Balogh Szimóna: „Azt szeretem a legjobban a nőkben, hogy mi bármikor újra tudjuk teremteni saját magunkat”
Balogh Szimóna előtt új ajtó nyílott meg, miután megszerezte harmadik diplomáját, és immár hivatalosan pszichológusként segítheti a hozzá forduló embereket. Mint mondja, sokkal nagyobb szükség van erre a szakmára, mint gondoljuk. Hol és hogyan fog segíteni nekünk ezentúl a lány, akiből egy olyan jó energia árad, hogy már egy találkozás is igazi örömöt jelent vele.
Balogh Szimóna első diplomáját politológia szakon szerezte, de nemzetközi tanulmányokat is végzett, ezt követően kezdett pszichológiát tanulni, miután egy ponton felismerte, hogy itt van szerepe az életben. Az elismert üzletember, Balogh Levente lánya láthatóan elszánt, hogy pszichológusként segítsen a hozzá érkező embereknek. Szimóna személyesen mesélt nekünk az idáig vezető útról.
Milyen érzés friss diplomás pszichológusként elindulni ezen a pályán? Azt gondolnám, hogy ez egy telített szakma.
Az igazat megvallva elég nagy kihívás most belépni a pszichológus szakmába, hiszen a piac valóban telített, és óriási a verseny. Mégis szükség van az újabb és újabb szakemberekre, hiszen sokan mondják, hogy nehéz megtalálni a megfelelő pszichológust. Ez részben azért van, mert a terapeuta kiválasztása kicsit olyan, mint egy párkapcsolat: az első találkozás döntő lehet.
Ezt pedig személyes tapasztalatból tudom, ugyanis kamaszkoromban megküzdöttem az anorexia nervosa nevű betegséggel, és magam is szakember segítségére szorultam. Ez a tapasztalat most egyfajta előnyt és hitelességet ad nekem, és segít abban, hogy empatikusan közelítsek mások problémáihoz.
Ez a személyes tapasztalat erősen befolyásol téged.
Igen, nagyon is. Amikor felépültem az anorexiából, még nem gondoltam, hogy ez lesz az irány, ami mentén egyszer pszichológusként is dolgozni fogok, aztán rájöttem, mennyire fontos számomra, hogy segítsek másoknak, akik hasonló helyzetben vannak. Bár az első diplomám politológiából szereztem és nemzetközi tanulmányokat is végeztem, rá kellett jönnöm, hogy ez nem az én utam. Amikor végül eldöntöttem, hogy a pszichológiát választom, olyan érzésem volt, mintha megtaláltam volna a helyemet a világban.
Ebben megerősített környeztem is. Még akkor, amikor el sem kezdtem pszichológiát tanulni, már sok anyuka megkeresett, mondván segítsek a lányaiknak, akik hasonló problémákkal küzdenek, mint egykor én magam, ez rávilágított arra, hogy bizony nagyon sokan szenvednek ettől az alattomos betegestől. Az anorexia nervosa nem csak a beteg számára nehéz, hanem a hozzátartozók számára is, éppen ezért fontosnak tartom, hogy pszichológusként dolgozzak és segítsek az érintetteknek, mert pontosan tudom, hogy min mennek keresztül.
Milyen célokat tűztél ki magad elé pszichológusként?
Nagy álmom, hogy egyszer létrehozzak egy rehabilitációs központot anorexiásoknak, bulimiásoknak és más étkezési zavarokkal küzdőknek. Jelenleg sok addiktológiai intézet van, de az ilyen specifikus problémákra fókuszáló központok hiányoznak.
Miért van szükség külön intézetre?
Én a pszichiátrián töltött idő alatt nem értem el a teljes gyógyulást. Sajnos ez szinte mindenkire igaz, aki volt már pszichiátrián. Az igazi gyógyulás azután kezdődik, és az én esetemben is azután kezdődött, amikor tudatosan elkezdtem dolgozni a problémáimon, és megértettem, mi, miért történt velem. Szeretnék egy olyan helyet létrehozni, ahol a betegek nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is megerősödhetnek, és esélyt kapnak a hosszú távú felépülésre.
Mindenki képes újrakezdeni?
Mi, nők biztosan. Azt szeretem a legjobban a nőkben, hogy mi bármikor újra tudjuk teremteni saját magunkat. Olyan ez, akár egy szupererő, hiszen a legnagyobb esés után is képesek vagyunk felállni, és továbbmenni. Amikor mélypontra kerülünk, lemegyünk a gödör legmélyére, ott kisírjuk magunkat, kiadjuk a fájdalmunkat, aztán nekifutásból kimászunk a gödörből. Hiszem, hogy a legnagyobb mélységből is képesek vagyunk felállni és újraépíteni önmagunkat, és én ebben szeretnék segíteni másoknak is.
Hogyan hatott rád eddig a segítő szakma?
Az első élményem a pszichiátrián nagyon meghatározó volt. Az elmúlt két nyaramat egy pszichiátrián töltöttem, ahol szeptembertől immár hivatalosan is diplomás pszichológusként dolgozom tovább. Engem is meglep, hogy az itteni munka mennyire feltölt, boldogan megyek be dolgozni és boldogan megyek haza utána. Persze az emberek sokszor kérdezik tőlem, hogy nem merít-e ki ez a munka, de őszintén mondhatom, hogy engem ez tölt fel a legjobban.
Ez pedig csakis azért lehet, mert ez az én utam. Ősztől egyébként másik két részmunkaidős állásban is dolgozom a pszichiátria mellett, iskolapszichológusként a Bolyai János Gimnáziumban, ahol egykor tanultam, illetve egy magánrendelőben vezet tanácsadásokat.
A közösségi médiában is aktívan szerepelsz, újabban pedig edukációs tartalmakat osztasz meg. Ez is része a szakmai kiteljesedésnek?
Elsősorban csupán edukációs tartalmakat szeretnék megosztani a követőimmel, hogy még többet tudjanak a pszichológia fontosságáról, de ez valójában sokkal több munkát igényel, mint amire számítottam. Sokan azt gondolják, hogy a tartalomgyártás könnyű, de amikor valódi értéket akarsz közvetíteni, és nem csak egyszerűen „trash” tartalmakat posztolni, akkor sok időt és energiát kell belefektetni a posztok elkészítésébe.
Ráadásul én azt szeretném, hogy a követőim hasznos és hiteles információkat kapjanak, ezért teszek minden posztba forrásokat és kutatásokat. Néha nehéz lépést tartani ezzel a tempóval, de úgy érzem, fontos, hogy minőségi tartalmat nyújtsak, és ezt a jövőben is szeretném folytatni. Ezen kívül a már említett rehabilitációs központ létrehozása is egy nagy álom számomra, ezek mellett pedig szeretnék más edukációs tevékenységeket folytatni, például előadásokat tartani, hogy még többen megértsék, milyen hatással vannak az életünkre az étkezési zavarok.
Szerintem igenis fontos, hogy a pszichológusok hitelesek legyenek, és szeretném, ha én is hozzájárulhatnék ehhez a hitelességhez a munkámmal.
„A kerekesszékemet nem börtönnek, hanem a szárnyaimnak látom” - Ivanova Daniela kerekesszékkel élő szerkesztőnk története
Fontos számodra a folyamatos önreflexió és a szupervízió?
Ez elengedhetetlen a pszichológusok számára. Amikor mások problémáit hallgatjuk, és mély érzelmi történetekkel találkozunk, nekünk is szükségünk van arra, hogy feldolgozzuk ezeket az élményeket. Fontos, hogy legyen egy hely, ahol beszélhetünk ezekről, és megoszthatjuk az érzéseinket. Magam is tapasztaltam már, hogy mennyire felszabadító tud lenni egy szupervíziós ülés, ahol nemcsak a szakmai kérdéseket, hanem a saját érzéseinket is megbeszélhetjük.
Ezért is tartom fontosnak, hogy mindig nyitott maradjak az önfejlődésre és az önreflexióra, mert csak így tudok segíteni másoknak a jövőben, remélhetőleg nagyon sokáig.