Arató András: A feleségem nem egy mémhez ment hozzá, hanem egy mérnökhöz

Tudta, hogy mit jelent a “mém” azelőtt, hogy Ön is azzá vált?

Persze, hogy nem tudtam! Ez olyan régen volt, hogy talán még a szó sem létezett. Illetve hát, mostanra utánaolvastam: az 1980-as években jelent meg egy angol szerző könyvében. Mikor 2005 környékén eljöttem nyugdíjba, már voltak ilyen vicces képek az interneten, de nem hívtuk őket mémeknek.

Egyértelműen kultuszt teremtett Hide the Pain Haroldként - elmesélné a történetét?

Az egész úgy kezdődött, hogy csináltam magamról egy szelfit, és azzal együtt feltettem pár képet nyaralásunkról az iWiW-re. Csak azzal nem számoltam, hogy ezeket a képeket a barátaimon kívül más is látja, így találta meg őket egy hivatásos fotós. Megkeresett azzal, hogy egy hozzám hasonló karakterű modellt kutat épp, és szeretne elhívni próbafotózásra. El is mentem, és olyan jól sikerült, hogy a fotós utána többször is visszahívott, hogy stockfotókat készítsen rólam.

Aztán valahol Amerikában néhány fiatal rálelt ezekre a képekre egy adatbázisban, és elkezdtek belőlük vicces feliratos képeket készíteni, amik elterjedtek az interneten. Valószínűleg őket is meglepte - nemcsak engem és a fotóst - hogy mekkora sikerük lett.

A fotóstól tudta meg, hogy mi történt a képekkel, vagy máshogy szerzett róluk tudomást?

Rákerestem a képeimre, hiszen kíváncsi voltam, mire használják a rólam készült stockfotókat. Nagyon lesújtó, sokkoló élmény volt, amikor megláttam a belőlük készült mémeket, mert nem erre szerződtem. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit csináljak. Nem tetszett ez az egész! Persze akadtak közöttük igazán humorosak, de sokuk kifejezetten irritáló volt, amiket nem csak bosszantónak, hanem gusztustalannak tartottam.

Vissza akartam vonni a képeimet, de sajnos csak nagyon megterhelő jogi procedúrával sikerült volna. Úgyhogy vártam, mert azt mondják, minden csoda három napig tart. De nemhogy három nap, még három hónap, sőt, három év után sem tűntek el a képek. Évekbe telt, mire el tudtam fogadni, hogy ez történt. Én egy sokkal komolyabb embernek gondoltam magamat annál, hogy viccet csináljanak belőlem.

Végül miért állt bele?

Több döntő momentum volt, ami rávett. Találtam például néhány oldalt, ahol elneveztek Haroldnak, és amikor megláttam őket, már több százezer követővel bírtak. Arra gondoltam, miért ne csinálhatnék egy saját oldalt, amit én irányítok? Hát készítettem egyet! Facebookon már rég fent voltam a saját nevemmel, ezért létrehoztam egy másik oldalt a rajongóimnak Hide The Pain Haroldként, angolul. És akkor beindult a történet.

A másik, ami miatt beleálltam, amikor egy orosz - pontosabban Oroszországban élő tatár származású - fiatalember, Timur kinyomozta a valódi elérhetőségemet. Elkezdett e-mailekkel bombázni, amelyekben megírta, milyen népszerű vagyok Oroszországban, de nem hiszik el, hogy egy igazi létező ember vagyok, és biztos photoshoppal rakták össze az arcomat, két félből - egy mosolygósból, meg egy szomorú szeműből. Először elhajtottam, de annyira kitartónak bizonyult, hogy engedtem neki, és feltöltöttem egy képet magamról egy orosz közösségi oldalra.

A fotón egy téglát tartok a kezemben, amire rá volt írva oroszul, hogy „Élek.” Ez volt az a pont, amikor megtalált a hazai és a nemzetközi sajtó, rádiók, tévék és újságok. Innen egyenes út vezetett ahhoz, aminek még most sem látom a végét.

Hogy sikerült feldolgozni ezt a hirtelen jött népszerűséget?

Öt évbe telt, mire el tudtam fogadni. Van az a mondás, hogy amit nem tudsz megállítani, annak állj az élére. Nem tudtam megállítani, ezért muszáj volt beleállni, és most azt mondom, hogy életem legjobb döntése volt. Annyi pozitív élmény ért, annyi szeretetet kapok a rajongóktól, és annyi érdekes, értékes embert ismertem meg. Csodálatos helyekre jutottam el a világban, Szibériától Dél-Amerikáig, Távol-Kelettől Kanadáig.

Hogy fogadta a családja, hogy híres ember lett?

Nehezen fogadták el, hiszen egy komoly, disztingvált úriembernek ismertek. A családban nyilván először nekem kellett megbirkózni vele, utána jött a feleségem. Mikor összeházasodtunk, nem egy mémhez ment hozzá, hanem egy mérnökhöz. Ő akkor fogadta el a helyzetet, amikor először pénzt is jelentett, mert egy reklámszerződés után kemény magyar forintokkal tértem haza.

A fiam pedig - aki egy 50 éves építészmérnök - szintén nagyon nehezen tudta megemészteni, talán akkor változtatta meg a véleményét, amikor színpadon látott, mert megkerestek egy színházból. Nagyon örültem annak, hogy láthatta, milyen jól érzem magamat a bemutatón.

Származott valamilyen hátránya abból, hogy “mémhíresség” lett?

Az az érdekes, hogy nem. Persze, az elején születtek olyan mémek, amelyekre nem vagyok büszke. De mióta kiderült, hogy egy élő létező ember van ezek mögött a képek mögött, egyik napról a másikra teljesen megszűntek a negatív mémek. Ugye mondják, hogy az internetes trollok mindenhol ott vannak és mindenbe beleszólnak, meg semmi nem jó nekik, de én semmi ilyet nem tapasztaltam. Csak pozitív visszajelzéseket kapok, és nagyon szívmelengető üzenetek jönnek. Például, egyszer valaki nekem mutatta meg először az újszülött kisfiát, de olyan is előfordult, hogy arra kértek, legyek a virtuális nagypapájuk.

Mi a legjobb abban, hogy mémmé vált?

A sok utazás, hogy fiatalok körében mozgok, és egy olyan közegben élek, ami nem hagyja, hogy begyepesedjen a gondolkodásom. Sokkal szívesebben poénkodok a fiatalokkal, minthogy a saját korosztályommal arról beszélgessek, hogy csak három hónappal későbbre kapott időpontot a reumatológiára. A fiatalok segítenek fiatalosnak maradni.

Készített már saját magáról mémet?

Nem gyakran, de azért már előfordult. Például májusban, Csíkszeredában egy fiatalember odaadta a diplomadolgozatának másolatát, ami rólam szólt, a Hide The Pain Harold mémeket elemezte. Egy nagyon komoly tudományos hátterű munka volt, én pedig készítettem erről egy mémet azzal a szöveggel, hogy „Végre kaptam egy jó könyvet: rólam szól”.

Ha belegondol, Ön egy társadalmi jelenség lett.

Abszolút. És nagyon oda is kell figyelni, hogy mit mondok, meg hova állok. Még nagyon régen elmentem egy tüntetésre, persze lefotóztak a tömegben, és másnap már megírták az újságok, hogy „Arató András, a mém elment a tüntetésre”.

Van olyan ügy, amit szívesen támogatna az arcával, vagy esetleg már támogatott is?

Olyan közérdekű dolgokat igen, amik abszolút politikamentesek. Több ilyen is volt már, például forgattunk videót a segélyhívó szolgálatnak, de készült már korábban hasonló a lelkisegély szolgálatnak is. Sőt, Kanadában voltam, Montrealban, mikor a polgármesteri hivatalból megkerestek, hogy készítsek egy vicces videót arról, hogy az emberek ne szemeteljenek.

A klímaváltozás nem volt még terítéken?

Nem, de az is a szívügyem, mert rosszul esik látni, hogyan teszik tönkre a Földünket.

Mi volt a legfurcsább felkérés, amit valaha is kapott?

Női harisnyát kellett reklámozni. Egy kanadai cég nagyon jó minőségű harisnyanadrágokat készít, amik nem szakadnak el. A reklámban én vagyok a szigorú minőségellenőr, és próbálom széttépni a terméket, de nem sikerül - egy ponton még almareszelőt is bevetettem. Ám a legnagyobb kihívás a Coca-Cola nemzetközi reklámja volt, mikor piacra dobták a Zerót, és én lettem a reklámarca. Az volt a feladatom, hogy búvárruhában lemerüljek a Lupa-tóba, sőt, még egy szélcsatornába is bemerészkedtem a reklám kedvéért.

Említette, hogy rengeteget utazik és nagyon sokan megkeresik külföldről is. A külföldi rajongók kedvéért tanult meg angolul?

Angolból, németből, és oroszból is van nyelvvizsgám. De ha valamilyen olyan egzotikus országba megyek, akkor mindig megtanulok pár szót a helyi nyelven.

Egyébként megfordult valaha is az a fejében, hogy kiszáll ebből az egészből?

Dehogyis! Megy az idő és arra gondoltam, hogy majd jön valami, ahol azt mondom: itt a csúcson kell kiszállni és akkor vége. Ez eljött egy TED-előadás képében több évvel ezelőtt, de végül mégsem szálltam ki.

Milyen kalandok várnak Önre idén nyáron? Mi a következő úti cél a bakancslistáján?

Ami még hiányzik a bakancslistámról, az talán Délkelet-Ázsia, Kambodzsa, Vietnám. Viszont Japán már biztos összejön. Július elején utazom Kiotóba, addig pihenek.

Van még valamilyen hobbija az utazáson kívül?

Úszni szoktam. Illetve kirándulni. Van egy nemzetközi játék, amit úgy hívnak, hogy geoláda keresés, vagy geocaching. A világban érdekes helyeken kis dobozkákban apró dolgokat elrejtenek, amiket GPS koordináták alapján lehet megtalálni. Már körülbelül 130 geoládát találtam.

Kincskeresésnek hangzik.

Ez abszolút kincskeresés, ládákban kis kincsek vannak, amiket el lehet vinni, csak az a szabály, hogy akkor valami mást kell beletenni a helyükre.

Ha visszamehetne az időben, van valami, amit másképp csinálna?

Nincs, meg vagyok elégedve az életemmel.

Ez nagyon pozitív. Az sem jutott eszébe soha, hogy hamarabb kellett volna meglovagolnia a lehetőséget, hogy mém legyen?

Valószínűleg jobb lett volna, ha ez előbb következik be, de úgy érzem, hogy aktív koromban is teljes életet éltem mérnökként. Világítástechnikával foglalkoztam, ami egy viszonylag kis szakma, Magyarországon nagyjából száz-százötven ember van, aki ezzel foglalkozik. Ráadásul több cikluson keresztül én voltam a Világítástechnikai Társaság alelnöke. Amire viszont igazán büszke vagyok, hogy írtam egy fejezetet a villamostechnikáról a „villanyszerelők bibliájába”, az Épületvillamosság című könyv tizedik kiadásába.

Szóval mindent összevetve úgy érzem, hogy egy teljes életet éltem, mielőtt mém lett belőlem. Aztán ez a hab a tortán, egy élet végi plusz, egy ráadás, és nem győzök elég hálás lenni a sorsnak, hogy ez történt velem.