Nő a vízben: Hogy jutottunk el az életveszélyes szirénektől a villával fésülködő hebehurgya Arielig?
Az Odüsszeuszt hívogató szirének, az ókor valóságos sellői, úszó boszorkányok és gyapjúpulcsira emlékeztető fürdőruhák. A vízbe ereszkedő nő minden kor képzeletében meghatározó helyet foglalt el.
A négy elem közül a vizet szívesen azonosítjuk a nyugalommal, a tisztasággal, a gyógyulással, sőt, magával az élettel. Ezt az elegáns, szó szerint fluid elemet pedig a legkülönbözőbb civilizációk kötötték össze a nőiességgel.
Vizes fantáziák időszámításunk előttről
Az ókori Egyiptomban egyenesen odáig mentek, hogy a hideg víznek és a tiszta, hideg víznek két külön istennőt dedikáltak. Később Aphrodité, a szépség és a szerelem ókori görög istennője a monda szerint a tenger habjaiból született. Őt pedig a nála is ismertebb legendás vízi lények követték, a félig nő, félig madár formájú szirének, akik a tengeren portyázva varázslatos hangjukkal csábították és döntötték romlásba a férfiakat.
Homérosz Odüsszeusza, aki egyrészt hallani akarta az éneküket, másrészt nem szeretett volna odaveszni, úgy védekezett, hogy míg a tengerészei fülét méhviasszal tömte be, saját magát a hajó árbocához kötöztette, így biztos lehetett abban, hogy akár mennyire is rabul ejtő a szirének dala, ő nem fog tudni a keresésükre indulni. A következő évszázadok során a vízben élő, csábító külsejű, de halfarka miatt terméketlen nő folyamatosan jelen volt a kétlábú emberek fantáziavilágában.
Senki sem hitt abban, hogy egy afroamerikai mosónő lehet több, mint mások alkalmazottja - Madam C.J. Walker megcáfolta őket
Ugyan a történetekben néha felbukkannak sellőfiúk, de ők sohasem tudtak akkora ismertségre szert tenni, mint a hableányok. A sellők először a Római Birodalomban keltek életre, amikor hús-vér nők - lényegében korai szinkronúszók - a vízzel elárasztott amfiteátrumokban, fáklyafénynél és meztelenül úszkáltak, megszemélyesítve a férfiak fantáziáját rabul ejtő legendás vízi lényeket.
A várromboló francia sellő
A középkor keresztény erkölcsökkel átitatott hétköznapjaiban persze szó sem lehetett nyilvános meztelen úszkálásról. Sőt, még a római termálfürdőket és úszómedencéket is hamarosan a fertő melegágyaiként tartották számon. Előbb-utóbb maga a víz is gyanús lett, olyannyira, hogy a boszorkányüldözések idején előszeretettel mártották folyókba, tavakba a vádlottakat: ha valaki lebegett, boszorkány volt, ha lesüllyedt a víz alá, bizonyította az ártatlanságát.
