Ha anya leszek, megszűnök írónak lenni?
Az anyaság és az alkotói identitás összeegyeztethetősége az egyik legmélyebb kérdés, amely sok női írót foglalkoztat. De nem kell ahhoz irodalmárnak lenni, hogy úgy érezzük: az anyává válás sokak számára a régi önmaguk feladását jelenti. De vajon tényleg így van ez?
A napokban szembejött velem egy mém egy kismamás csoportban. A képen egy csokigodzilla ült egy fazékban, és úgy olvadt el a saját levében, ahogyan képkockáról képkocára hevült alatta a fazék. A képhez azt írták:
én és a vágyaim a gyerekvállalás előtt, és én az anyává válás után
A nevető fejekből ítélve számos nőnek teljesen evidens vagy talán épp keserédes dolog, hogy az anyává válás pillanatában megszűnnek annak lenni, akik korábban voltak. Nekem ez íróként nem ennyire magától értetődő, hiszen nagyjából 16 éves korom óta az írás körül forog az életem, és alkotni számomra épp annyira létszükséglet, mint levegőt venni. Így hát a mém ismét csak felidézte bennem azt a félelmemet, ami alkotóként évek óta elkísér, és amit egyébként számos más írónő is megtapasztal – ha anya leszek, megszűnök írónak lenni.
Bevallom, sokáig emiatt odáztam a gyerekvállalást is, hiszen evidens volt számomra, hogy az alkotói munka és az anyaság két, egymással összeegyeztethetetlen dolog. De tényleg így volna?
Nem író vagy, hanem anya
A várandósságom alatt előfordult, hogy kifejtettem az elképzeléseimet – vagyis inkább naiv vágyaimat – arról, hogyan és mennyit szeretnék a szülési szabadság alatt írni, mennyire fontos nekem, hogy ne csak a párom keressen pénzt, vagy hogy amint csak lehet, szeretnék 1-1 órákat elcsípni a hetemből, hogy a készülő könyvemen dolgozhassak. Erre azonban azonban gyakran azt a választ kaptam, hogy de a baba az első.
Úgy fest, a társadalmi üzenet egyértelmű a nők felé: anyaként az igényeid nem férnek meg a babádéi mellett, és az emberek szemében vagy az egyik, vagy a másik opció él. Ha tehát előbbiekből sem szeretnél alább adni, biztosan nem foglalkozol a gyerekedével – tehát rossz anya vagy. És hát ki akarna rossz anya lenni, nem igaz? Az efféle elvárások alól az írónők sem kivételek, de korántsem ez az egyetlen kihívás, ami elé a szülést követően néznek.
„Egy egyedülálló anya valószínűtlen felemelkedése” – Sofía Vergara rendhagyó módon vált tévécsillaggá
Tudni kell az irodalmi életről, hogy manapság – ellentétben azzal, amit a kőkorszaki irodalomoktatás miatt hiszünk – nem csinos szalonokban, csendes kávézókban vagy írólakásokon zajlik, hanem javarészt kocsmákban. Mivel azonban a nők teste – főként a szülést követő pár hónapban – különösen szükséges a babák életben maradásához, ezért ha a baba aludni vagy szopni akar, az anya nyilvánvalóan az ő igényeit fogja előnyben részesíteni a zajos sörözők közönségénél, ezért inkább hazamegy – vagy eleve ki sem mozdul. És például így eshet meg az, hogy egyszeriben kiesett az irodalom körforgásából.
Itt vagyunk!
Mi írónők általában csak kínosan összenevetünk, amikor elénk kerül egy olyan női szerző neve, aki húsz, akár harminc évvel ezelőtt még aktívan alkotott, és például olyan neves kiadványokban is rendszeresen szerepelt a neve, mint a (z egyébként javarészt férfiak műveitől hemzsegő) Szép versek antológia. Ilyenkor mind sejtjük, miért nem hallunk már az adott író felől – szült, és ezzel vége is lett a karrierjének. Mindez mára szerencsére sokat változott.
A korosztályomba tartozó, kiemelkedő női szerzők azután is aktívan írnak és szerepelnek (pl. Kállay Eszter, Kali Ágnes, Mécs Anna, Tóth Réka Ágnes, Halász Rita stb.), hogy szültek. Sőt, merik is tematizálni az anyaságot az alkotásaikban, amire korábban elvétve volt példa, hiszen a hazai irodalmi hagyományokban mindig is lektűrnek minősült a várandósság témája, ráadásul aki erről írt, automatikusan a “női irodalom” kategóriába került, ami végleg elvágta az írónők minden törekvését arra, hogy valaha is teljes értékű írókként kezeljék őket.
Szintén pozitív változás, hogy míg a mi korosztályunkat általában apátlan generációnak nevezik, mára a férfiaknak is egyre egyértelműbb, hogy szerepet kell vállalniuk a gyereknevelésben, és igenis kimosni a kakis ágyneműt addig, amíg a párjuk ír, ugyanakkor a nők is mára lettek annyira tudatosak, hogy ne mondjanak le az ambícióikról csak azért, mert történetesen gyereket is szerettek volna.
Határátlépések a szülés után
Szóval mára egyértelműen több esélyünk van a pályán maradni, mint például a #metoo előtt, és ez részben annak is köszönhető, hogy az elmúlt években egyre több írónő kezdett el nyíltan beszélni arról, mennyire figyelmen kívül hagyják őket a díjazási rendszerben, milyen lehetetlen irodalmi elvárásoknak kell megfelelniük, és hogy a nők tapasztalatait tematizáló írásokat mennyire lekicsinyli a szakma a férfiakéhoz képest. Ezzel azonban nem hárult el előlük minden akadály.
A gyermekágyi időszak és a gyermekvállalás körüli teendők hatására a nők nagyobb kimaradással tudnak csak az íróasztalhoz ülni – erről többek között már Tóth Krisztina és Szabó T. Anna is több ízben beszámolt –, emiatt könnyebben is esnek ki a pikszisből, valamint a díjak zsűrijeinek tekintete elől is nagyobb eséllyel vesznek el. Azonban még ha sikerül is a nőknek “ott maradnia a szeren”, a nyilvános szereplések és interjúk során is emberpróbáló beszélgetésekben találhatják magukat.
A várandós vagy gyerekes írónők számtalanszor kapnak intim kérdéseket egy-egy szakmai beszélgetés vagy interjú során, például hogy hogyan tudnak időt szánni az alkotásra a gyereknevelés mellett vagy nem érzik-e úgy, hogy a gyereküktől veszik el az időt, amikor dolgoznak. A gond csak az, hogy ezek magánéleti jellegű kérdések, amiknek semmi köze egy új könyvhöz vagy bármilyen egyéb, aktuális szakmai sikerhez.
A női szerzők ilyenkor egyértelműen hátrányba kerülnek, hiszen nemcsak emlékeztetik őket arra, hogy anyák, nem pedig írók, hanem ezzel párhuzamosan a férfiak is egyértelműen a tisztán szakmai, “reklámkérdéseket” kapják, akik így az olvasók fejében is még inkább írókként képződnek meg.
Egy közös kifakadás
Hogy mennyire nem csak bennem élnek félelmek az anyaság kapcsán íróként, jól mutatja, hogy nem olyan rég, amikor több női szerzővel gondolkodtam a készülő szövegeinkről – ezt szokás műhelymunkának nevezni –, sokunkból komoly sérelmek törtek fel az irodalmi közeg elvárásai miatt. Mindez annak kapcsán merült fel, hogy elárultam nekik, a várandósságommal kapcsolatos kéziraton dolgozom, de annyira félek, hogy mit fognak hozzá szólni majd az írók, hogy gyakran el is megy a kedvem az egésztől.
Sőt, hogy annyira szégyelltem a témaválasztásomat, hogy egy igen komoly ösztöndíjra is inkább más, kevésbé hiteles kézirattal jelentkeztem – nem is kaptam meg. Mindebből hosszas “terápiás ülés” kerekedett, aminek során volt, aki megosztotta, hogy ő is gyakran fél a női testről vagy szexualitásról írni, ahogyan az is kiderült, mindegyikünkben rengeteg félelem van a gyermekvállalás miatt – a félelem mögött pedig legtöbbször az áll, mennyire fog minket lenézni vagy kizárni az alapvetően férfi központú irodalmi szakma.
A beszélgetést végül az egyikünk oldotta fel azzal, az engem azóta is kísérő mondattal, hogy
egyszerűen csak fogadjuk el, hogy a terhesség nem holmi elszigetelt tapasztalat, hanem ennél univerzálisabb témát nem is találhatnánk, és ezért inkább legyünk büszkék erre, minthogy szorongjunk tőle.
És milyen igaza van. Nem szabad félnünk tágítani a határokat, hiszen az anyaság tapasztalatai gazdagítják a művészetet is – de még a hobbikertész vagy sportoló identitásunkat is. Tanulság, hogy nem kell csokigodzillának lennünk: ülhetünk anélkül is a szülői lét forró fazekában, hogy elveszítenénk a kontúrjainkat!