Bakos Gyöngyi: „Az írás hosszútávfutás, azaz, ha vannak is visszautasítások, csalódások, azok nem jelentenek semmit, mert az írói értékek hosszú távon mutatkoznak meg”
Bakos Gyöngyi első kötetének, a Nyolcszáz utca gyalognak az olvasása közben szinte lobog a hajunk, ahogy országról országra, utcáról utcára robogunk az elbeszélővel. Gyöngyi második könyve nemrégiben jelent meg Nixon nem tud lépcsőzni címmel, ismét a Magvető Kiadó gondozásában.
Az írónővel egy kávézóban ültünk le beszélgetni az irodalmi térbe lépéséről, két regényéről és az írás mibenlétéről.
Visszaidézhető az a hatásmechanizmus, amelynek következtében írni kezdtél?
Már gyerekkoromban álmodtam arról, hogy író leszek, sokat ültem apukám írógépe előtt, és írtam, vagyis inkább úgy mondanám, gépeltem. Bármit, ami eszembe jutott. Később az iskolában nagyon szerettem a magyarórákat, élveztem, hogy ott többé-kevésbé szövegekkel foglalkozunk. Sokat olvastam, de az írással kapcsolatos vágyaim valahogy nem voltak előtérben, talán emiatt nem léptem sokáig irodalommal kapcsolatos pályára. Az első gyerekem születése után eljött a pont, hogy meg fogalmazódott bennem: felnőtt társaságra vágyom.
Egy barátnőm hívására elmentem Óbányára, ahol Kukorelly Endre kreatívírás-tábort tartott. Először nem is csak maga az írás fogott meg, hanem a közösségi élmény. Endrének megtetszett az egyik versem, biztatott, hogy Budapesten járjak az általa tartott írószemináriumra. Azt hiszem, minden itt kezdődött el, a pénteki írószemináriumokon. Hétről hétre egyre biztosabb lettem abban, hogy írással szeretnék foglalkozni.
Mit jelentett a gyakorlatban ez a szemináriumi műhelymunka?
Endre módszerét úgy tudnám röviden leírni, hogy úgy nyúlunk közösen a szöveghez, ahogy – ideális esetben – egy kiadói szerkesztő is tenni fogja később. Sokan negatív véleménnyel vannak az íróiskolákról, mert talán tévesen azt hiszik, valamiféle hagyományos iskolai keretben folyik a munka, házi feladatokkal, és az a cél, hogy a végén minden ki egyforma szövegeket írjon, de ez az én tapasztalataim szerint egyáltalán nincs így.
Mondatról mondatra nézzük meg a szöveget, javaslatot teszünk húzásra, elmondjuk a be nyomásainkat, felhívjuk a figyelmet a szóismétlésekre. Ezek apróságnak tűnnek, de elengedhetetlen feltételei a jó szövegnek. Az író gyakran nem lát rá a saját írására, nem tudja, mások számára mennyire érthető, másokban milyen benyomást kelt, egy ilyen műhely jó alkalom, hogy idejekorán kiderüljön, hol bicsaklik a szöveg.
Mennyire nehéz ma nőként belépni az irodalom területére?
Ez egy nehéz kérdés, mert a saját megéléseimet nem szeretném általánosítani. Az tény, ha kinyitjuk az irodalomtankönyvet, nagyon sokáig kell lapoznunk, hogy írónőkkel találkozzunk. Az iskolában azt tanuljuk meg, hogy az írók szakállas öreg bácsik. Nagyon mélyről jövünk. Úgy érzem, hogy bár lassan, de az utóbbi években pozitív változás indult el, nyílt egy kis tér a hazai irodalomban a nők számára.
Ki merem jelenteni, hogy egy kiadóban vagy szépirodalmi folyóiratnál a szerkesztők nem válogatnak a szövegek közt az alapján, hogy férfi vagy nő írta, ilyen módon egyenjogúság van. Az, hogy a nők mernek-e belépni ebbe a térbe, illetve mennyire képesek bent maradni, már bonyolultabb, és nem csak irodalomszakmai kérdés.
„Vannak romantikus írók, realisták, naturalisták, kollektivisták – és vannak nők" - miért gondolják sokan, hogy a nők rosszabb írók, mint a férfiak?
Kaptál olyan útravalót, ami sokszor az eszedbe jut?
Több írótól is hallottam már, hogy az írás hosszútávfutás, azaz, ha vannak is visszautasítások, csalódások, azok nem jelentenek semmit, mert az írói értékek hosszú távon mutatkoznak meg. Háy János egy interjújában, ahol az egó és az író kapcsolatáról volt szó, megfogalmazott egy szintén megszívlelendő tanácsot arról, hogy amint érezzük, eluralkodik rajtunk az egoizmus, az írói sértődöttség, netán a díjakra fókuszálás, figyelmeztessük magunkat, mert az írónak alázatosnak kell maradnia. A szöveg a fontos, nem az elismerés.
