előfizetésem
Hírlevél
„Én egy utazó vagyok, nincs meg bennem a hovatartozás érzése” - Ai Weiwei önéletrajza kötelező olvasmány
A világhírű művész és disszedens, Ai Weiwei 1,000 Years of Joys and Sorrows önéletrajzi könyvének megjelenésekor Rory Sullivannek mesélt arról, hogyan égette el memoárja első példányát fiával, melyben édesapja emlékeiről és az USA-ban szerzett tapasztalatairól ír.
A könyvégetés általában paranoia és düh táplálta állami cenzúrához köthető. De mivel itt maga a szerző gyújtja meg a tüzet, hogy tizenkét éves fiával, Laoval végignézze az attrakciót, a mutatvány máris más megvilágításba kerül. Azok számára, akik Ait ismerik, a telefonján látott videófelvétel nagy valószínűséggel nem túl meglepő. Saját szavaival élve, ő ugyanis „szakadárnak született”.
Önjellemzését egyik korábbi fotósorozata is alátámasztja, melyen egy Han dinasztiából származó urnát dob le szándékosan a földre, hogy így tegye próbára az emberek értékről alkotott felfogását.
Az igazság védelme
Legújabb megsemmisítő akciója ugyanakkor kevésbé vehető nyilvános nyilatkozattételnek, sokkal inkább egy olyan belső indíttatás által vezérelt cselekedetnek, mely gyerekkorával hozható szoros összefüggésbe. „Mikor megérkezett a könyvem első példánya, egy kisebb produkciót rendeztünk a fiammal.”
„A magyarok csodálatosan szenvedélyesek” – Adrien Brody Oscar-jelölt alakítását magyar gyökerei inspirálták
Ai a London belvárosában található egyik elegáns hotel faburkolattal dekorált sarkában ül és zöld teát kortyolgat, miközben büszkeségtől ragyogó arccal kezdi el a beszélgetést. A meghitt családi pillanatként megélt könyvégetés egy olyan hasonló eseménynek állít emléket, amire több mint fél évszázaddal ezelőtt került sor Kína nyugati részén, ahol Ai híres költő édesapjával, Ai Quinggel élt.
„Mindig más és más okból égettem könyveket apámmal” – magyarázza a mindig halkszavú férfi. Ai Qing azért semmisítette meg könyvgyűjteményét, mert tudta, hogy a kommunista Kínában a leírt szavak csak bajt hozhatnak a fejére. Apja a negyvenes években személyesen is ismerte Mao Zedongot, később magas rangú tisztviselőként szolgált, majd 1957-től ő is az értelmiségi tisztogatás áldozatául esett.
Lorca, Mayakovsky, Neruda és egyéb versírók költészetének elégetésével pedig nem volt más célja, minthogy megvédje fiát a jövőben várható hasonló bántalmazásoktól. Akkor még nem tudhatta, hogy a kisfiú, aki vele együtt rakta a tüzet, évtizedekkel később ugyanúgy saját országa üldözöttjévé válik. Ai szerint közös sorsuk annak köszönhető, hogy mindketten anélkül adnak hangot véleményüknek, hogy törődnének a következményekkel.
„Apám sosem próbált másmilyen lenni. Ez viszont folyton bajba sodorta. Ebből a szempontból nagyon hasonlóak vagyunk, mert az igazság védelme érdekében én is bármit hajlandó lennék feladni.” Ai tisztában van vele, hogy egy autoriter államban az igazságnak ára van.
A számlakiegyenlítés ideje számára akkor jött el, mikor 2011. április 3-án, a pekingi reptéren letartóztatták és nyolcvanegy napra fogdába zárták. Később négy év házi őrizetre ítélték és másfél millió font bírságot szabtak ki rá. Amint 2015 júliusában visszakapta útlevelét, el is hagyta Kínát és politikai menekültként Európába utazott.
Demi Moore Golden Globe-beszéde arra sarkallhat minket, hogy leálljunk a tökéletesség utáni hajszával
Elismert művész, a szabad szólás bajnoka
Ha a szegénység és gyerekkori környezete így formálta személyiségét, nyilvánvaló, hogy az USA-ban, és azon belül leginkább New York-ban töltött tizenkét év is hatással volt rá, noha ez utóbbi teljesen más módon. A „kapitalizmus fővárosa” egy egészen más világra nyitotta fel a zárt társadalomban nevelkedett művész szemét. „Ott igazi oktatásban részesültem. Enélkül ma nem lennék ilyen kiegyensúlyozott.”
Amerikában Ai különböző munkákat vállalt, hogy összekaparja magának a megélhetésrevalót; többek között portrékat is festett. Kis ideig két művészeti iskolában is tanult, ahol Marcel Duchamp és Andy Warhol alkotásaiból merített ihletet, majd Old Shoes – Safe Sex (Olcsó cipők – Biztonságos szex) címmel önálló kiállítást rendezett New Yorkban. Bár az Amerikában töltött éveket „unalmasnak” tartja és „kiábrándult” időszakként élte meg, Ai kétségkívül érdekes tapasztalatokat szerzett New Yorkban.
A Parsons Design Intézetben például az ír festő, Sean Scully tanította és összebarátkozott a beat költészet egyik legnagyobb képviselőjével, Alan Ginsberggel, aki mellett – miután apjára emlékeztette - otthon érezte magát. Ai kedvesen elmosolyodik, mikor felidézi, hogy Ginsberg egy utcasarkon „kínai filozófusként” mutatta be őt Susan Sontagnak. Nevetve azt mondja, nem igazán érezte magát annak, miközben épp Greenwich Village negyedébe tartott, hogy tizenöt dollárért képeket fessen.
A fiatal művész tovább is maradhatott volna Amerikában, de miután a kínai állam 1989-ben brutális támadást indított a Tiananmen téri diáktüntetés résztvevői ellen, a hazatérés mellett döntött. Azt írja, határon túli életét maga mögött hagyva „üres kézzel, trófeák nélkül” repült haza. A dicsőség csak később érte utol: mire 2015-ben végleg elhagyta Kínát, már nemzetközileg elismert művésszé és a szabad szólás bajnokává vált. A száműzetéssel azonban együtt jár az elkeseredettség fájdalma:
Legnagyobb bánatomra nem maradhatok Kínában, hogy hangomat hallatva hozzájáruljak az ország fejlődéséhez.
Ai életének nagy részét utazással töltötte. A 1,000 Years of Joys and Sorrows több sorában is „egy szál békalencséhez” hasonlítja magát, aki egyetlen helyhez sem kötődik. Hazája elhagyása óta élt már Németországban, amit nem tartott egy vendégszerető nemzetnek, majd ezt követően Angliába költözött és jelenleg Portugáliában él.
„Én egy utazó vagyok. Nincs meg bennem a hovatartozás érzése. Viszont így mindig lehetek kritikus.” Majd hozzáfűzi, hogy a művészi inspiráció mindenhová el tudja őt kísérni. „Előtörhet belőlem egy hotelben vagy egy reptéren, egy repülőgépen vagy a vonaton. A bárhollal én pont megelégszem. Nekem nincs szükségem olyan térre, ahová kiakasztgathatom az alkotásaimat, mert az én alkotásaim a fejemben vannak kiállítva” – magyarázza.
Az utóbbi években nagymértékben nőtt a fiatal nők alkohol fogyasztása - ezek az okok állhatnak a háttérben
Maga a művészet
Nyolcvankilenc éves édesanyja, Gao Ying jelenleg is Kínában él, aki tartva az ismételt letartóztatástól, úgy véli, fiának nem lenne tanácsos visszatérni hazájába. Mikor Ait arról kérdezem, mennyire nehezen éli meg az édesanyjától való elszakadást, válaszában arról beszél, hogy megpróbálja nem túl érzékenyen kezelni a helyzetet. A távolság azonban még a napi kapcsolattartás ellenére is minden bizonnyal nagy áldozatot követel.
Azt mondja, Gao, aki könyvében nem játszik olyan központi szerepet, mint édesapja, egy sokat megélt, erős erkölcsi értékeket valló, rendkívül gondoskodó asszony. A helyében sokan valószínűleg elváltak volna egy társadalmilag kitaszított férjtől, magyarázza Ai. Ehelyett ő Ai Qing kezét fogva fejest ugrott a „fekete lyukba”. Édesanyjához hasonlóan Ai is elfogadja sorsát.
„A nehéz körülmények ellenére meglehetősen teljes életet éltem. Maximálisan kihasználtam az energiáimat és a képességeimet” – mondja. Mióta elhagyta Pekinget, a művész számtalan elfoglaltsággal köti le idejét: legújabb projektjei közt két megrendítő, menekültekről forgatott dokumentumfilm is szerepel, a Human Flow és a The Rest. Ai továbbra is számos ügyet támogat. Nem szívesen nevezi ezt aktivizmusnak, miután azt csak egy nyugati kategorizálásnak tartja.
Részt vett például London belvárosában Julian Assange, a WikiLeaks alapítójának kiadatása elleni tüntetésen. A tiltakozáson arra szólították fel a brit kormányt, hogy engedjék szabadon az újságírót ahelyett, hogy kiadnák az Egyesült Államoknak, ahol titkosított dokumentumok publikálása miatt büntetőjogi eljárással kellene szembenéznie. Támogatását a mobil hátuljára ragasztott matricával is igyekszik kifejezni az ausztrál zsurnaliszta iránt.
Tényleg boldogabb lesz az életed, ha kevesebbet dolgozol?
A véleménye kinyilvánításától eltántoríthatatlan Ai a geopolitikáról is nyíltan beszél. Fejtegetése szerint a Nyugatnak ideje elfogadnia annak következményét, hogy az elmúlt harminc évben Kínával kötött üzletet. Hazáját egy tigrishez hasonlítja, aminek a hátáról ezek az országok már nem tudnak leugrani.
Úgy véli, a kormányok egytől egyig állandósítják országaikban az igazságtalanságot, és szerinte Anglia „gyáva pszichológiát” tanúsít azzal, hogy bár egykor a világ legtöbb menekültjét befogadó országnak számított, nem fogad be több bevándorlót.
Őszintén vall arról is, hogyan fér az alkotás az életébe. „A művészetem nem fontos. Ez csak egyfajta jelenség, ami az életemhez köthető. Az élet ennél sokkal érdekesebb és jelentőségteljesebb. A művészet ennek csak a mellékterméke, ami visszatükrözi azt, aki vagyok.”
