Nő a vízben: Hogy jutottunk el az életveszélyes szirénektől a villával fésülködő hebehurgya Arielig?
Az Odüsszeuszt hívogató szirének, az ókor valóságos sellői, úszó boszorkányok és gyapjúpulcsira emlékeztető fürdőruhák. A vízbe ereszkedő nő minden kor képzeletében meghatározó helyet foglalt el.
A négy elem közül a vizet szívesen azonosítjuk a nyugalommal, a tisztasággal, a gyógyulással, sőt, magával az élettel. Ezt az elegáns, szó szerint fluid elemet pedig a legkülönbözőbb civilizációk kötötték össze a nőiességgel.
Vizes fantáziák időszámításunk előttről
Az ókori Egyiptomban egyenesen odáig mentek, hogy a hideg víznek és a tiszta, hideg víznek két külön istennőt dedikáltak. Később Aphrodité, a szépség és a szerelem ókori görög istennője a monda szerint a tenger habjaiból született. Őt pedig a nála is ismertebb legendás vízi lények követték, a félig nő, félig madár formájú szirének, akik a tengeren portyázva varázslatos hangjukkal csábították és döntötték romlásba a férfiakat.
Homérosz Odüsszeusza, aki egyrészt hallani akarta az éneküket, másrészt nem szeretett volna odaveszni, úgy védekezett, hogy míg a tengerészei fülét méhviasszal tömte be, saját magát a hajó árbocához kötöztette, így biztos lehetett abban, hogy akár mennyire is rabul ejtő a szirének dala, ő nem fog tudni a keresésükre indulni. A következő évszázadok során a vízben élő, csábító külsejű, de halfarka miatt terméketlen nő folyamatosan jelen volt a kétlábú emberek fantáziavilágában.
Senki sem hitt abban, hogy egy afroamerikai mosónő lehet több, mint mások alkalmazottja - Madam C.J. Walker megcáfolta őket
Ugyan a történetekben néha felbukkannak sellőfiúk, de ők sohasem tudtak akkora ismertségre szert tenni, mint a hableányok. A sellők először a Római Birodalomban keltek életre, amikor hús-vér nők - lényegében korai szinkronúszók - a vízzel elárasztott amfiteátrumokban, fáklyafénynél és meztelenül úszkáltak, megszemélyesítve a férfiak fantáziáját rabul ejtő legendás vízi lényeket.
A várromboló francia sellő
A középkor keresztény erkölcsökkel átitatott hétköznapjaiban persze szó sem lehetett nyilvános meztelen úszkálásról. Sőt, még a római termálfürdőket és úszómedencéket is hamarosan a fertő melegágyaiként tartották számon. Előbb-utóbb maga a víz is gyanús lett, olyannyira, hogy a boszorkányüldözések idején előszeretettel mártották folyókba, tavakba a vádlottakat: ha valaki lebegett, boszorkány volt, ha lesüllyedt a víz alá, bizonyította az ártatlanságát.
A lebegő boszorkányokat kivégezték, az ártatlanok pedig gyakran megfulladtak, mielőtt kihúzták őket. Végül a vízzel való bármilyen érintkezés - leszámítva persze a szenteltvizet - kerülendő volt, mert úgy gondolták, hogy legyengíti a testet és utat nyit mindenféle veszélyes kórságnak.
Azonban a sellők, mint vonzó de veszedelmes lények legendája tovább élt.
A középkor leghíresebb hableánya Meluzina volt, a XIV. századi Franciaországból. A legenda szerint Meluzinát a saját anyja átkozta meg azzal, hogy a lábai minden szombaton kígyófarokká változtak. Sőt, az átok azzal is járt, hogyha valaki meglátja a szerencsétlen lányt kígyófarokkal, Meluzina a hét összes napjára félig ember, félig kígyó marad.
Az elátkozott lány végül magához Poitiers grófjához ment férjhez, akitől tíz gyermeke született, mindegyik valamilyen rendellenességgel, a homlokuk közepén elhelyezkedő egy darab szemtől kezdve az arcukból kiálló oroszlánkaromig. A gróf nem lehetett a legélesebb kés a fiókban, mert csak tizedik utód után kezdett gyanakodni, és elhatározta, hogy utánajár, miért zárkózik be a vártoronyba a felesége minden szombaton.
A legenda szerint a gróf pont fürdőzés közben lepte meg kígyófarkú feleségét, aki dühében kirepült az ablakon, és azzal átkozta meg a férjét, hogy minden vára, amelyet Meluzina varázsereje segített felépíteni, kőről kőre fog összeomlani. A legenda és a helyi turisztikai hivatal szerint éjszakánként Meluzina a mai napig kísérti a helyi várromokat.
Mindennapi hableányok
Az 1700-as évekre a vízi közlekedés mindennapos dolog volt minden rendű és rangú ember számára, ezért is furcsa belegondolni, mennyire nem volt alapvető, hogy valaki megtanult úszni.
A nők úszásoktatásával végképp nem törődött senki, így számukra sokkal nagyobb eséllyel volt végzetes egy hajóbaleset.
Hiszen nemcsak, hogy nem tudtak úszni, hatalmas és nehéz ruháikba gabalyodva még kimenteni sem volt egyszerű őket. A fordulatot végül a gyógyvíz újra-felfedezése hozta el, amelynek pozitív hatásait a nőktől sem tagadták meg, akik így évszázadok óta először ismét kapcsolatba kerülhettek a vízzel. Hamarosan az addig úszásra sohasem használt tengerpartot is meghódították a fürdőzők, de persze csak óvatosan. Külön női- és férfi partszakaszok voltak, de a hölgyek még így is csak nehézkesen élvezhették a víz örömeit.
Hosszú és bő ruhákban fürödtek, amelyek gyakran a nyakuk és a karjaik köré csavarodtak, ezért madzagokkal kötözték magukra a ruhadarabokat, sőt, a merészebbek köveket varrtak a fürdő toalettjükre, amiről leginkább későbbi korok vízi öngyilkosságai juthatnak az eszünkbe. Mindeközben a XVIII. század férfiai a szomszéd partszakaszon meztelenül és gondtalanul úszkáltak a tengerben.
A századforduló mutatványos sellői
A XIX. és a XX. század fordulóján a sellők leggyakoribb lelőhelyei a színházak és éjszakai mulatók színpadjai voltak. Ez volt az a korszak, amikor az egyre nagyobb mértékű gépesítésnek köszönhetően - a történelem során először - hirtelen emberek tömegeinek lett szabadideje.
Az emberek kirándulni, sportolni kezdtek, moziba és cirkuszba jártak és gyakran ezek a műfajok, elsősorban a sport és a vásári mutatványok össze is keveredtek. Ezek a fejlemények egy egészen érdekes karrierutat nyitottak meg azoknak a valóságos hableányoknak, akik nemcsak úszni, hanem szerepelni is szerettek.
A csinos és átlagon felüli tüdőkapacitással bíró előadóművésznőket egy hatalmas akváriumban gurították a színpadra, ahol különböző mutatványokat mutattak be a víz alatt, mint evés-ivás, írás és persze a kecses, „hableányos” fel-alá siklás. Az egy szál melltartóban és halfarokban fellépő nőkre nem vonatkoztak ennek a szemérmes korszaknak az elvárásai. A századfordulón egy rendes nő fűzőt hordott, a szoknyája alól a bokája sem villanhatott ki, és a hableányokra jellemző intenzív testmozgás is ellenjavallott volt a számukra.
Azonban a vízi előadóművésznők rengeteget tettek azért, hogy a polgári nők életében is praktikusabb fürdő öltözékek váltsák fel az addigi nehéz, elsősorban gyapjúból készülő, úszásra teljesen alkalmatlan fürdőruhákat. A professzionális hableányok nők tömegeit inspirálták arra, hogy ne csak a parton sétáljanak, hanem tanuljanak meg úszni. Sőt, később az ő kecses mozdulataikból fejlődött ki a szinkron úszás, a modern és valóságos sellők sportja.
Közben pedig a mesebeli hableányok is megszelídültek.
Napjaink legismertebb sellője nem egy férfiak életére törő gonosztevő, hanem egy 1837-es Andersen mese hősnője. Ariel, a kis hableány még azelőtt elveszíti varázserejű hangját, mielőtt rossz fát tehetne a tűzre.