Szeretők és botrányok sora, hihetetlen tehetség és mindössze 28 év jutott Amrita Sher-Gilnek, a magyar származású indiai festőnőnek

Összekeverte, összegyúrta mindezt, asszonyi alakot formált belőle, és megadta neki ezt a sok tulajdonságot, valamennyit. Megelevenedett az asszony, szebb volt, csábítóbb, kívánnivalóbb, mint bármi más a világon. Az Önarckép tahiti nőként című festmény Amrita Sher-Gil 20. századi magyar-indiai művész munkája, akinek rövid és ragyogó karrierje tragikus halálával ért véget 28 éves korában.

Amrita Sher-Gil magyar gyökerei

A 20. század derekán Sher-Gil botrányt keltett világszerte azzal, hogy a női testeket – sajátját, barátaiét és az indiai hétköznapi emberekét – rendkívüli művészetének középpontjába helyezte. Gyakran hívják „az indiai Frida Kahlónak”, és Amrita élete éppoly lebilincselő és szokatlan volt, mint a művészete. Manapság képei dollármilliókért ütik le az aukciókon, egyik portréja az idei Velencei Biennálé központi pavilonjában szerepel szeptember végégig.

Képzeljük el, hogy 1913. februárjában vagyunk, Gottesmann Mici irodalmi szalonjában a Szilágyi Dezső tér 4.-ben, az egyik felső emeleten. Érkezik Bartók Béla, aki szintén egy darabig a ház lakója volt, majd Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső, Jászai Mari is, valamint Baktay Ervin, aki Mici testvére, festőből lett orientalista, gyakran tartott előadásokat az indiai kultúráról ebben a lakásszalonban. De ezúttal nem ők vannak a középpontban, mert megszületett egy kisbaba, ez a nap róla szól.

A neve Amrita. Édesanyja a szalon vezetője, beregszászi Gottesmann Mária Antónia, erdőbaktay Gottesmann Raul lánya. Édesapja Umrao Sher-Gil, egy indiai maharadzsa, arisztokrata család fia, vallásfilozófus, fotográfus, nyelvész, aki egy indiai hercegnőt hagyott el, mert beleszeretett Micibe. Utóbbi egyébként az elhagyott hercegnőnek a társalkodónője volt, és nem mellékesen Puccini tanítványa, tehetségesen zongorázott, kiváló operaénekesnő.

Filmszerű az egész család története, már Amrita Sher-Gil megszületésekor is. A világháború alatt kiköltöztek Dunaharasztiba, hogy kevésbé legyenek szem előtt, mivel a brit állampolgárságú indiai apa ellenséges ország polgárának számított Magyarországon. A kis Amritát és húgát, Indirát házitanító oktatta, és bár egymás között magyarul társalogtak, de franciául, angolul és pandzsábiul is anyanyelvi szinten beszéltek. Amrita tehetségesen rajzolt.

A Dunánál éltek velük közel egykorú anyai ági unokatestvéreik, a kis Amrita a három évvel idősebb Viktorhoz vonzódott különösen, és ahogyan olvashatjuk visszaemlékezésekben, már hét éves korában ledobálta ruháit, hogy meztelenül táncolhasson Viktornak.

Erotikus kalandok és művészet Párizsban

1921-ben a Himalája lábához költöztek édesapja hazájába, Indiába, ahol a nagyon tehetséges kislánynak egy olasz képzőművészt fogadtak tanárnak. Már akkor érzékeny társadalmi témák foglalkoztatták, mint például a férjhez kényszerített lánygyermekek sorsa Indiában. Később Olaszországban majd Franciaországba költöztek, jórészt Amrita tanulmányai miatt, másrészt édesanyja szeretője után is mehettek, ugyanis a festőnő anyja - csakúgy, mint lánya később - a férfiak körében nagy sikert aratott, számos szeretője volt férje mellett.

Amritát koraérett lánynak mondták, önarcképeiről és apja fotóiról egy ragyogó szépség, egy csodálatos indiai szempár néz vissza ránk. 1929-ben Párizsban száriban érkezett meg első rajzórájára. Aki meglátta, szerelmes lett belé. A társadalmi normákat bőven túlhaladta, ahogyan élt, ahogyan falta a tudást. Sher-Gil életrajzi beszámolói és levelei feltárják férfiakkal és nőkkel való kapcsolatait, és ez fontos része volt identitásának, amely befolyásolta művészi szemléletét és kifejezésmódját.

Amrita Sher-Gil életét erőteljes szexuális étvágy jellemezte, hedonista életfelfogása szerint az élvezet gyógyító. Legalábbis számára, sajnos ezt rövid élete cáfolta. Így ír érzéseiről: „Mindig szerelmes vagyok, ez nekem szerencse, másik félnek nem annyira, de mielőtt bármi kárt tehetnék, inkább valaki másba szeretek bele! Tudod, olyasmi, mint az alkoholista, aki megáll a vidám szakasznál”.

Párizsban töltött ideje alatt vibráló és gátlástalan szexuális és művészi önkifejezést élt meg, élvezve azt a szabadságot, amelyet a francia társadalom kínált. Egy anyjának írt levelében így vallott: „Szükségem van valakire, hogy fizikailag kielégítse szexuális igényeimet, mert úgy gondolom, hogy lehetetlen teljes mértékben átalakítani az ember szexuális vágyait művészetté… Gondoltam, ha lesz rá lehetőségem, lenne valami egy nővel is.”

Különösen vonzódott Sarojini Naidu költő lányához, és kapcsolatba került Láng Edittel, egy neves magyar zongoraművésznővel is. Rövid, de heves viszonyt folytatott a brit újságíróval, Malcolm Muggeridge-dzsel, aki őt „rózsavíznek és nyers szesznek” írta le. Számos szeretője volt, köztük talán India leendő miniszterelnöke, Jawaharlal Nehru is. Intenzív szexualitása közvetlenül táplálta művészeti alkotásait.

„Különben hogyan érezheti valaki a forma szépségét, a szín intenzitását vagy finomságát, egy vonal minőségét, hacsak nem érzéki a szeme?” –tette fel a kérdést. Amrita hozzáállása saját testéhez és szexualitásához merészen szokatlan volt, különösen egy nő számára az ő idejében. Élvezte fizikai adottságait, gyakran használta testét művészetében témaként. Meztelen önarcképei ennek a félelem nélküli önfelfedezésnek és önkifejezésnek a tanúbizonyságai.

1933-ban Fiatal lányok című festménye aranyérmet kapott a párizsi Salon (vagy magyarosan Szalon) kiállításán, ami a 17. század óta a kortárs képzőművészek seregszemléje. Amrita lett az egyetlen ázsiai és egyben a legfiatalabb festő, akit a Szalon tagjává választottak. Mégis inkább visszatért édesapja hazájába, itt tudott nyugodtan alkotni. „Csak Indiában tudok festeni. Máshol nem vagyok természetes, nincs kellő önbizalmam. Európa Picassóé, Matisse-é, Braque-é és másoké. India csak az enyém” – vallotta nem sokkal érkezése után.

India és házasság

Ez a gondolkodásbeli hevesség és éles nyelv együtt járt nála a szégyentelen nyíltságggal és azzal az életfilozófiájával, hogy joga van úgy viselkedni, ahogyan akar.

Amikor apja, aki a „Duci” becenévre hallgatott, azzal vádolta, hogy nem érdekli őt igazán India, egy rendkívüli szöveget küldött válasznak, amely egyszerre művészi testamentum is és egyben nem titkolt támadás apja normái ellen: „Elsősorban művészi fejlődésem érdekében szeretnék visszatérni... Mennyire tévedsz, amikor azzal vádolsz, hogy nem érdekel minket India, kultúrája, népe, irodalma, amelyek mind mélyen érdekelnek...

Hosszú európai tartózkodásunk segített abban, hogy felfedezzem Indiát. A modern művészet vezetett az indiai festészet és szobrászat megértéséhez és értékeléséhez. Paradoxnak tűnhet, de biztosan tudom, hogy ha nem mentünk volna Európába, talán soha nem jöttem volna rá, hogy egy ajanta freskó vagy egy kis szobor a Musée Guimet-ben többet ér, mint az egész reneszánsz! Röviden: most vissza akarok menni, hogy értékeljem Indiát és annak értékeit...

Szomorú voltam, amikor rájöttem, hogy a jó hírneved megőrzése fontosabb számodra, mint irántunk érzett szereteted. Csalódott voltam, hogy ilyen fontosnak tartod a közvélemény bántó megjegyzéseit... Egyáltalán nem tartom magam erkölcstelen embernek, nem vagyok erkölcstelen... Ráadásul szerintem kissé túl drámaivá teszed a helyzetet (amit hajlamos vagy néha megtenni), amikor azt mondod, hogy jó neved tönkretétele egyenértékű azzal, ha visszatérünk Indiába.

Bolondok és bajkeverők mindig fognak beszélni, még ha nem is adunk nekik okot rá. És szűklátókörű, előítéletes és fanatikus emberek mindenhol vannak, Indiában is (ahogy te is megtapasztaltad a saját károdra), de szükséges-e foglalkozni velük?”

Nagyon értett a drámai csúcspontokhoz, úgy tűnik számtalan ilyen csomópont volt, lett az életében. Fenti levelében arra is utal, hogy 1938-ban, 25 évesen mindenkit meglepett és hozzáment a már említett unokatestvéréhez, Egan Viktorhoz. Egyességet kötöttek, hogy nem lesznek gyermekeik, és Viktor, akiből orvos lett, szemet hunyt felesége kalandjai előtt is.

De van, aki arra is gyanakszik, hogy Indiában férjezetlen nőt nehezebben fogadtak el, és Amrita kicsapongó életével egészen biztosan borzolta a kedélyeket. Sőt, volt már egy anyja által kiszemelt vőlegénye is, a milliomos Yusuf Ali Khannal, akitől sajnálatosan elkapta a szifiliszt, de szerencsésen meggyógyult belőle. Azonban ezt a jegyességet felbontotta, nem bírta elviselni a kötöttséget, főleg, hogy nem ő választott.

Orvos férjével együtt utazott vissza Indiába, a házasságkötésük után egy évvel. Mondhatjuk, hogy a házassága alatt elkezdődött egy új korszak a festészetében is. Az indiai táj, város egyre többet szerepelt a képein, Két elefánt című képe is ekkor született, amit az életmű egyik kiemelkedő darabjának tekintünk.

A Mór utolsó sóhaja

De valami elveszett, Amrita egyre jobban kiégett, depresszió gyötörte. Férjével együtt egy másik városba költöztek, itt éppen kezdett erőre kapni, új műterme is lett, készült egy nagyszabású kiállításra, amit 1941 december közepére tervezett. Sajnos ezt már nem élhette meg, tragikus hirtelenséggel halt meg, és elég rejtélyes körülmények között. Egy vacsora után lett rosszul, két napig tartott a szenvedése, és orvos férjén kívül senki nem látta, mivel Viktor senki mást nem engedett a közelébe.

Annyi tudható, hogy amikor már kómában volt, ismerőseik trópusi betegségekhez értő orvost kerestek, azonban Amrita Sher-Gil 1941. december 5-én, 28 éves korában meghalt. Hagyományos indiai rítus szerint a testét elégették, a hamvakat a Ravi folyóba szórták. Anyja nem nyugodott bele halálába, a férjet vádolta gyilkossággal, aminek alapja az volt, hogy a számtalan szeretője mellett Viktor hajtotta végre a tiltott abortuszokat, de szerelmi féltékenységre is gyanakodtak.

Mária Antónia soha nem heverte ki lánya halálát, és néhány évvel a világháború után öngyilkos lett. Édesapja, Umrao még élt néhány évig. Egan Viktort hivatalosan soha nem vádolták meg gyilkossággal.

Salman Rushdie világhírű indiai származású brit író az 1990-es évek közepén kezdett el gondolkodni, hogy egy 20. századi indiai női festő karakterét és életét is beleírja A mór utolsó sóhaja című regényébe. Végül Aurora Zogoiby karakterét Amritáról mintázta, amiről így írt a The Guardian-ben: „Amrita Sher-Gil művészete természetes módon a melankólia és a tragikum felé mozdul el, miközben tekintetét szilárdan a szépség magas eszményeire irányítja.

Megtagadták tőle az öregkort, akár sötét, akár másmilyen lett volna, de sem az ő magával ragadó, nagyszerű énje, sem az általa alkotott művek nem tartalmaztak semmit, amiért bocsánatot kellett volna kérnie. Az idő eltelt, és művészete megmaradt. Ahogy Moraes "Moor" Zogoiby írta anyjáról, Auroráról: »Még most is, az emlékekben, ő az, aki elbűvöl, akit körbe kell járni és járni. Közvetetten érzékelhetjük őt, másokra gyakorolt hatásai révén... Ó, a holtak, a véget nem érő, végtelenül végződő holtak: milyen hosszú, milyen gazdag a történetük.

Nekünk, élőknek, meg kell találnunk azt a helyet, amit mellettük elfoglalhatunk; az óriási holtak mellett, akiket nem tudunk megkötni, bár hajukba kapaszkodunk, bár álmaikban megkötözzük őket.«"