalábbis számomra.
Izgalmas, ami most veletek a Katonában történik. Társulaton belül is ennyire érezni a kifelé erősen ható fiatal energiákat?
Erre talán Vivi vagy például Dávid jobban tudna válaszolni, ők régebb óta itt vannak, én már ebbe csöppentem bele. Többen érkeztünk egyszerre, néhány év alatt 8-9 fiatal.
Az Extázis egy korosztály szorongásairól mesél. Benned oldott fel bármilyen szorongást a próbafolyamat?
Nagyon ismerem Ábel – a srác, akit játszom – problémáit, de addigra én ezeken már túl voltam. Nekem az előadás vége azt sugallja, hogy ha egymásba kapaszkodnánk, empatikusak lennénk, akkor nem lenne olyan nehéz ez az élet. Volt ennél sokkal rosszabb a világ. Persze nem akarom elbagatellizálni, mert nagyon szorongató és nyomasztó dolgok történnek, sokszor okkal tekinthetünk aggodalommal a jövőbe.
Csak, ha mindenki szorong – és sokan azt se tudják, hogy pontosan mitől – akkor kialakul egy kollektív félelem, és az vezet mindig a legrosszabb dolgokhoz. De ha egyenként megpróbálnánk nem félni, talán ezt a kollektív parát is vissza tudnánk húzni. Ez nehéz, nem tudom, hogyan kellene.
Ha van időd kiszakadni innen a színházból, mit csinálsz?
Naponta meditálok. Ez főpróbaheteken nem mindig sikerül, de ha egyszer profi leszek, akkor már ez sem lehet akadály. Viviennel vagyok. A barátaimmal vagyok, akikre kevesebb idő jut. Zenélek és nagyon szeretek utazni. Ez az egyetlen nagy problémám ezzel a színház dologgal, hogy nagyon kötött. Nem lehet havi pár napot eltűnni külföldre, néhány hetet élni Balin vagy Norvégiában. De nagyon szeretek külföldön lenni, feltölt.
Ha most elutazhatnál valahova, hová mennél?
Norvégiába. Egy ideje a dilim. Sőt már közös dilink Vivivel. Szinte szakértő vagyok, annyit olvastam a témában. Oda akár egy hónapra is jó lenne elmenni, hatalmas ország, tele csodálatos helyekkel. Nem tudnék választani, hogy melyik részére mennék leginkább.
Ennyire szereted a hideget?
Decemberi gyerek vagyok. A nyarat nem annyira szeretem, sokkal inkább a telet. És a vizet. Így ez a fürdős része nyáron azért feltölt. Júliusban Andalúziában jártunk: napsütés, 22-23 fok és hideg tenger, az nagyon jó volt. De ez a budapesti nyári meleg pokol, tűz a beton.
Szakmai ártalom, hogy pont ilyenkor van a legtöbb szabadidőd.
Igen. (nevet.) De közben meg borzasztó lenne negyven fokban színházat csinálni. A mostani a legjobb színházi idő.