Neves galériákban tartott kiállításai helyett barátaival méri sikerét Barabás Zsófi festőművész
Barabás Zsófi festményei már megjárták az Egyesült Államokat és Japánt, művei néha irodákat, gyakrabban pedig gyűjtőinek otthonát díszítik – és persze saját tervezésű gyerekkönyvének a lapjait. A belvárosi műtermében beszélgethettem a kortárs magyar festészet egyik legsokszínűbb és legizgalmasabb alkotójával.
Egy átlagos napon Zsófi otthonról átmegy a Gerlóczy utcai műtermébe és a teljes napot alkotással tölti. Hat-nyolc képen dolgozik egyszerre, szerinte önmagukban is érvényesülnie kell a műveknek, de az alkotás folyamatát segíti, ha közben ránézhet a sorozat többi darabjára is. Rákérdezek, hogy akkor is alkot-e, amikor éppen nincs meg a flow érzés?
Erre nevetve válaszol: „De hát én úgy érzem, hogy folyamatosan flowban vagyok!” Sőt, saját bevallása szerint még sosem élte meg azt a bizonyos alkotói válságot sem. Köztes időszakokban, ha éppen nincs kiállítás vagy kevesebb az érdeklődés, Zsófit akkor is egy saját mantra hajtja: "hiszek abban, amit csinálok".
Koncentrált érzet
Miközben a könyvespolcok előtti fotelekben beszélgetünk, Zsófi elővesz pár albumot, megmutatja az íróasztalán uralkodó rendezett káoszt és mesél a képeiről. Ha a festményeire gondol, akkor valós emlékképek jelennek meg előtte: emberek, helyszínek. Később a vásznon már pasztell színű absztraktokká mosódnak ezek az emlékek.
Ismerd meg a Szimbio lab-et
Mielőtt a festős szoba falán lógó hatalmas képet kezdené elemezni, megkérdezi, én mit látok. Nehéz helyzetbe hoz, a geometrikus és organikus formákban nem könnyű koherens jelentést találni; azt mondom én érzéseket látok.
Zsófi elmagyarázza, hogy a képet egy Szentendrén töltött nap után festette; az egyik forma ő, a másik egy barátja. A képen megjelenő egyes színek részben a tájból részben akár egy ruhadarabból kerülnek bele a képbe. Megkérdezem baj-e, hogy magamtól sose ismertem volna fel a képen ábrázolt jelenetet, mire Zsófi megnyugtat: dehogy baj. A festményeiben nem az a lényeg, hogy ismerjem a történetét, vagy hogy ugyanazt lássuk – hanem hogy lássam a valamit, a koncentrált érzetet.
„Nagyon szeretem ezt csinálni” - jelenti ki egyszerűen Zsófi és hiszek neki. A műtermét padlótól a plafonig a készülő festmények uralják, a pár tíz centistől egészen a két méter szélesekig mindenféle méretű, színű, hangulatú képeket találni. Grecsó Krisztián egyszer „vizuális naplóként” jellemezte Zsófi munkásságát. Az interjú közben elővesz egy stóc jegyzetfüzetet, minden lapján geometrikus és organikus formák kavarognak, dátummal és helyszínnel jelölve.
Zsófi azok közé a szerencsés művészek közé tartozik, akik akár a révfülöpi nyaralásuk közben is képesek izgalmasat alkotni – a skicces „naplóbejegyzéseket” korábban egy plexi lap mögé rendezve a Faur Zsófi Galériában nézhettük meg. A legutóbbi 2020-as Kihajtogatott mozdulat című kiállításán ezek a formák már acél szobrok formájában is megjelentek a festmények között a Deák Erika Galériában.
Kötődés univerzálisan
A legfrissebb képei az őszi „víz” tematikájú kiállítására készülnek, de elárulja, hogy legszívesebben az emberi kapcsolatokat és kötődéseket festi meg. Hogy miért? Mert Zsófi számára azok a legkomplexebbek és a legfontosabbak is.
Amikor arról kérdezem sikeresnek tartja-e magát, azt válaszolja igen, mert fantasztikus barátai vannak; nemzetközileg elismert, komoly portfólióval rendelkező festőként nem a neves galériákban tartott kiállításaival méri a sikerét, hanem a barátaival, akik mellette állnak a jobb és a nehezebb időkben is.
Bár minden ember számára mást jelentenek a baráti, rokoni vagy párkapcsolatok, Zsófi képeiben mégis univerzálissá válik a kötődés fontossága. Zsófi számára nagyon inspiráló látni, hogy a nagy mesterek, mint Maurer Dóra, Keserü Ilona vagy Bak Imre sorra bekerültek a londoni Tate-be, a New York-i Metropolitanbe, vagy a párizsi Pompidou Center falaira. Ez utóbbi múzeumban nyáron nézte meg mestere, Keserü Ilona festményeit egy gyűjteményes kiállításon.
Zsófi inspirációi között felsorol aktuális kedvenc amerikai festőket, mestereket, a mindennapi benyomásokat a városban vagy utazásai közben. Érdekes módon nem a sikereiből táplálkozik, persze mindig jó és hasznos a szakmai elismerés, de őt jobban motiválja a közvetlen környezete, mint bármi más. Nyugodtan és egyedül szeret dolgozni, néha szól a rádió vagy zenész testvérének, Lőrincnek a számai. Elmeséli, hogy egy évig egy lakásban laktak, Lőrinc az egyik szobában zenét szerzett, mellette Zsófi pedig festett.
A másik testvére, Benedek, szobrász, édesapja Barabás Márton szintén festőművész. Édesanyja gyógypedagógus. A tehetség és a művészeti közeg családi szinten is predesztinálva volt – nem mintha Zsófi nem tett volna a saját sikereiért.
Az a személyes hitvallása, hogy dolgozni kell következetesen és így tizenöt-tizennyolc év távlatából azt tudja mondani, hogy a befektetett energia mindig megtérül. A kisképzőben az első órán az osztályfőnöke arról beszélt nekik, hogy mennyire fontos komolyan venni a feladatokat és hogy a szorgalom elengedhetetlen, ha igazi eredményeket akarunk.
Zsófi a Képzőművészeti egyetemi évek alatt először tervezőgrafikát tanult, majd harmadik évben elkezdett festeni „és onnantól nem volt megállás”. Merész dologra vállalkozott, amikor a grafika és a pedagógia szak mellé felvette a festészetet – viszont pár évvel később, 2004-ben egyszerre három diplomával végzett. Képeit nézve érezni a tervezőgrafika hatását, szerinte onnan ered a képeiben megjelenő precizitás is.
Nem lehet hibázni
Karrierjének legnehezebb időszakában újratervezte a hivatását (meg magát is): Moizer Zsuzsa festővel közösen készítettek egy gyerekeknek szóló rajzos fejlesztőkönyvet.
Ha pár évvel korábban azt mondja nekem valaki, hogy Zsófi, gyerekeknek fogsz rajzolós könyveket csinálni, akkor valószínűleg nem hittem volna el.
De végül elkészült a sorozat, több nyelvre lefordították, megjelent Franciaországban, Oroszországban, Kínában és Görögországban is.
A Mindenki tud rajzolni-könyvek azért készültek el, mert gyerekeknek kezdtek foglalkozásokat tartani Zsófiék és nem találtak hozzá jól használható anyagot. Úgy látták, hogy külföldön a múzeumi ajándékboltokban tucatjával állnak az ilyen könyvek, de itthon nem nagyon volt megfelelő kiadvány. Nem az volt cél, hogy a gyerekeket megtanítsák rajzolni, hanem hogy a rajzoláson keresztül kifejezhessék önmagukat és nőjön az önbizalmuk is.
Úgy gondolják Zsuzsával, hogy a rajzolásban „nem lehet hibázni, mert nincsen rossz”; Zsófi a munkásságában is így áll a festészethez, persze ma már rutinosan keveri a színeket és rajzolja a formákat, és eddig csak egyetlenegyszer semmisített meg képet. Miután Japánban négy hónapot töltött egy ösztöndíjjal, olyannyira mély benyomást tett rá a távol-keleti kultúra és annak az utazásnak az intenzitása, hogy 180 fokos fordulatot vett a művészete, és egy ideig csak hársfadobozokban mesélte el élményeit.
Készült egy nagy méretű installáció is, ami olyan volt, mintha az egyik dobozba beleléptünk volna. A korábbi képein még tisztán kivehető pár épület éles kontúrja, majd szépen halványulnak a ma ismert formákig; hosszú évek után ért oda Zsófi, ahol ma van. Legyen szó krízishelyzetben készült gyerekkönyvekről, falakat betakaró festményekről vagy a Japán ihletésű hársfadobozokról: mindegyikben van valami esszenciálisan „Barabás Zsófis”.