„Én egy utazó vagyok, nincs meg bennem a hovatartozás érzése” - Ai Weiwei önéletrajza kötelező olvasmány

A világhírű művész és disszedens, Ai Weiwei 1,000 Years of Joys and Sorrows önéletrajzi könyvének megjelenésekor Rory Sullivannek mesélt arról, hogyan égette el memoárja első példányát fiával, melyben édesapja emlékeiről és az USA-ban szerzett tapasztalatairól ír.

A könyvégetés általában paranoia és düh táplálta állami cenzúrához köthető. De mivel itt maga a szerző gyújtja meg a tüzet, hogy tizenkét éves fiával, Laoval végignézze az attrakciót, a mutatvány máris más megvilágításba kerül. Azok számára, akik Ait ismerik, a telefonján látott videófelvétel nagy valószínűséggel nem túl meglepő. Saját szavaival élve, ő ugyanis „szakadárnak született”.

Önjellemzését egyik korábbi fotósorozata is alátámasztja, melyen egy Han dinasztiából származó urnát dob le szándékosan a földre, hogy így tegye próbára az emberek értékről alkotott felfogását.

Az igazság védelme

Legújabb megsemmisítő akciója ugyanakkor kevésbé vehető nyilvános nyilatkozattételnek, sokkal inkább egy olyan belső indíttatás által vezérelt cselekedetnek, mely gyerekkorával hozható szoros összefüggésbe. „Mikor megérkezett a könyvem első példánya, egy kisebb produkciót rendeztünk a fiammal.”

„A magyarok csodálatosan szenvedélyesek” – Adrien Brody Oscar-jelölt alakítását magyar gyökerei inspirálták

Ai a London belvárosában található egyik elegáns hotel faburkolattal dekorált sarkában ül és zöld teát kortyolgat, miközben büszkeségtől ragyogó arccal kezdi el a beszélgetést. A meghitt családi pillanatként megélt könyvégetés egy olyan hasonló eseménynek állít emléket, amire több mint fél évszázaddal ezelőtt került sor Kína nyugati részén, ahol Ai híres költő édesapjával, Ai Quinggel élt.

„Mindig más és más okból égettem könyveket apámmal” – magyarázza a mindig halkszavú férfi. Ai Qing azért semmisítette meg könyvgyűjteményét, mert tudta, hogy a kommunista Kínában a leírt szavak csak bajt hozhatnak a fejére. Apja a negyvenes években személyesen is ismerte Mao Zedongot, később magas rangú tisztviselőként szolgált, majd 1957-től ő is az értelmiségi tisztogatás áldozatául esett.

Lorca, Mayakovsky, Neruda és egyéb versírók költészetének elégetésével pedig nem volt más célja, minthogy megvédje fiát a jövőben várható hasonló bántalmazásoktól. Akkor még nem tudhatta, hogy a kisfiú, aki vele együtt rakta a tüzet, évtizedekkel később ugyanúgy saját országa üldözöttjévé válik. Ai szerint közös sorsuk annak köszönhető, hogy mindketten anélkül adnak hangot véleményüknek, hogy törődnének a következményekkel.

„Apám sosem próbált másmilyen lenni. Ez viszont folyton bajba sodorta. Ebből a szempontból nagyon hasonlóak vagyunk, mert az igazság védelme érdekében én is bármit hajlandó lennék feladni.” Ai tisztában van vele, hogy egy autoriter államban az igazságnak ára van.

A számlakiegyenlítés ideje számára akkor jött el, mikor 2011. április 3-án, a pekingi reptéren letartóztatták és nyolcvanegy napra fogdába zárták. Később négy év házi őrizetre ítélték és másfél millió font bírságot szabtak ki rá. Amint 2015 júliusában visszakapta útlevelét, el is hagyta Kínát és politikai menekültként Európába utazott.

Demi Moore Golden Globe-beszéde arra sarkallhat minket, hogy leálljunk a tökéletesség utáni hajszával

Elismert művész, a szabad szólás bajnoka

Ha a szegénység és gyerekkori környezete így formálta személyiségét, nyilvánvaló, hogy az USA-ban, és azon belül leginkább New York-ban töltött tizenkét év is hatással volt rá, noha ez utóbbi teljesen más módon. A „kapitalizmus fővárosa” egy egészen más világra nyitotta fel a zárt társadalomban nevelkedett művész szemét. „Ott igazi oktatásban részesültem. Enélkül ma nem lennék ilyen kiegyensúlyozott.”

Amerikában Ai különböző munkákat vállalt, hogy összekaparja magának a megélhetésrevalót; többek között portrékat is festett. Kis ideig két művészeti iskolában is tanult, ahol Marcel Duchamp és Andy Warhol alkotásaiból merített ihletet, majd Old Shoes – Safe Sex (Olcsó cipők – Biztonságos szex) címmel önálló kiállítást rendezett New Yorkban. Bár az Amerikában töltött éveket „unalmasnak” tartja és „kiábrándult” időszakként élte meg, Ai kétségkívül érdekes tapasztalatokat szerzett New Yorkban.

A Parsons Design Intézetben például az ír festő, Sean Scully tanította és összebarátkozott a beat költészet egyik legnagyobb képviselőjével, Alan Ginsberggel, aki mellett – miután apjára emlékeztette - otthon érezte magát. Ai kedvesen elmosolyodik, mikor felidézi, hogy Ginsberg egy utcasarkon „kínai filozófusként” mutatta be őt Susan Sontagnak. Nevetve azt mondja, nem igazán érezte magát annak, miközben épp Greenwich Village negyedébe tartott, hogy tizenöt dollárért képeket fessen.

A fiatal művész tovább is maradhatott volna Amerikában, de miután a kínai állam 1989-ben brutális támadást indított a Tiananmen téri diáktüntetés résztvevői ellen, a hazatérés mellett döntött. Azt írja, határon túli életét maga mögött hagyva „üres kézzel, trófeák nélkül” repült haza. A dicsőség csak később érte utol: mire 2015-ben végleg elhagyta Kínát, már nemzetközileg elismert művésszé és a szabad szólás bajnokává vált. A száműzetéssel azonban együtt jár az elkeseredettség fájdalma:

Legnagyobb bánatomra nem maradhatok Kínában, hogy hangomat hallatva hozzájáruljak az ország fejlődéséhez.

Ai életének nagy részét utazással töltötte. A 1,000 Years of Joys and Sorrows több sorában is „egy szál békalencséhez” hasonlítja magát, aki egyetlen helyhez sem kötődik. Hazája elhagyása óta élt már Németországban, amit nem tartott egy vendégszerető nemzetnek, majd ezt követően Angliába költözött és jelenleg Portugáliában él.