előfizetésem
Hírlevél
„Nem abban akarok kiteljesedni, hogy az első helyen végeznek-e vagy sem” - az országos bajnok evezős Boros-ikerlányok édesanyjával beszélgettünk
Akit valaha összehozott már a sors versenysportolóval, esetleg maga is az volt, tudja: annak többféle szempontból is személyiségformáló ereje van. Magyar él- és versenysportoló gyermekek szüleivel készülő interjúsorozatunkban arra keressük a választ, vajon mennyire tér el a sportoló gyerekek személyiségfejlődése kortársaikétól, mit adott nekik a sport, és milyen lemondásokkal jár az rájuk és családjuk egészére nézve.
„A sport gyerekkorom óta az életem része, minden életszakaszomban tudtam belőle meríteni, miközben lassan felnőtté váltam,” – nyilatkozta nemrég Csipes Tamara kétszeres olimpiai, kilencszeres világ- és tízszeres Európa bajnok kajakozó a GLAMOUR-interjújában. Az evezős ikerpár, Boros Ilona (aki az idei, Szegeden megrendezett Országos Bajnokságon első helyezést ért el) és Boros Júlia (aki harmadikként csapott a célba, ketten együtt pedig szintúgy a harmadik helyet csípték el) története is hasonlóképp kezdődik.
Bár édesanyjuk, Dr. Horváth Ilona szerint teljesen véletlenszerűen kötöttek ki az evezésnél, visszatekintve úgy érzi: mintha addig bejárt útjuk egyértelműen a vízre vezetett volna. A büszke édesanyával a sport önbizalomnövelő erejéről beszélgettünk, de szó esett arról is, mennyire különböző módon élik meg ikerlányai a versenysporttal együtt járó mélységeket és magasságokat.
Hány évesen vitted el először sportolni a lányokat?
Júlia és Ilona kicsiként nagyon „csimpaszkodós” gyerekek voltak: mindig lógtak, másztak és hintáztak, emellett imádták (és azóta is imádják) az állatokat. Ebből kifolyólag hatéves korukban lovastornára vittük őket először, ezt pedig egy évvel később karika-és rúdsport edzésekkel egészítettük ki. Egyik választás sem volt feltétlenül tudatos, csak szerettem volna, ha valamilyen formában jelen van a sport az életükben.
Mindkét mozgásformánál azt éreztem, hogy jó helyen kapisgálunk, de valami még nem kerek. Akkor még nem realizáltuk, de mindkét mozgásforma az evezés előszobája volt: a karika- és rúdsport edzéseken megerősödött a kar- és hátizomzatuk, a lovastornán pedig az egyensúlyérzékük. Kilencéves korukban kerültek először az evezés közelébe (korábban egyébként nem is lehet, mert csak biztos úszótudással engednek gyerekeket nyílt vízre), és akkor valahogy összeállt a kép. Azonnal komfortosan érezték magukat a vízen!
Versenysport gyermekkorban: megpróbálja, de meg is erősíti a gyerekeket és a családot a profi szintű versengés
Hogy kötöttetek ki az evezésnél?
A Szigetközben élünk, családilag sok időt töltünk a vízen: gyakran csónakázunk, sokszor bejártuk már a Dunát. A férjem ötlete volt, hogy – miután közel van hozzánk a helyi Vízisport Egyesület – vigyük el a lányokat evezni.
Azt hittük, hogy majd beültetik őket egy kajakba vagy kenuba, viszont már az első alkalommal szuper összhangban eveztek ketten hátrafelé (!) a vízen. Alig tudtuk őket kiszedni a csónakból! (Nevet.) Véletlenszerűen annyira beletaláltunk a számukra leginkább megfelelő sportba, hogy a lányok azt mondták, nem szeretnének semmi mást kipróbálni. Azóta abbamaradt a lovaglás, és a karika is: csak az evezésre koncentrálnak az elmúlt három évben.
Mennyire játszott közre ebben a döntésben, hogy ezt a mozgásformát ketten egyszerre tudják csinálni? Szó szerint egy hajóban eveznek...
Nem tudom, hogy más ikrek milyenek, de a lányaim kezdettől fogva folyamatosan versengenek egymással, legyen szó akár a sportról, akár arról, hogy melyikükre figyelünk jobban otthon vagy a közösségben. Ebből kifolyólag számukra – úgy látom –, nem annyira fontos, hogy ugyanazt a sportot űzzék. Mostanra inkább azért kardinális kérdés ez, mert mindketten élnek-halnak a sportért.
Hozzá kell tennem, hogy ez szülői szempontból rendkívül praktikus, hiszen ugyanabban az időben, egy helyre kell őket vinni. Ha viszont csak őket nézem, egyáltalán nem jelent számukra motivációt, hogy együtt sportolhatnak. Nem azok a tipikus ikrek, akik nem tudnak egymás nélkül élni... Hál’ Istennek! (Nevet.) Ettől függetlenül azért el-elkapok olyan pillanatokat, amikor az egyiküknek nem annyira fűlik a foga az edzéshez, és csak azért indul el, mert a másik is megy. Akarva-akaratlanul húzzák egymást, és ez az eredményekben is megmutatkozik.
Tény azonban, hogy az „ikerlét” miatt megszokták, hogy soha nincsenek egyedül. Ez a tudat és az őket összekötő, láthatatlan fonál pedig mindenben megerősítette őket.
Azt látom rajtuk, hogy nagyon össze tudnak zárni, talán ennek is köszönhető, hogy 12 éves korukra már nem annyira igénylik a versenyeken a mi jelenlétünket, hiszen – ha bármi baj van – mindig számíthatnak egymásra!
A mentális egészséghez nem drága személyi edzőre van szükség, csak arra, hogy rendszeresen sportolj valamit
