Az a dolgunk, hogy szebbnél szebb nőkkel táncoljunk. Mi lehet ennél férfiasabb? - Pillants be a férfi balettművészek életébe
A balettről az a sztereotipikus álláspont, hogy feminin művészet. Gyönyörű tütükben, spiccen forgó balerinák jutnak az emberek eszébe. A férfi balettművészek éppúgy főszereplői ennek a műfajnak, mint a balerinák, mégis gyakran megfeledkezünk róluk. Majoros Balázs, Rónai András és Leblanc Gergely az Operaház kiváló balettművészei a következő történetekkel bizonyítják, hogy olyan férfiak, akikre érdemes odafigyelni.
Ahogyan az élsportolók esetében, úgy a balett világában is egészen kisgyermek kortól, 10-11 évesen kezdenek foglalkozni a szakemberek a gyerekekkel. Nemcsak fizikailag, lelkileg is igen megterhelő évek várják azokat a növendékeket, akiknek az az álmuk, hogy egyszer balettművészek legyenek.
Állandó küzdelem
Az intézetben töltött időszak sok esetben az egész további karrierjüket, sőt, személyiségüket is meghatározza, ahogyan ez kiderül Majoros Balázs, az Operaház címzetes magántáncosának gyerekkori történetéből is.
Hogyan hat a menstruáció a versenysportolók teljesítményére?
„Én voltam az egyetlen fiú abban az évben, akit elsőre nem vettek föl a jelentkezők közül a Magyar Táncművészeti Főiskolára. Alacsony, duci kisfiúként valószínűleg nem tetszettem a felvételi bizottságnak. Emlékszem arra a percre, mennyire szomorú voltam. 10 évesen olyan dacot szült bennem ez a csalódottság, hogy eldöntöttem, olyan nincs, hogy engem nem vesznek fel. Balett előkészítőre jártam, majd a második alkalommal sikerült bejutnom az intézménybe” - kezdi élményeinek felidézését Balázs.
„Hátrányból indultam, mivel abba az osztályba kerültem, ahova eredetileg mentem volna. Az egész helyzet idegen volt a számomra, nehezen illeszkedtem be. Mindig többet kellett dolgoznom a többieknél, hogy olyan szinten legyek, mint ők. Ha náluk jobb akartam lenni, még jobban bele kellett húznom.
Szépen-lassan jöttek a sikerélmények, a balettmesterekkel jó kapcsolatot tudtam kialakítani. Ők nagyon fontos támaszaink, mert nem csak a balettre tanítanak, hanem az életre is: arra, hogy mi vár ránk az iskola falain kívül” - mesél Balázs gyermekkori élményeiről.
Ezért olyan speciális a mi hivatásunk, mert lelki támaszaink is vannak, akik előttünk ugyanazt csinálták végig, mint amire mi vállalkoztunk.
„Utólag visszagondolva, ha elsőre felvettek volna, nem lettem volna ilyen kitartó és maximalista, mint amilyen mind a mai napig vagyok - folytatja Balázs, majd hozzáteszi, hogy a kezdeti nehézségek ellenére végül bekerült az ország egyetlen klasszikus balett együtteséhez az Operaházba, aminél nagyobb kiváltság nem érhet itthon egy balettművészt. Most, hogy Balázs nyolcadik szezonját tölti a színházban, főszerepek és karakterszerepek megformálója, úgy gondolja, hogy a siker kulcsa a céltudatosság.
„Nincs ebben semmi titok, semmi kiskapu. Kitartás, önbizalom és kőkemény munka. Nagyon nehéz jónak lenni ebben a szakmában. Ha jó is vagy, mindig van jobb nálad. Ha azt realizálod magadban, hogy egy szerepedbe száz százalékot beletettél, mindent, amit csak tudtál, mégsem úgy sikerült. Próbálsz reggeltől estig, aztán elrontasz valamit az előadáson, olyat, amit azelőtt soha.
Ez egy folyamatos megfelelési, teljesítési kényszer.
Ez nem működik úgy, ha valamit meg tudtam csinálni hétfőn, akkor kedden is sikerülni fog. Nincs meg az a szint, hogy akkor most elértem valamit. Minden egyes nap elölről kezded. Minden nap adsz valami pluszt a munkádba. Ehhez olyan alázat, kitartás és fegyelem szükséges, ami hihetetlenül embert próbáló.”
Nagyon is férfias!
Fáj, ha spiccre állsz? Tudsz spárgázni? Ti is tütüben táncoltok? A legtöbb férfi balettművész már automatikusan válaszol, mert megszokták, hogy ilyen és hasonló, sokszor sztereotip kérdéseket tesznek fel nekik. Balázs minderre megvonja a vállát és így felel:
„Az a dolgunk, hogy szebbnél-szebb hölgyekkel táncoljunk. Mi lehet ennél férfiasabb?” Majd hozzáteszi: „Persze, tinédzser korban, amikor egy kamasz a férfiasságát próbálgatja, amikor be akarja bizonyítani magának és a környezetének, hogy ő az alfahím, néha furcsa érzés keríti hatalmába, vajon balett-táncosként mennyire lehetek férfias férfi? Én is így voltam ezzel” - beszél megéléseiről őszintén a táncművész.
„De, amikor később vagány szerepeket kaptam, beláttam, hogy ennél férfiasabb hivatás nem létezik. Nagyon kevesen képesek arra, amire egy balettművész. Mi reggeltől-estig hihetetlen fizikai megterhelésnek vagyunk kitéve, az egész napos gyakorlás után este még előadásaink is vannak. Sajnálom azokat, akik nem tudnak átlépni ezeken a sztereotípiákon, pedig néha elég lenne csak néhány mondatot váltani velünk.”
Rónai András címzetes magántáncos egészen más perspektívából értelmezi a balettról kialakult sztereotip nézeteket. Szerinte a választ az életből lassan kiveszendő, hősies szerelemben kell keresni.
„Meghódítom a lányt, úgy, ahogyan azt kell. Ez az igazi férfiasság szerintem, kimutatni érzéseket, virágot venni, szép gesztusokat tenni. És ez mind megvan a balettben.
Egy Rómeó és Júliában, egy Don Quijote-ban, A hattyúk tavában meg lehet mutatni, milyen az igazi szerelem.
Hogy lehet erre azt mondani, hogy nem férfias?! Ezek a darabok olyan évszázadokban játszódnak, ahol még volt etikett” - magyarázza szakmájáról András.
„Mi, balettművészek gyerekkorunk óta arra vagyunk nevelve, hogy a színpadon betartsuk ezeket az illendőségeket, ugyanakkor nem is tudjuk levetkőzni őket a színházi jelmezeinkkel. Így a hétköznapi életben is udvariasak és figyelmesek vagyunk a hölgyekkel.
Azt veszem észre, hogy a mai nők furcsállják az olyan gesztusokat, amikor egy férfi kinyitja előttük az ajtót, kihúzza nekik a széket vagy felkéri őket táncolni. Ennek sokféle oka lehet, például az internet hatása, a virtuális flörtölés. A nők sem tudják már, mi az igazi etikett, sem azt, hogy a férfiaknak milyen szerepük van a hódításban.”
Igazi hivatás
András éppen ellenkezőleg élte meg az intézetben töltött éveit, mint Balázs. Számára nem volt új terep a színpadi jelenlét és az osztályban a legjobbnak lenni. Testvérei is táncoltak, így édesanyja őt is elvitte balettozni. Gyerekszínészként kezdte az Operett színházban, később A diótörő Thália színházban tartott előadása hozta meg számára a színház igazi szeretetét.
„A középpontban lehettem, ott voltak velünk a nagyok is, valamint a színházi lét minden apró részlete lenyűgözött. Úgy éreztem, folyamatosan fejlődöm, hogy jó vagyok abban, amit csinálok, és ezt a közönség is érezte. De ehhez hozzátartozik a balettmesterek folyamatos támogatása, a visszacsatolás és a hitük, amit belénk fektetnek a tanításunk alatt. Ebben a szakmában muszáj biztatni a növendéket, hogy tehetséges, hogy van értelme a mindennapos munkájának” - beszél megéléseiről a balettművész.
Ezt a hivatást tízévesen sem lehet játéknak felfogni.
„Feszes és komoly balett pozíciókba vagyunk beállítva a rúd mellé, évekig az alapokat gyakoroljuk, utána jönnek csak az ugrások és a forgások. Mindehhez fegyelemre és sok munkára van szükség. Nekem megfelelési kényszerem volt magammal szemben, a legjobb akartam lenni. Végig ez motivált és motivál ma is. Minél több új növendék jött az iskolába, annál szorgalmasabban dolgoztam.
Majoros Balázzsal, Leblanc Gerivel, Simon Istvánnal versenyeztünk a házi versenyeken, amelyeket az intézmény szervezett nekünk. Nem telik el úgy nap, hogy nem száz százalékosan teszem oda magamat a teremben és a színpadon. Máshogy nem is érdemes felkelni reggelente. Szeretek táncolni. Ez a hivatásom. Ez a szenvedélyem.”
Spartacus? Nőies?
A szerelem és a hódítás férfiassága mellett a fizikai erőnlétről sem szabad megfeledkezni. Leblanc Gergely első magántáncos, a 2016-2017-es évad Étoile-díjas művésze (Az Operaházban balettművészeknek odaítélhető legrangosabb díj) nemrég egy ókori gladiátor, a szabadságért harcoló felkelő, Spartacus bőrébe bújt a színpadon.
Seregi László kultikus műve, a Spartacus 1968-as ősbemutatója óta a férfi balettművészek egyik klasszikus szerepálma, amelyben nemcsak a balett művészetét, de a nyers férfiasságot is meg lehet mutatni, ha már csak a jelmezt vesszük is. A balettművészek testét ugyanis nem takarja más, mint egy szál rongyos ágyékkötő.
„A Spartacus egy legendás darab arról, hogy a fiúk lenge öltözékben vonulnak a színpadra, így szerettem volna dolgozni a külsőmön. Részben nagyon vártam már, másrészről egy minimális nyomást helyezett rám ez a díj, meg akartam felelni ennek a kitüntetésnek. Úgy indultam neki a szezonnak, hogy nem akarom, bárkiben is egy csöppnyi kétely legyen, hogy ezt a díjat megérdemeltem” - kezdi a Spartacusbeli élményeinek ecsetelését Gergely.
„Már augusztus elején elkezdtem a darabra való felkészülést, szénhidrát- és cukorszegény ételeket fogyasztottam, valamint eljártam személyi edzőhöz, még a szeptemberi próbák mellett is hetente négy alkalommal. Kizárólag a felsőtesten dolgoztunk, mert a lábunk eleve izmos, így nem biztos, hogy jó, ha belemachinálunk testépítő gyakorlatokkal.
A genetikán nagyon sok múlik, de még izomzat és izomzat között is van különbség.
Aki hajlékonyabb, nehezebben épít izmot. Nekem nem olyan hajlékony a testem, viszont könnyebben tudok izmot növelni” - magyarázza a testépítés alapjait a balettművész.
„Az izomnak két fontos funkciója is van nálunk. Egyrészről van egy esztétikai szerepe, mert a nézőknek 99%-ban a balettművész külseje marad meg. Másrészről a technikai, a fizikai erőnlét, hogy fel tudjuk emelni a balerinákat a magasba.
Aki az Operaházban táncol, mindenki fel tud emelni egy balerinát. A kérdés az, hogy tízből tízszer sikerül neki, vagy csak tízből nyolcszor? Mennyire könnyen, mennyire esztétikusan teszi azt, remegősen, csámpás lábbal, görbe háttal vagy könnyedén, egy mozdulatból?” - ecsetel Gergő olyan részleteket, amelyekre egy laikus aligha gondol.
„A nézőknek nem szabad azt látniuk, hogy erőlködünk vagy elfáradunk, egész hivatásunk alatt ezt tanuljuk és fejlesztjük. A testem mellett az önbizalmamat is fel kellett építenem az előadásra, mivel nem minden nap kell több ezer ember elé kiállnunk egy szál semmiben a színpadra.
A nézők azonnal megérzik, ha egy táncosnak nincs elég önbizalma.
És ne felejtsük el a közízlést sem, ami ma már egészen más, mint akár a 68-as bemutató idején. Így nem csak egy korhű Spartacust, hanem a nézők ízléséhez alakított Spartacus kellett színpadra álmodni” - fejti ki véleményét a közízlés változásáról a művész.
„Szerintem jó példa erre Brad Pitt és a Trója című fim. Autentikus volt az ókori katona képe, de a 21. századi nézőknek is tetszett. Ha most tényleg itt állna egy trójai harcos, fekete fogú, zsíros hajú, szőrös pasi, nem biztos, hogy tetszene. Nekünk is hasonlóan kellett gondolkodnunk a külsőnket illetően.
A férfi balettművészeket sokszor érik sztereotip kritikák, de én mindig azt szoktam mondani, hogy aki csak egy kicsit is férfinak érzi magát, az belead mindent ebbe a szerepbe. Ezzel a darabbal lehet a leginkább megcáfolni azt a tévhitet, hogy a balett feminin művészet. Akinek csak egy csepp kétsége is támad afelől, hogy mi, férfi balettművészek nem vagyunk elég kemények, jöjjön el és nézze meg ezt a művet.”