Balázsy Panna:„Kicsit kevésbé kellene komolyan venni ezt az életet ebben a korban”

Annyi mindennel foglalkoztál már - ha lenne egy egyéni névjegykártyád mi lenne egy szóban ráírva?

A „hang”, mert a hangom meghatározó eleme annak, hogy a mai napig mindenfélét csinálhatok. Gyerekszínészként kezdtem, szinkronizáltam, reklámokat mondtam fel. Bár mindig zavart, hogy orrhangom van, de mégiscsak egyedi. Megtanultam vele sokféleképpen bánni. Miként tudsz hatással lenni azzal ahogy beszélsz, és micsoda fegyver ez!

Aztán jött a műsorvezetés, és minél idősebb vagyok, bizonyos részei egyre jobban is állnak nekem. Viszonylag lassan értem meg sok mindenhez. A podcast, amit vezetek nagyon nekem való. Imádom azt az önállóságot, szabadságot, amit ez a formátum ad, és azt érzem, hogy most már jól vagyok kíváncsi.

„Olyan vagyok, amilyen vagyok, nem is tudok más lenni. Ez néha nehéz.” – mondtad egyszer. Hogy értsem ezt?

Sok műsorvezetőt ismerek, aki nem olyan ember, mint amilyennek a médiában mutatja magát. Erre értettem. Én mindig önazonos voltam. Őszinte voltam, kíváncsi és sosem hamis. Mindenkit alapból szerettem, hacsak be nem bizonyította, hogy nem méltó rá. Régen tényleg csak a jót láttam az emberekben. Akkor még gyerekmódban voltam. Ma már jobban figyelek és szelektálok. Ez is a felnőttség szerintem.

Ha már gyerekmód, akkor a kilencéves kort nem tudom kihagyni, amikor határozottan tudtad, hogy bemondónő leszel, kiválóan utánoztad Takács Marikát. Az a gyerek is él benned, hiszen amikor 2015-ben elkezdtél gyerekkönyveket írni, egyrészt az az időszakod ihletett.

Akkortájt eszméltem a tudatomra, és megéreztem, hogy az ember mindig maga van. De ez nem jelent semmi rosszat! Negyedikes voltam, és kiközösítettek az osztályból, és bár nem tartott sokáig, de mélyen megmaradt bennem, hogy ilyen is lehet. Amúgy szinte mindig szerettek a közösségek, viszont igazából soha nem tartoztam egyhez sem. Valahogy kívülálló maradtam. Ez talán a “maga van” szinonimája. A mai napig szeretek belecsobbanni egy csapatba, de aztán kilépek belőle.

A kivülállóságnak van nem áldott része, de tud lenni hozadéka. Ez a kint is vagyok – bent is vagyok mit adott vajon a személyiségfejlődésedhez?

Fogalmam sincs. Pedig nagyon beletalálsz ezekbe. Mindig azt szerettem volna, hogy nagy családom legyen, hogy sokan üljük körül otthon az asztalt. Van bennem egy kettősség. Én így szeretek beszélgetni, mint most veled, és azok mikrokapcsolódások. De közben vágyom a nagy hacacárékra is.

Ez a kettősség, aminek van egy dinamikája. Ha tovább megyünk az időben, jön a tizennyolcadik szülinap, amiről azt mesélted, hogy zokogtál, miközben általában vágjuk a centit, hogy végre nagykorúak legyünk… Te nem akartál felnőni.

Most se akarok. Voltak példák előttem, láttam, hogy a felnőttkor – főleg nőként - nem egyszerű, és hogy az élet könnyebb, kellemesebb, amíg sok mindennel nem kell foglalkozni. De ezen nem a felelősség elmismásolását értem, hiszen kilencéves koromtól dolgoztam. Abszolút felelősségteljes vagyok a gyerekeim és magam és a család felé. Talán túlságosan is. De ezt a nagy „one woman show-t” azért tudnám néha hanyagolni egyedülálló anyaként.

A harmincas éveid Pannája milyen?

Akkor ment legjobban a karrierem. Ha akkor nem lépek vissza, és nem szülök gyerekeket, szinte bármi lehetett volna. Például egy főműsoridős műsor. Szintet lehetett volna lépni, amit mindig is akartam, és ehelyett gyerekeket szültem. Nati 2003-ban született, 2005-ben visszamentem még a Reggelibe, utána 2007-ben megszületett Lizi, és 2009 körül mentem a Neo FM-be. Akkor a rádió került előtérbe. Aztán vége lett, és 2012 körül jött a kérdés, hogy most mi is lesz.

Nem csalódtál némiképp a szakmában? Az ember azt hiszi, hogy gondolkoznak benne, már sok mindent letett egy az asztalra... Újra kellett fogalmazni önmagad.

Hát dehogynem! Rá kellett jönnöm, hogy el kell indulnom vastag bőrrel az arcomon, és emberekkel nekiállni beszélgetni, amit méltatlannak tartottam először, aztán rájöttem, hogy dehogy! Sokan tényleg csak azt látják a mai napig, hogy én voltam Sophie Marceau magyar hangja, az Oscar közvetítés, a Reggeli, és ennyi. Még a Juventusos időket emlegetik. Meg akartam értetni, mennyi mindenre képessé váltam már, és hogy ne korlátozottan gondolkodjanak rólam.

Honnan volt ehhez bátorságod?

Rájöttem, hogy elment mellettem a világ, és ha azt akarom, hogy valamennyire utolérjem, akkor el kell indulnom. Akkor még nem gondoltam, hogy dolgokat magam is létrehozhatok. Sose akartam volna szupersztár lenni. A Reggeli idején – te is emlékszel, hisz együtt voltunk benne – gyűlöltem, hogy mindenki sustorog körülöttünk.

Amikor a fél ország azt a műsort nézte, és amennyire imádtam csinálni, annyira utáltam, hogy nem tudok egy közértbe bemenni, mint bárki más. Ez valószínűleg nem tesz képessé arra, hogy sztár legyek. Ezt az áldozatot nem tudtam volna meghozni. Nekem fontos a talajon maradni és normálisnak lenni.

Két és fél évnél tovább nem nagyon voltál sehol. Sokszor mondtál olyan felkérésre igent, amiről nem lehetett meggyőződésed, hogy tudod.

Ha azt gondoltam, hogy izgalmas kihívás és lehet hogy képes vagyok rá, akkor belevágtam. Ennyi.

Így kezdődött a Danubius Rádiónál a karriered.

Képzeld, akkor azt sem tudtam, mi az a rádiózás.

Igen, és végül a Juventusban tanultad meg. De aztán a gyerekkönyvírás is ilyen volt.

Egy ismerős szólt a Lírától, hogy nincs-e kedved… A gyerekek születése után jött aztán „önmagam újragondolása”. Negyven voltam, amikor a Lizi született. Az életem zömében a család körül forgott, de közben voltak dolgok, amik érdekeltek. Nati talán már megvolt, amikor szőnyeg- és bútorbecsüs lettem.

Ezen megakadt a szemem. Azzal valaha kezdtél valamit?

Nem ez volt a cél. Anyámék árultak perzsaszőnyeget, és szerettem volna legalább felismerni, hogy melyik szőnyeg milyen. Mindig érdekelt a művészettörténet. Az örömért tanultam, nem a stresszért. Aztán cukrász lettem, majd jött a Globalista Konyha, éveken át neves séfekkel szerveztünk vacsorákat.

Mikor tudatosult benned, hogy megy ez a fránya idő, és nőként sok minden már nem olyan, mint korábban? Hogy a tükörben már nem a zsenge énünk néz vissza, és a férfiak már nem úgy néznek ránk?

Ez a láthatatlanság kezdett el foglalkoztatni, és nem is annyira személyes okból, hanem kollektíve éreztem. Nem az hiányzik, hogy füttyögjenek utánunk az utcán, hanem valahogy a társadalom úgy van kódolva, hogy mindig csak a fiatal, az üde, a friss, az új számít. Más országokban nem így van. Oké, Szellő István és Erős Antónia ott ülnek huszonéve, de nem ez a trend.

Nem azt mondom, hogy nekem – vagy a kortársaimnak - kéne ott lenni bizonyos műsorokban, hisz persze, jöjjenek a fiatalok. De miért nincs olyan műsor, ami a tartalomról szól, és arról, hogy valaki végig tud A-tól Z-ig vinni úgy egy beszélgetést, aminek íve, értelme, mélysége van amellett, hogy szórakoztató? Ez a podcast döbbentett rá arra, hogyha azt gondolod, hogy valamiben jó vagy, csináld magad.

Korábban sosem kellett önmagadat képviselned ezekben. Ilyen értelemben biztos, hogy sodródtunk, mert kaptuk a lehetőségeket, és mentünk velük. De ma már ez nem így működik.

Szerinted azzal nem küzd ez a korosztály, hogy az önbizalma recseg-ropog azért, mert minden azt tükrözi, hogy ő lejárt lemez?

„Mit akar még ez a vén csoroszlya?” - igen. De én nem így gondolom. Persze, már nem ugyanannyi idő megcsinálni bármit, mint tíz évvel ezelőtt. Ötvenhét éves lettem januárban. Amikor elmegyek podcastet csinálni, elfáradok benne, de közben iszonyúan fel is dob. Akkor miért ne? Nagyon jó visszajelzéseket kapok. A könyveim kapcsán pedig szülők írnak leveleket, hogy a gyermekük végre olvasni kezdett. Beleborzongok, hogy ez milyen csodálatos! De azért az méltatlan, mennyi felé kell dolgozni…

Én munkakutya vagyok, de néha túltolom. Kicsit kevésbé kellene komolyan venni ezt az életet ebben a korban. Azt hiszem, ez kulcs. Anyámnál láttam, hogy olyan jókat tud nevetni mindenen. A korosztályunkban miért nincs úgy jelen a derű, mint az övében volt? Pedig meggyőződésem, hogy ez a hosszú élet titka. Persze jó lenne valakinek neki dőlni, és néha csak elengedni annak a súlyát, hogy minden a te válladon van. Dehát hogyan? Abban látom a megoldást, ha közösséget vonunk magunk köré.

Azt gondolom, ha majd kirepülnek a gyerekeim, akkor össze fogok költözni néhány barátnőmmel. Biztos nem leszek egyedül, mert az szerintem hosszútávon rugalmatlanná tesz. Ahhoz, hogy a változásokat jól viseljük, rugalmasnak kell maradni. Vágyak és célok nélkül szerintem megszűnsz élni. Ezt látom is, hogy amikor kihal az emberekből, utána elmennek.

Bennem még sok mocorog. Milyen különböző könyveket szeretnék megírni, és akarok egy másik podcastet is. Az biztos, hogy sok izgalmas dolgot fogok csinálni, mert az felvillanyoz. Ami rajtam múlik, azt megteszem!

Stylist: Lévay Fruzsina

Smink: Marencsák Zsófia

Haj: Szepeshelyi Gabriella