Benedek Mari számára a jelmeztervezés az önkifejezést jelenti

A moszkvai Szurikov Képzőművészeti Akadémián kezdted a felsőfokú tanulmányaidat – bár, végül hazai pályán szereztél diplomát díszlet és jelmeztervező szakon. Tudtál elég jól oroszul?

Mivel édesanyám orosz származású, otthon magyarul és oroszul is beszéltünk. Szüleim Szentpéterváron a Színművészeti Egyetemen ismerkedtek meg, édesapám rendező szakra járt, édesanyám, színész szakon tanult. Diplomázásuk után Budapestre jöttek, összeházasodtak és mi a testvéreimmel mindhárman itt születtünk. A Képző és Iparművészeti gimnáziumba jártunk középiskolába, ahol nagyon jó művész tanáraink voltak. Nekem az iskola művészi közege és az élet, összemosódva egy új, izgalmas kinyíló világot jelentett.

Moszkvába mentél továbbtanulni, ami abban az időben nagy váltást jelenthetett.

Itthon nem volt még díszlet-jelmeztervezés szak, úgyhogy jelentkeztem a moszkvai Szurikov Képzőművészeti Akadémiára, ahova egyből felvettek. Innen nézve azt gondolom, hogy tanulságos és hasznos egy fiatalnak kiszakadni a védőhálóból és újfajta, önálló életbe kezdeni, de ha visszagondolok az akkori énemre, vágyakoztam haza, az érzelmi életem hazahívott, úgyhogy 2 év után, itthon, a Képzőművészeti Egyetemen folytattam tanulmányaimat, ahol akkor már elindult a látványtervező szak, itt szereztem diplomát.

Miért a jelmeztervezésnél kötöttél ki?

A színház díszletgyártó műhelyeiben nem mindig tudtam meggyőzni a lakatos, asztalos szakembereket a technikai elképzeléseimről és ők sem mindig engem a nehézségekről, ezért inkább a jelmeztervezést választottam.

Otthonosabban mozogtál a színházi varrodákban?

Persze, mindig pontos tervet készítek, ha varroda készíti a jelmezt. Megbeszélem a szabásszal az összes részletet és a színészeken a ruhapróbákon még kérek korrekciókat, hogy a színész karakterével, alkatával együtt, úgy jöjjön létre a jelmez, ahogy kitaláltam.

Mi volt az első darab, amiben dolgoztál?

Még egyetemistaként, a La Mancha lovagja az Ódry Színpadon, a Vas utcában. Addig csak elméleti szinten, papíron terveztünk az egyetemen, de a rendezővel, színészekkel folyó munka teljes mértékben beszippantott. Az első nagy munkám a Hair c. musical volt, Sándor Pál rendezésében.

Hazaérkeztél?

Valószínűleg igen. A szüleim is színházban dolgoztak, édesapám a József Attila Színház rendezője volt egy életen át, gyerekkorunktól kezdve mindig vittek a bemutatókra a testvéreimmel. Az édesanyám a Madách Színház dramaturgja volt, onnan ment nyugdíjba.

A kezdeti eufória máig kitart?

Igen, imádom a színházat!! Az az igazi kihívás, amikor a rendezővel közösen gondolkozva, elemezve a darabot, eljutunk oda, hogy megfogalmazzuk, miről szeretnénk beszélni az előadásban. Ezután kitalálom, hogy számomra mit jelentenek vizuálisan az egyes szereplők és persze az összkép.

A fentiek jegyében mire emlékszel vissza a legszívesebben?

Több kedvencem van, de pl. ilyen volt a Millenárison a Mozart-maraton, Kovalik Balázzsal A Figaro házassága, a Cosi Fan Tutte és a Don Giovanni. Forradalmi volt…

Mitől volt az?

Az előadás nagyon friss, újító szellemiségű volt, sok fiatalt levett a lábáról, Kristófot, a fiamat is, aki akkor még gimnazista volt. Nagyrészt Kovalik Balázs Zeneakadémiai növendékei voltak a szereplők. Balázzsal legutóbb Budaörsön a Liliomot az ő átiratában vittük színre, de dolgoztunk együtt az Operában is többször, például a Mefistofele, Fidelio, Xerxes, Peter Grimes színrevitelében.

Milyen máig tartó szakmai egymásra találások adódtak még a pályádon?

Zsótér Sándor és Horváth Csaba is olyan izgalmas, korszerű, egyedi, érvényes előadásokat hoznak létre, amihez nagyon jó kapcsolódni. Ilyen volt a Pesti Színházban a Hazug című bemutatónk legutóbb Horváth Csaba rendezésében. Az ő Goldoni-ja 2024-ben is megszólította a közönséget, ahogy a Woyzeck című musical is Tom Waits zenéjével. Ez a bemutatónk májusban volt, Székesfehérváron a Vörösmarty Színházban. Valló Péterrel is szeretek dolgozni például a Vígszínházban a Barátom Harvey vagy a Krum c. előadás is emlékezetes.

Zsótér Sándort is említetted az alkotói párosaid sorában.

Igen, az ő átiratában és rendezésében áprilisban mutatták be Nagyváradon, a Szigligeti Színházban az Alice Csodaországban-t. Nem gyerekelőadást akartunk csinálni, Zsótérral hosszan, sokat beszélgettünk, olykor szócsatákig menően, hogy megfejtsük a magunk számára ezt a furcsa, szürreális darabot.

Hogy kerültetek Nagyváradra?

Novák Eszter, a nagyváradi Szigligeti Színház magyar tagozatának művészeti vezetője hívta meg Zsótér Sándort és az ottani színészekkel dolgoztunk.

Sok más helyen is megfordultál külföldön a jelmezeiddel, többek közt Moszkvában is.

Igen a Mester és Margarita Szász János rendezésében tizenhárom éve megy az ottani Művész Színházban. Dolgoztam például Münchenben, Osloban, Chemnitzben, Zágrábban, Rijekában, Marosvásárhelyen és itthon sok városban, Szombathelyen, Szegeden, Debrecenben, Miskolcon, Pécsett, Szolnokon, Nyíregyházán, Székesfehérváron is. Mindegyik színház hátul, a színpadon és rendszerében szinte azonos, ami ismerős, otthonos érzést okoz és szeretnivaló a speciális színházillat is.

Mennyire fontos számodra az öltözködés a hétköznapokban?

Szeretek öltözködni, fontos számomra az innováció.

Üzenni is akarsz valamit?

Üzenetre nem gondolok, szeretek örülni az újításoknak és igyekszem magam jól érezni a ruhákban, nemcsak kényelmi, de vizuális értelemben is. Szeretem a színeket, a vagány mintákat...

Mesélted, hogy nem csak a lakásbelső kialakítása volt fontos számodra az otthonosságot illetően, de extrém elvárásaid voltak a lakhelyválasztásban is.

Utólag jöttem rá, hogy lakásnézőben ami igazán levett a lábamról, hogy épp olyan meredek utcában találtam meg az otthonomat, épp olyan zöldövezetben, amilyenben gyerekként felnőttem.

Visszatérve a szakmádra: a varrodai fázist sok minden megelőzi, amiről még nem esett szó.

Amikor a darabot és a szereposztást megkapom, már úgy olvasom el, hogy magam előtt látom a színészt, a szereppel egybeolvadva, ami a rendezővel való közös gondolkodás után rajzolódik ki pontosan. Lehet a hangsúlyokat különböző irányokba eltolni, felruházni újabb jelentéstartalmakkal, attól függően, hogy mit szeretnénk közösen megfogalmazni.

Mennyire kíván intimitást ez a fázisa a munkádnak?

Sokszor kicsit pszichológusnak is kell lenni, megérteni, ha például egy színész valamit másképp gondol vagy lát, megbeszélni, meggyőzni arról, hogy mit, miért szeretnék láttatni úgy, ahogy megterveztem.

Mi a legizgalmasabb a munkádban? Dióhéjban.

Mindig mindent a nulláról kell újra gondolni, egy darabbal foglalkozunk pár hónapot, és ahogy a semmiből létrejön egy produkció, az fenséges! A meglepetés, az izgalom, a kihívás az újabb felkérés, újra együtt gondolkodni a különböző rendezőkkel, a különböző színházakban, ennél nincs izgalmasabb!