Hol vannak az érzelmileg érett férfiak? Kritika a Bármit, csak ezt ne című sorozatról
Szeptember 26-án debütált a Netflix új romantikus vígjátéksorozata, a Bármit, csak ezt ne (Nobody Wants This). A komplikált szerelmet középpontba állító széria megérdemli a romantikára vágyó nézők figyelmét, noha vannak gyerekbetegségei, de reméljük, hogy ezt a következő évadokban kinövi majd.
Harmincéves, romantikus lelkű nőként több tucatnyi szerelmes vígjátéksorozatot végignéztem már. Belefutottam nagyon jól sikerült produkciókba, amikből még tanultam is, de volt bőven olyan széria is a streamingszolgáltatók és a tévécsatornák kínálatában, ami után szerettem volna visszakövetelni az elvesztegetett óráimat. Az elmúlt 5-10 évben sajnos az utóbbiból volt több, így egyre szkeptikusabban vontam fel a szemöldököm, amikor egy-egy új sorozat tűnt fel a horizonton és azt ígérte, hogy ez most más, mint a többi.
A Bármit, csak ezt ne azonban visszaadta a műfajba vetett hitemet, még ha csak tíz rész erejéig is. Humoros, aktuális problémákat feszeget és fenntartja a néző figyelmét, a tíz 20-30 perces epizód pedig egy hétvége alatt megnézhető.
Mit kaphatsz egy olyan filmtől vagy sorozattól, amit már százszor is láttál?
Bármit, csak ezt ne - vagy mégis?
Az alapsztori szerint Joanne (Kristen Bell) a sorozat címében olvasható, szexről és párkapcsolatokról szóló podcastet vezeti húgával, Morgannel (Justine Lupe), melynek állandó témái előbbi balul sikerült ismerkedési sztorijai. Műsoruk egyre nagyobb hallgatóbázisra tesz szert, és bár itthon még ma is szinte elképzelhetetlen, hogy valaki podcastelésből éljen meg, ez a tengerentúlon nem ördögtől való ötlet, a testvérpárnak is egyre inkább bejön.
Megismerkedik a kapcsolatából épp frissen kilépett, nem mellesleg rabbiként dolgozó Noah-val, akivel - ahogy azt mondani szokás - nem is különbözhetnének jobban. Nemcsak a személyiségük az, ami teljességgel eltér a másikétől, hanem az életük is összeegyeztethetetlennek tűnik. Míg Joanne szókimondó, gyakran tiszteletlen és igazi feminista, addig a konzervatívabb, csupaszív Noah célja, hogy főrabbi lehessen, szigorú zsidó családból jön, akik nagy része elutasítja a lányt.
Bár a szituációból adódna, hogy óriási félreértések, veszekedések és békülések legyenek benne, ahogy az a romkomokban szokás, a Bármit, csak ezt ne-nek sikerült valóságossá tennie a helyzetet - valószínűleg azért, mert a forgatókönyvet jegyző Erin Foster a főszereplők párkapcsolatát bizony saját és férje románcáról mintázta.
Brody és Bell között elképesztő a kémia, hiába is tagadnám, első csókjukat, kétszer tekertem vissza, annyira tökéletes jelenet volt. Ami viszont meglepett, hogy amikor a sorozat végeztével rákerestem kettejük interjúira, a képernyőn látott szikrázásból semmit, de semmit nem láttam köztük.
Ide nekünk az érzelmileg érett férfiakat!
Adam Brody már a kétezres évek eleje óta testesíti meg a tökéletes sorozatbeli pasit, legyen szó Dave-ről (Szívek szállodája), vagy Seth Cohenről a Narancsvidékből. Eltelt húsz év, és az általa alakított Noah pedig úgy tökéletes partner, hogy embernek egyáltalán nem az. De humoros, őszinte, sebezhető és esendő, és ami a legfontosabb: nem akarja megváltoztatni Joanne-t, és olyan érzelmi intelligenciáról tesz tanúbizonyságot epizódról epizódra, hogy nem csoda: az X-en és a Threadsen is felhasználók tucatjai teszik fel a kérdést, vajon hol vannak a való élet Noah-jai?
Hol vannak azok a férfiak, akik mellett nem kell soknak, idegesítőnek, túl hangosnak éreznünk magunkat?
A produkció jól példázza, hogy nem kell tökéletesnek lenni, vagy tökéletesen, kirakósdarabok módjára passzolni, bátran cipelhetjük a múltból hozott csomagunkat, ha olyan partner van mellettünk, akivel aztán ezt lerakhatjuk. (Természetesen senkit sem buzdítanék arra, hogy egy párkapcsolattól várja korábbi sérelmei, traumái varázsütésszerű módon való megoldását, hiszen ezekhez mély önismereti munka szükséges, csupán arról van szó, hogy ez megértő partnerrel ez sokkal könnyebb). Ezt a sorozat azért is tudja jól megmutatni, mert a főhőseink a harmincas éveik végén, negyvenes éveik elején járnak, sok-sok korábbi tapasztalattal, traumával, előítélettel rendelkeznek.
Óvatosan a sztereotípiákkal
A kritikában lennie kell negatívumnak is, ugye? Következzen hát most ez, vagyis a néhol félrement reprezentáció. Nem vagyok otthon a zsidó kultúrában, így csak a fórumokra, véleménycikkekre támaszkodva tudtam megítélni, hogy mennyire jól (vagy rosszul) mutatja be a sorozat a vallás gyakorlók életét, szokásait. Jessica Radloff az amerikai GLAMOUR egyik szerzője azt írta, hogy bántja, ahogy a zsidó nőket szigorú, hideg, elutasító hárpiákként mutatja be a sorozat, erősítve ezzel az őket megbélyegző sztereotípiát.
Valószínűsítem, hogy Noah édesanyja, sógornője és a közösség többi hölgy tagja a poénforrás kedvéért lett ilyen formán megjelenítve, plusz így jól lehetett szemléltetni, mennyire különbözik tőlük a szabadelvű, ateista Joanne. Noah sógornőjéről, Estherről például nekem egy az egyben az amerikai tinifilmek középiskolás menő csajai jutottak eszembe, akik gyönyörűek, de kibírhatatlanok és megkeserítik a főszereplő életét - márpedig a valóságban egy nő sem ilyen egydimenziós. „Miközben tetszik Noah elkötelezettsége a zsidóság mellett, és az a tény, hogy ő az egyik legjobb tévés pasi, akit egy ideje láttam, ugyanezt nem mondhatom el a sorozat többi zsidó karakteréről - elsősorban a nőkről.” - írja Radloff.
„Irányító, házasságra éhes nőknek tűnünk, akik vacsorapartikat akarnak szervezni, és elidegeníteni mindenkit, aki nem osztja ugyanezeket az álmokat.” A cikkben később hozzáteszi, hogy a sorozat az idő előrehaladtával árnyalta ezeket a karaktereket is, így számára is volt értelme tovább nézni.
E cikk írásakor érkezett a hír, hogy berendelték a második évadot, így kíváncsian várom, abból mi fog kisülni, tartják-e majd a színvonalat, vagy sem.