„A szereplés intim szituáció, olyan mint, amikor egy pszichológusnál magunkról beszélünk, csak itt sokan hallgatnak közben” - interjú Ács Dominika fuvolaművésszel
A friss Junior Prima-díjas fuvolaművész és összművészeti alkotó, Ács Dominika fiatal kora ellenére sokat letett az asztalra a komolyzene és összművészet terén. Egy kis faluból jött Budapestre, hogy minél több lehetősége legyen a zenével foglalkozni. Dominikát a küzdelmektől sem mentes, a „prímaságig” vezető karrierútjáról kérdeztük.
Bogányi Gergellyel a pandémia idején szóló estet tartott a Zeneakadémián, Oláh Krisztiánnal pedig duót alkotva szoktak fellépni, de saját formációjával, a ConnecTrioval is rendszeresen koncertezik. Dominika nevéhez olyan neves zenei projekt is fűződik, mint a Margó Fesztivál Kis éji zene programja, melynek művészeti vezetője.
Gyerekkorodban álmodoztál arról, hogy egyszer fellépsz a Zeneakadémián?
Az iskolai feladatokban, ahol le kellett rajzolni, hogyan látjuk magunkat felnőttként, mindig színpadra képzeltem magam. Egy kicsi faluból, Noszlopról származom, mesebeli helyként emlékszem vissza rá, de persze ott nem volt művészeti pezsgés mint, ami egy nagyvárosban.
Már gyerekkoromban igyekeztem kreatív módon kifejezni az érzéseimet, érzékeny kislány voltam.
Pedagógus fejjel tudom, hogy az érzékenységet valamilyen formában felszínre kell hozni, hogy ne legyen belőle frusztráció, akkor én ösztönösen próbálkoztam ezzel. Nem egy konkrét művészeti ág vonzott, sokféle formában fejeztem ki az érzéseimet – ahogy ma is érdekelnek más művészeti ágak a zene mellett.
Elképesztő luxus várta száz éve a Gellért Szálló vendégeit - az utolsó pillanatokban néztünk be a felújítás előtt álló hotelbe
Tizennégy évesen, szüleid támogatásával a fővárosba költöztél. Milyen ambícióktól vezérelve hoztad meg ezt a komoly döntést?
Érvényesülési vágy nem volt bennem, Horgas Eszternél szerettem volna tanulni, akivel tizenkét éves korom körül találkoztam először, az egyik környékbeli koncertjén. Egy pillanat alatt vált egyértelművé, hogy Eszterrel lesz egy közös történetünk.
Milyen nehézségekbe ütköztél a pályád kezdetén?
Az önmagunkba vetett hitet nehéz megalapozni, és ha nincs elég önbizalmunk, elbizonytalanodunk, például azzal kapcsolatban is, hogy tudunk-e majd élni a lehetőségekkel. A színpadi előadás a pillanat művészete, minden egyes fellépésnek nagy a tétje. Kezdetben csalódások értek, mert volt, hogy a zsűri kifogásolta a munkám, és bár igazságosnak tartottam a negatív véleményeket, nem volt könnyű kijönni a mélypontokból.
A zeneakadémiai felvételim sem sikerült elsőre, miatta plusz egy, úgynevezett szakmai évet töltöttem a konzervatóriumban, hogy felkészüljek a következő évi megmérettetésre, amelyen már, nagy örömömre, felvételt nyertem. Utólag persze összeáll a kép: annak a ráadás évnek mostanában érzem igazán a jótékony hatását.
Az előadó-művészethez hozzátartozik a formaidőzítés. Jó „versenyző” típusnak gondolod magad?
Hogy éles helyzetekben jól teljesítek, alkati dolog is. Kiegyensúlyozottságom valószínűleg abból jön, hogy biztonságos, óvó, szerető közegben nőttem fel. Azt viszont már nem lehet megúszni, hogy idővel az előadói szakma próbára tegye az idegrendszert. Az egyik stresszfaktor a megfelelési kényszerből adódik: nincs százszázalékos koncert, vannak jó és rossz elemei, utóbbit meg kell tanulni megfelelően feldolgozni. De az is stresszhelyzetet jelent, amíg a produkcióval eljutunk a színpadig.
Az sem segít az idegeknek, hogy művészként a teljes énünket beletesszük a produkcióba, kvázi lemeztelenedünk, kiszolgáltatott helyzetbe kerülünk – én szó szerint belelehelem a lelkem és a hangom a hangszerbe.
A szereplés intim szituáció, olyan mint, amikor egy pszichológusnál magunkról beszélünk, csak itt sokan hallgatnak közben.
Kik egyengették az utad, kiknek a segítségével kerülhettél az elismert művészek közé?
Horgas Eszteren kívül Csonka Andrástól, a Zeneakadémia programigazgatójától tanultam szakmailag a legtöbbet, őszinte és érzékeny szakmai visszajelzési hatnak a munkámra. A családom támogatása a mai napig elengedhetetlen, és van egy baráti hálóm is, ami óriási segítség. A háttérország nélkül biztosan nem tudnám a tőlem telhető maximumot nyújtani.
Kaptál olyan emlékezetes útravalót Horgas Esztertől, ami egy-egy nehezebb szakmai helyzetben bevillan és segít neked?
A kreatív önazonosság az első, ami beugrik, mint a művészethez való hozzáállás: az ember ismerje önmagát annyira, hogy tudja, mit szeretne.
Tavaly Junior Prima-díjjal tüntettek ki. Ezt a kitüntetést tartod karriered legmeghatározóbb állomásának?
Mérföldköveknek a sikeresen megvalósított produkciókat vagy projekteket tekintem, és ezek mintha egybeesnének a pozitív szakmai visszajelzésekkel. A Junior Prima-díj amellett, hogy nagy presztízzsel bír és sok lehetőséget megnyit, arról is számot ad, hogy jó úton haladok. Ez egyrészről megnyugtató, másrészről azonban nyomást helyez rám: hogy ezzel a szakmai bizalommal vajon élni is tudok-e. Játékomat azonban nem befolyásolja.
Hogyan jellemeznéd a művészetedet?
Egyfajta határmezsgyén helyezkedik el, túlmutat a fuvolázáson. Hamar felismertem, hogy a klasszikus fuvolarepertoár nem elég, elkezdtem összművészeti projektekkel, más műfajú zenékkel is foglalkozni. Hiszem, hogy az előadó-művészeten keresztül fontos reagálni a világra.
Ma már a művészek számára is elengedhetetlen, hogy jól kommunikáljanak nyilvánosan. Hogy ez nálad így van, arra jó példa a TEDx Balatonon tartott előadásod, de a közösségi platformokon is aktívan szerepelsz.
A közösségi médiát a munkám részeként kezelem. Az Instagramot például kezdetben privát oldalként használtam, egy idő után viszont a szakma vette át a főszerepet, organikusan épült ki a követőbázisom.
Ha már itt tartunk: kik inspirálnak? Követed a többi fuvolaművészt?
Széles az érdeklődésem, sokan inspirálnak a klasszikus zenei szférából, de olyanok is, akik mást csinálnak. Megfognak az esztétikus, szép tartalmak is. Nagyon izgalmasnak találom például Harcsa Veronika zenei világát, mert úgy érzem, közel áll az enyémhez.
Nagyon inspirálnak a Budapesti Fesztiválzenekar oldalai, Barbara Hannigan vagy Tigran Hamasyan művészete, de szeretem követni kortárs táncosok és az érdeklődési körömhöz közel álló intézmények oldalait is, utóbbit főként azért, hogy tudjam, náluk épp milyen projektek futnak.
Lényeges, hogy a művész pozicionálja magát a művészeti közegében.
Milyen projekteken dolgozol? Felléptek a közeljövőben saját együtteseddel, a ConnecTrioval?
Januárban jött ki az első albumunk a ConnecTrioval. Koncertezni is fogunk Spanyolországban, lemezbemutatót tartunk a Budapest Jazz Fesztiválon. Az Oláh Krisztiánnal közös duónk is meghatározó nekem szakmailag, megtaláltuk egymásban az ellentétpárunkat: míg ő a jazzből jön és nyitott a klasszikus zenére, addig én fordítva vagyok ezzel. Kettősünk kombinációja izgalmas projektekre sarkall. Mintha egy játszótéren lennénk, ahol a játékok száma végtelen.
A harmadik irány a saját albumom, aminek az előkészítése zajlik éppen. Váratlan fordulatként élem meg, hogy miután a dzsesszből-artpopból táplálkozó saját zenéimmel elkezdtem foglalkozni, kiderült, azokban akkora a potenciál, hogy egy album is kitelik belőlük – ezzel műfajilag kilépek a klasszikus zenei térből.