Pikáns üzeneteket küldeni, meglepni őt a munkahelyén - te érzed a határt, ha zaklatásról van szó?

A Netflix legújabb sikersorozata, a Baby reindeer (A szarvas bébi) igaz történeten alapul: Martha nem érti meg, hogy Donny nem akar tőle semmit, és lassan az őrületbe kergeti a férfit a zaklatásával. De nemcsak a vásznon és a képernyőn történik ilyen. Mikor válik a gyakori üzenetváltás kellemetlen nyomulássá, és miért csúszik át egyes emberek viselkedése zaklatásba? Szakértőt kérdeztünk.

Május elején egy álmos hétvégén a Netflix céltalan böngészése közben rábukkantam A szarvasbébi című minisorozatra, amit szinte egy lendülettel le is daráltam. A fekete humorral átszőtt thriller sztorija a rendező-főszereplő, Richard Gadd humorista tapasztalataiból született, aki egykor csaposként dolgozott, amikor egy vendége zaklatni kezdte.

A hét epizódból álló A szarvasbébi ezt az esetet színezte ki - a történet szerint a sikertelen stand-up humorista, Donny Dunn (Gadd) pultosként dolgozik egy londoni bárban, ahová egy nap betéved Martha (Jessica Gunning). A nőnek jó beszélőkéje, hangos nevetése van, és szemmel láthatóan odavan Dunnért, aki eleinte viszonozza a szimpátiát, de idővel aggályai támadnak a nővel kapcsolatban.

Például, hogy miért lóg naphosszat a bárban, vele csevegve, mikor állítólag fontos politikusoknak dolgozik, és elméletileg egy csepp ideje sincs. Az sem tölti el kifejezett nyugalommal, hogy egyre több e-mailt ír neki, különböző beceneveken hívja, majd egyre agresszívabb lesz. A zaklatás jelensége nem most jelent meg a popkultúrában, az 1987-es Végzetes vonzerőben például Michael Douglas nem tudott szabadulni Glenn Close-tól egy együtt töltött éjszaka után.

Az alacsony önbecsülés is lehet ok

Hogyan tudja az ember megtalálni az egyensúlyt, meghúzni a határokat egy ismerkedési szakaszban? Román Boglárka pár-, és családterapeuta, szexuálpszichológiai szakpszichológus szerint „az érdeklődés nyitottságon alapul, kölcsönösséget tükröz, a másik fél reakcióit is figyelembe veszi, a nyomulás ennél énközpontúbb, a zaklatás viszont kéretlen, beleegyezés nélküli, visszajelzést ignoráló, határtalan, kerettelen. A másik fél szinte csak egy felület, amit a zaklató önmagával tölt ki.

Egy kapcsolódás bármely szakaszában tisztában lehetek azzal, mire vágyom, mi az, ami belefér számomra és mi az, ami már nem. A határok meghúzásánál tudom, hol végződök én és hol kezdődik a másik, különbséget tudok tenni a saját felelősségem és a másik felelőssége között. Ha nehezen vagy nem tudom meghúzni és megtartani a határaimat, az szólhat arról, hogy félek a másik reakciójától, félek a visszautasítástól, a magánytól. Alacsony az önbecsülésem, önzőnek érezhetem magam.

Szólhat arról is, hogy féltem a másikat, vagy épp túlságosan együttérzek vele és háttérbe helyezem önmagam.” Aztán van az úgy, hogy nem működnek a dolgok, és az is tény, hogy nem mindig könnyű elfogadni egy kapcsolat végét, vagy ha randipartnerünk mégsem viszonozza az érzéseinket, és nem szeretné folytatni az ismerkedést. Mégis, ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni, az első dolog, hogy beletörődünk és nem próbáljuk megváltoztatni a helyzetet.

De mi van, ha valakinek nem megy? A szarvasbébit nézve az ember elgondolkozik: vajon ki mennyire könnyen esik át a ló túlsó oldalára, ha úgy érzi, a vonzalom, netán a szerelem, amit érez, teljesen jogos motiváció a tetteire?

De mi is pontosan a zaklatás?

Bejelölni a párunk barátait Facebookon, egész nap chatelni, esténként felhívni, megjelenni a munkahelyénél, hogy együtt menjetek haza, pikáns üzeneteket küldeni neki - dolgok, amiknek teljesen más színezete van egy egészséges kapcsolatban és szakítás után. Amíg együtt vagytok és mindkettőtöknek örömet okoz, addig teljesen természetes, ám ha már nem alkottok egy párt, ha egyoldalú a közeledés és ragaszkodás, könnyen kellemetlenségbe, rosszabb esetben zaklatásba csaphat át.

A Büntető Törvénykönyv 222. paragrafusa szerint a zaklatás az emberi méltóság elleni bűncselekmények közé tartozik, és beszélhetünk enyhébb (vétségekről) vagy súlyosabb esetekről (bűncselekményekről) is, de általánosságban véve zaklat az, „aki abból a célból, hogy mást megfélemlítsen, vagy más magánéletébe, illetőleg mindennapi életvitelébe önkényesen beavatkozzon, rendszeresen vagy tartósan mást háborgat”.

Alighanem a legtöbbünknek nem kell ismernie a Btk-t, hogy tudja, valakinek a személyes szférájába való belemászás nem helyes, mégis megesik, hogy emberek átlépnek bizonyos határokat. A szakértő szerint „a valahová tartozni, kapcsolódni, kötődni szükséglet teljesen alapvető. Ahogy annak az érzése is, hogy számítok, látnak, értenek. A kirekesztés, elutasítás a fizikai fájdalommal egyenértékű fájdalomérzetet aktivál agyunkban.

A visszautasítás megélése önbecsülésünkkel is összefügg, minél több visszautasításban van részem, minél inkább láthatatlannak, magányosnak érzem magam, annál alacsonyabb az önértékelésem, annál inkább elönt a szégyen, annál inkább hibáztatom magam és annál jobban igyekszem kapaszkodni, ragaszkodni, elkerülni az újabb visszautasítást.” Román Boglárka szerint a zaklató viselkedés hátterében számos tényező állhat, az elakadás gyökere mélyebbről fakadhat.

„Megelőzheti a viselkedést traumatikus gyermekkor, elhanyagolás, be nem töltött érzelmi alapszükségletek, kötődési nehézségek, hiányos kapcsolódások, vagy korábban ők maguk is zaklatás áldozataivá válhattak. Magányosnak, meg nem értettnek, dühösnek, sérülékenynek érezhetik magukat.“

A digitális világban könnyebb zaklatni

A szarvasbébi megmutatja azt is, hogy a zaklatás ma, a digitális világban teljesen más formákat is ölthet, mint tíz-húsz évvel ezelőtt, ezért is vannak még nehézségek a zaklatók elítélésében. Hiszen a távoltartási végzés nem akadályozza meg az illetőt abban, hogy e-maileket írogasson, az összes képünket lájkolja Facebookon és kövesse minden lépésünket Instagramon.

Dr. John O'Connor, a dublini Trinity College klinikai pszichológia adjunktusa szerint a zaklatás azelőtt többnyire fizikai jellegű volt - követni valakit vagy felbukkanni azokon a helyeken, amiket gyakran látogat.

Ma már a zaklatás nagy része online zajlik. SMS-eken, üzeneteken és a közösségi médián keresztül.

Bár a sorozat kiszínezi a valóságot, Dr. O’Connor szerint „A szarvasbébinek vannak olyan elemei, amelyek sokkal gyakoribbak, mint gondolnánk. Az az érzés, hogy valaki csak úgy felbukkanjon, hogy nincs többé biztonságos terünk, nem olyan abszurd, mint amilyennek látszik". Hiába több évtizedes találmány már az internet, és a Facebook is betöltötte tavaly a húszat, az utóbbin elkövetett bűncselekmények szabályzása, szankciója még gyerekcipőben jár.

És mi van az áldozattal?

Fontos hangsúlyoznunk, hogy a zaklatás komoly mentális terhet ró az áldozatra, aki a történtek hatására elveszítheti bizalmát a világban, az intézményekben, autoritásban is. Segítséget kérni nehéz és hosszú folyamat, melynek során sokszor szembesül áldozathibáztatással és nem is mindig jár sikerrel. Áldozathibáztatás alatt azt értjük, amikor a zaklató például a csak kéreti magát, játssza a nehezen kaphatót frázisokkal próbálja validálni közeledését, és az áldozatra helyezni a felelősséget.

Román Boglárka szerint „önmagunkat hajlamosak vagyunk felmenteni, saját felelősségvállalásunk helyett a másikat hibáztatni. A zaklatás akkor is zaklatás, ha áldozathibáztatás történik vagy az áldozat önmagát hibáztatja. Az áldozathibáztatás inkább ahhoz járul hozzá, hogy az áldozat nem jelenti az esetet, nem kér segítséget, mert azt gondolja, hogy ő a felelős a kialakult helyzetért, és úgysem tud rajta segíteni senki.”

Azonban az őt körülvevő támogató közegre, családra és barátokra támaszkodva képes lehet átvészelni a helyzetet, és bármilyen ijesztőnek is tűnik, fontos, hogy soha ne adja fel. Kérjen segítséget, forduljon a hatóságokhoz, szakemberhez, és nyerje vissza a kontrollt élete felett. Sikerülni fog!